Kincs, ami nincs

Mit tesz az Orbán-kormány azért, hogy Magyarország hozzájusson az uniós forrásokhoz?

Az EU-támogatásokért felelős miniszter, Navracsics Tibor, decemberben kétszer is győzelmi pózban állt a sajtó elé. Minden célunkat elértük – mondta –, aláírtuk az összes olyan megállapodást, amely lehetővé teszi az európai uniós forrásokhoz való hozzáférést. A kormánypárti médiabirodalom izibe’ szét is kürtölte a hírt: Brüsszel meghátrált, Orbán Viktor ismét győzött.

A brüsszeli aranyvonat azonban azóta sem érkezett meg.

Nem jön

Ha a kormány és az Európai Unió viszonya egyébként rendben lenne, akkor Magyarország az elkövetkező néhány évben legalább 15 ezer milliárd forint friss támogatásra számíthatna. Navracsics Tibor bejelentése nyomán eddig ennek kemény 0,8 százaléka szabadult fel, likviditási előlegként. Ami semmire sem elég, tán még a tavaly-tavalyelőtt „hozomra” kiírt pályázatok számláinak fedezésére sem. Pedig az EU pénzére nagyobb szükség lenne, mint valaha. A 2023-as költségvetés még életbelépése előtt tarthatatlanná vált, így módosítani kellett. Az államkassza üres, miközben az infláció tovább gyorsul, és decemberben – egészen elképesztő 27 százalékkal – megint Európa-csúcsot döntött.

Ha hinnénk a kormánynak, akkor gondolhatnánk azt, hogy az újabb fennakadás csak átmeneti lesz. Csakhogy ez ugyanaz a kormány, amely másfél esztendeje mindent megtett azért, hogy a közvélemény lehetőleg semmi érdemit ne tudjon meg az áldatlan vitáról, amelybe saját magát belekeverte – és vele együtt mindannyiunkat. Ugyanaz a kormány, amely – miután hiába ígérte meg újra és újra, hogy most aztán már tényleg itt a pénzeső – továbbra sem meri bevallani, hogy az unió érdemi támogatása még a legoptimistább, egyben legkevésbé valószínű forgatókönyv szerint sem érkezhet meg fél éven belül. Sőt, ha végül egyszer mégiscsak megjönne, akkor is csak évek alatt, fokozatosan, a tervek teljesítésének arányában folyhatna majd be. Nem véletlen, hogy a kormány most már hónapok óta hol a Gazpromnál, hol a kínaiaknál kuncsorog mérgező uzsorahitelért. Az állam adósságát folyamatosan törleszteni kell. És ha a magyar polgárokkal és cégekkel szemben fennálló tartozást az infláció segítségével alaposan le is lehet olvasztani, a nemzetközi hitelezők csak a kemény valutát fogadják el, a képlékeny miniszteri ígéreteket nem. Rossz leírni, de a helyzet egyre inkább emlékeztet a válságos kilencvenes évekre.

A pénzügyminiszternek így még jó ideig nadrágszíjat kell húzogatnia és padlást kell sepregetnie. Egyrészt azért, mert az uniós milliárdok sosem jelentettek azonnal hozzáférhető ingyenpénzt. Márpedig neki most arra lenne szüksége. Nem véletlenül delirál Matolcsy György is a szerinte párnacihában rejtőző lakossági ezermilliárdok megmozdításáról. Másrészt azért, mert a közpénzügyi kutyaszorítóból kivezető útnak még körvonalai sem látszanak. A kormány továbbra is makacsul titkolja, hogy az EU feltételeinek miként kíván megfelelni. Sőt valójában még most is tagadja, hogy egyáltalán bármilyen probléma lenne azon túl, hogy Brüsszelnek és Budapestnek néhány dologban eltér „a politikai ízlése”.

A tennivalók

Az, aki ezek után nem bízik a boldog, fényes jövőben, kénytelen a brüsszeli ellenség rádiójeleit lehallgatni. Azokból ugyanis előbb-utóbb mindig kiderül a csízió. Jelen esetben az, hogy az Orbán-kormány az elmúlt kilenc hónap minden alkudozása ellenére hosszabb feladatlistával néz szembe, mint eddig bármikor, és hogy ennek a listának egyik-másik tétele a NER számára többszörös gyökérkezeléssel érne fel. Orbán Viktornak hosszú évek kemény munkájával sikerült elérnie, hogy Magyarország kormánya lehessen az a céltárgy, amelyen az Európai Unió az elmúlt 3–4 évben kikovácsolt, az EU adófizetőit megvédendő fegyvereit exkluzív jelleggel kipróbálja. Sőt elérte azt is, hogy e kétes pozíció odaítélésében ne csak a sokszor megátkozott „brüsszeli bürokraták”, hanem a tagállamok vezetői is egyet­értsenek. A hírek szerint még a radikális jobboldal új üdvöskéje, Giorgia Meloni olasz miniszterelnök is.