A nagy szövetségkötések elnevezése folyton változik, a legutóbbi éppen "konzultáció" címen fut, melynek minél hatékonyabb megvalósítására létre is hozták a Konzultációs Tanácsot. Jobbára dicsdús (életközelibb aspekusból: lejátszott, többségükben végérvényesen leszerepelt) férfiak és asszonyok - Pozsgay Imre a Budapest tévébõl, a Duna-part elcsúfítója, Finta József a West End tövébõl, vagy a jónevû Jókai Anna -, még szerencse, hogy egy gerontológus is van köztük (Iván László), bármikor szükség lehet rá. E húzónevek funkciója nem több, mint üres és ostoba nosztalgiát ébreszteni a hülyének tekintett tömegekben, akik nyilván visszasírják Kádárt meg a kettes kolbászt. A "tanács" jobb sorsra érdemes tagjaira meg a biztos megaláztatás vár; józan ésszel ugyanis aligha képzelhetõ el az a szituáció, amikor a neves rákkutató professzor inaszakadtában, kicsit lihegve elmeséli Orbánnak, hogy mit kér még a nép a Gubacsi híd lábánál, és mindezt azonmód politikai akarat és tett követi. E sekély kampánytrükk pont ellenkezõ tartalmú: az elõre megtervezett válaszokat kell igazolni, erõsíteni; meg a rajongással statisztálni Orbán személyiségének cizellálásához. Mindezt az a politikai erõ mozgatja, amelynek pártélete a kölcsönös gyanakvások és fóbiák története, s amely mandátuma alatt oly mértékben igyekezett az információktól távol tartani a közt, mint elõtte és utána senki sem. A nagy nyitás a nép és a vele szövetséges értelmiség felé még szemfényvesztésnek is gyenge; a cirkuszi ürességet semmi sem bizonyítja jobban, mint a kísérlet "eredményei". Például az az ötven évvel ezelõtti világ hangulatát idézõ felhívás, mely szerint a mûvészek álmodják szimbólumba a köztársaság fõvárosát. Az ország egyik nagy politikai pártjának ere-jébõl ennyire futja, nincs több szufla és tartalom.
Ha a társadalom megannyi fontos problémájáról, amelyek kezelése a normális közélet meg a tiszta számlák szempontjából elodázhatatlan, egy politikai erõnek az égvilágon semmi mondandója sincs, akkor az a szervezet - függetlenül a látszattól, a tapsra verõdõ tenyerek és a csillogó tekintetek számától - szörnyû állapotban van; jóvátehetetlenül és végzetesen szörnyû állapotban.
Egy ilyen ellenféllel szemben a másik politikai erõnek tartósan 20-30 százalékos elõnyt kellene felmutatni. Ehhez képest 5-15 százalékos hátrányban van. És nem mutogathat emiatt a másikra, hacsak azért nem, mert ellenfele - intellektuális nívótlansága miatt - semmilyen erõfeszítésre nem készteti. De ez nevetséges kifogás volna. A kérdés tehát: milyen állapotban van az a politikai erõ, amelyik nem képes impotens versenytársa fölé nõni? A válasz egyszerû: még szörnyûbb állapotban. A nagy társadalmi kérdésekre válaszai neki sincsenek, ám a romlást itt nem a vezérkultusz paravánja takarja, hanem az önzõ, kisstílû belsõ hatalmi harcok látványa. (Az, amit egyébként õk maguk demokratikus pártélet-nek neveznek és szívesen állítanak szembe a másik erõ személyi kultuszos gyakorlatával.) A klikkek nem valamiféle elvi vagy ideológiai különbségek alap-ján csomósodnak össze, inkább kibogozhatatlan személyi ambíciók és az ezek kiéléséért kötött hol alkalmi, hol tartós szövetségek mozgatják õket.
E pillanatban - mely régóta tart, s a végét sem igen látni - e két nagy konglomerátum állapota tükrözõdik az ország állapotán. Hisz a mindenkori kormányzat ötleteket, programokat, kádereket, politikát máshonnan, mint belõlük, nem meríthet. 'k kínálnak karrierlehetõségeket, minisztériumi állásokat, õtõlük függenek az állami megrendelések. Nekik van sajtójuk, pénzük, hatalmuk. S õk szabják meg a politikai piacra való belépés költségeit és szabályait is. (A sikeres pártalapítás ma kilátástalannak tûnik Magyarországon.) A remény, hogy bármelyikük ki tudná billenteni az országot mozdulatlanságából, jelen állapotukból fakadóan csekély. Van az a vicc a csõszrõl, aki kizavarja a fricceket is meg a partizánokat a kukoricásból: na, egy ilyen csõsz lehet, nem is jönne rosszul. Igaz, Kelet-Európában a csõszökkel sem árt óvatosnak lenni: láttunk mi már éjjeliõrt nappal is egyenruhában, lovaglóostorral parádézni. Ezenkívül még egy megoldás jutott az eszünkbe, de az annyira abszurd, hogy csak félve merjük leírni.
El kéne kezdeni dolgozni.
Nem okvetlenül saját zsebre.
