A disztichon két sorból álló költészeti egység:
Gyûlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem:
így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.
Ennyi az egész vers, írta Catullus, fordította Szabó Lõrinc. Az egyik legkötöttebb versforma: annyira meg van kötve, hogy a szerzõk állandó ingert éreznek, hogy minél többet pakoljanak bele. Bár két sora összesen legföljebb 31 szótag lehet, gyakran több önálló mondat van benne; kérdés és válasz, állítás és tagadás feszülhet a csöpp univerzumban. Talán éppen roppant kötöttsége teszi vonzóvá a költõk szemében, ahogy a festõt is vonzza a pici képfelület, a miniatûr, a medalion, melybe egész tájat vagy cizellált portrét lehet festeni.
Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,
Szánts és vess; s hagyjad másnak az áldozatot
- ezt mondja Kazinczy. Hibátlanul van megcsinálva a disztichon, de hogy különösebben mélyenszántó volna, azt sose tudtam belátni. De tanultuk az iskolában, s nagyokat bólogattunk: na, ez jól megmondta!
A disztichon neve a görögbõl származik, ahol egyszerûen annyit jelent: kétsoros (di: ,kettõ' + stikhos: ,verssor'). Hagyományosan mégis csak olyan kétsorosra mondják, aminek az elsõ sora hexameter, a második pentameter. Össze lehet fûzni több disztichont is egy verssé (ilyen Kölcseytõl a Huszt), de a legszebb az, amikor a disztichon egyben epigramma, vagyis önmagában álló, igen rövid, magvas vers. Ilyen a Párbeszéd Nemes Nagy Ágnestõl:
Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltõl?
Rongy lennél egyedûl. Így lobogó, lobogó.
A hexameter - mint a neve is mutatja - hat lábból áll (görög - hexa: ,hat' + metron: ,mérték'; tehát hatmértékû sor). A lábak két- vagy három-szótagosak, és lehetnek TÁ-TÁ (ér-zem), illetve TÁ-ti-ti alakúak (gyû-lö-lö). A TÁ-TÁ neve spondeusz, a TÁ-ti-ti a daktilus. Ezt a kettõt szabad váltogatni, de az meg van kötve, hogy az ötödik láb csak TÁ-ti-ti (daktilus), a hatodik csak TÁ-TÁ (spondeusz) lehet, vagyis a hexameter sorvége TÁ-ti-ti TÁ-TÁ: "én se, de érzem". (Van persze kivétel, és a kivétel alól is kivétel, azt mind be lehet magolni, gyönyörû dolog az irodalom!)
Ahhoz, hogy egy ilyesfajta idõmértékes vers szabályosságát megállapítsuk, el kell skandálni. A skandálás voltaképpen ritmikus szavalás, afféle kántálás, ilyenkor a szavakat-szótagokat - értelmüktõl függetlenül - szigorúan a versmérték szerint, mechanikus szabályossággal mondjuk ki, olyasféleképp, mint amikor metronómra zongorázunk. Ronda, de e nélkül nincs kötött formájú mûvészet.
Nézzük elõbb a hexametert. Az elsõ láb "gyû-lö-lö". A végére a k-t nem mondjuk oda, mert azt elviszi a következõ szó kezdõ magánhangzója. A második láb tehát: "kés-sze-re". A harmadik láb: "tek mért". Ennek a lábnak a közepén véget ér egy mondat, és új mondat (a "Mért?") kezdõdik, azaz ezt a lábat mondathatár metszi ketté. A jó hexameter megkívánja, hogy a harmadik láb elsõ szótagja után szó- vagy mondathatár, kvázi lélegzetnyi szünet legyen. Ennek a határnak a neve cezúra, magyarosan sormetszet. A cezúra nem része a skandálásnak, értelmes elem, a skandálás viszont értelmetlen ritmizálás, ezért egybe mondjuk: "tek mért". A vers finomságához éppen az kell, hogy a cezúra másutt legyen, mint a lábhatár, a kettõ ne essen egybe. A negyedik láb: "nem tu-do", az ötödik: "mén se de", a hatodik: "ér-zem". Skandáljuk egybe a hexametert, és jelöljük a cezúrát § jellel:
/ gyû-lö-lö- / kés sze-re- / tek § mért / nem tu-do- / mén se de / ér-zem /
Hallatlanul tömény az egész, mint az ételek között a ringli vagy a pálpusztai. Hiszen három mondat van belegyömöszölve egyetlen sorba, sõt talán négy is, mert a "de érzem" gondolatilag külön mondat; és négy ige van (gyûlölök, szeretek, tudom, érzem), ami nagyon meglendíti a szöveget. A disztichon gyakran egész dráma: párbeszédet, megszólítást, felszólítást tartalmaz. Engedj, zászlórúd! vagy Hõsvértõl pirosúlt gyásztér! vagy Szánts és vess!
Vegyük a legismertebb magyar disztichont, Kölcsey epigrammáját, és skandáljuk az elsõ sort, a hexametert:
/ négy szócs-/ kát ü-ze- / nek § vésd / jól ke-be- / led-be [s] fi- / ad-nak /
Kölcseyék konvenciója az volt, hogy az "s" szócskát nem skandáljuk, mintha ott se volna, ezért tettük szögletes zárójelbe. Érdekes különbség a Kölcsey-vers és a Szabó Lõrinc-szöveg között, hogy Kölcseynél a lábkezdet gyakrabban nem esik egybe a szókezdettel, azaz a lábkezdõ hangsúly olyan helyen van, ahol a normális beszédben nem volna hangsúly. E sorban Kölcsey lábai négy ízben nem kezdõdnek a vers semelyik szavával: "kátüze", "nekvésd", "ledbesfi", "adnak"; Szabónál csak két ilyen van: "(k)és szere", "tekmért". Ez szándékos. A régiek úgy tartották: az a szép, ha a versmérték, a skandált ritmus ellene feszül az értelemnek, így a forma távolabb marad a tartalomtól, mindkettõ önálló életet él. A modernek, így Szabó Lõrinc is, már azt vallották: a versmérték inkább simuljon hozzá az értelemhez, a forma mintegy párhuzamosan fusson a tartalommal, minél kevésbé éljen önálló életet. Még feltûnõbb ez a közelmúlt költõjénél, Nemes Nagy Ágnesnél: az õ hexametere alig különbözik a természetes beszéd hangsúlyozásától:
/ en-gedj / zász-ló- / rúd § mért / mar-kolsz / visz-sza a / szél-tõl /
A disztichon második sora a pentameter. Ez a név azt jelenti: ,ötmértékû', azaz öt lábból álló sort várnánk, de a név félrevezetõ. Valójában két félsor ez, egyenként két és fél lábnyi, ugyanis a 3. és a 6. láb csak "TÁ", azaz csonka, egy szótagos fél láb. A régi tanárok úgy okoskodtak: 2,5 + 2,5 = 5, pedig ez itt csalás, de rajtaragadt a pentameter név. A képlete TÁ-ti-ti TÁ-ti-ti TÁ // TÁ-ti-ti TÁ-ti-ti TÁ. (Az elsõ két láb lehet spondeusz is.) Ritmusa a fülünkbe cseng, hiszen mindnyájunk ismerõse Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelõ. A pentameter közepén a cezúra igen erõs, ott mindig van lábhatár, ezért ezt kettõs vonallal jelöljük. Skandáljuk Szabó Lõrinc Catullusát:
/ így van e- / zés a szi- / vem // él-ve ke- / reszt-re fe- / szít /
Ahhoz, hogy Kölcsey pentametere mûködjön, tudnunk kell, hogy õk az "a" és "e" névelõk után mindig kettõsen ejtették a következõ mássalhangzót, tehát pl. a kutya ejtsd [akkutya], e sorok ejtsd [essorok]. Tehát Kölcsey pentametere:
/ hagyd ö-rö- / kûl ha ki / húnysz // a[h] ha-za / min-den e- / lõtt /
A második sor, a pentameter mindig sûrûbb mondanivalójú, begyorsul, poénra fut ki, így itt jobban eltér egymástól a természetes beszédhangsúly és a skandálás, Kölcseynél ugyanúgy, mint Szabónál vagy Nemes Nagynál. Nemes Nagy kis drámájában, mely a zászlórúd és a selyem párbeszéde, a második sor skandálása:
/ rongy len- / nél e-gye- / dûl // így lo-bo / gó lo-bo / gó /
Merész és játékos a kétszeres lobogó: Az elsõ egyszerû fõnév (= zászló), a második viszont igenév (= amely lobog), s mindkettõ "szét van skandálva", ráadásul az utolsó elõtti lábban a szónak mindegy a fordítottját kapjuk: gólobo. Itt a forma, a stilizáltság, a játék már egyenrangú a tartalommal. Ha jó a vers, ha gazdag vagy szellemes a gondolat, majd legyõzi a formát, majd átjön így is a rivaldán.
IÆu! Leány! Ki a MaNcs lapján csemegézed a verstant,
csippents mancsomból disztichonos csemegét!
Nádasdy Ádám
