"Kalkulált alkotmánysértéssel" térhetünk vissza az Orbán utáni idők demokratikus rendjéhez

Alkotmányozó népszavazással kell a választás után az Alaptörvényt és az intézményi működést szabályozó sarkalatos törvények meghatározott körét egy csapásra hatályon kívül helyezni a politológus szerint.

Az ellenzéki összefogás realitása, a Fidesz-kormány szakpolitikai kudarcainak tagadhatatlanná válása a járvány során és a globális gazdasági konjunktúra megváltozása egyedülálló lehetőséget biztosít az ellenzék számára a 2022-es választásokon. Az esély a győzelemre pedig magától értetődően veti fel azt a kérdést, hogy milyen lesz a posztorbáni alkotmányos rendszerváltás külpolitikai környezete.

Sokak számára a válasz egyértelmű: a kormányváltás egyet jelent a külpolitikai normalizációval és az euroatlanti kapcsolatrendszer elsődlegességének a visszatértével. Csakhogy a magyar külpolitika normalizációja és az alkotmányos rendszerváltás nemzetközi támogatása egyáltalán nem következik a kormányváltásból.

Magyarország posztorbáni demokratikus kormányzata akár súlyosabb külpolitikai elszigetelődéssel, sőt európai uniós szankciókkal is szembenézhet.

Bármennyire is reményt keltőek Vörös Imre (A jogállami alkotmányosság helyreállítása, civilbazis.hu, 2021. március 28.) vagy Kis János (Ha győz az ellenzék…, HVG 360, 2021. május 20.) érvei, ha a NER alkotmányos rendszerét egyszerű parlamentáris többség törölné el, az formailag nehezen lenne megkülönböztethető az alkotmányos puccstól – és annak tűnne az Európai Unió, illetve Magyarország meghatározó partnerei számára is. Kellően végig nem gondolt forgatókönyvek esetén az alkotmányos átmenetre adott nemzetközi reakciók alapjaiban ásnák alá az alkotmányos rendszerváltás legitimációját és az új, demokratikus kormány politikai küldetését. Épp ezért érdemes megfontolnunk, hogy milyen lehet a posztorbáni Magyarország külpolitikai környezete, és az miként befolyásolja az alkotmányos rendszerváltás kivitelezhetőségét.

Idealista és realista célok

Magyarország 2022 után remélhető (kül)politikája a Német Szövetségi Köztársaság 1949 utáni (kül)politikájával mutat rokonságot. Ez természetesen nem valamiféle bújtatott utalás az autokratizálódó Orbán-rendszer és a hitleri Harmadik Birodalom totalitárius diktatúrája közti hasonlóságokra – a párhuzam az antidemokratikus múltat maguk mögött hagyó új demokráciák stratégiai célkitűzései között mutatkozik.

Az NSZK nemzetközi kapcsolatait 1949 után az ország idealista és realista politikai célkitűzéseinek összeegyeztethetetlensége jellemezte. A bonni köztársaság értékalapú, a nemzetközi kapcsolatok elmélete alapján idealistának nevezett fő politikai célja az ország nemzetközi rehabilitációja és az alakuló nyugati integrációs intézményekben való lehorgonyzása, a Westbindung volt. Az elsődleges motiváción túl ez a politika kézzelfogható realista célokat is szolgált: garantálta az ország biztonságát az esetleges szovjet agresszióval szemben, és lehetővé tette gazdasági szuverenitásának részleges visszanyerését. Ugyanakkor ez az irányvonal kizárta a háború utáni német külpolitika ősrealista célkitűzése, a német egység megvalósítását.

 

Konrad Adenauer (balra) esküvel ígéri, hogy jók lesznek (1949)
Forrás: Bundesregierung/Georg Munker

A posztorbáni Magyarország esetében hasonló konfliktus adódik majd a külpolitikai helyreállítás értékalapú célja és a mögöttes realista gazdasági és biztonságpolitikai érdekek, valamint az „orbántalanítás” ősrealista belpolitikai célja, az ország alkotmányos és demokratikus működésének visszaállítása között. A magyar helyzet tragikuma, hogy ellentétben a német példával, az egymással konfliktusban álló célkitűzések egyikének a kizárólagos követése sem eredményez fenntartható politikai stabilitást.

Tekintettel a magyar alkotmányos és állami intézmények – az Alkotmánybíróság, a Költségvetési Tanács, a médiahatóság, a Legfőbb Ügyészség, az Állami Számvevőszék stb. – teljes megszállására és kontrolljára,

az ellenzéki győzelem sem garantálhatja azt, hogy az új kormányzat maradéktalanul képes lesz a demokratikus választói akarat érvényesítésére.

Ezért az alkotmányos intézmények független működésének visszaállítása, a „state capture” megszüntetése nem pusztán értékalapú idealista cél, hanem egzisztenciális, realista követelmény.

Minthogy az esély a kétharmados többségre minimális, az ellenzék a választási győzelem esetén sem tudja az alkotmányos rendszer működését alkotmánykonform jogi eljárásban helyreállítani. Ezért Magyarország új kormánya előtt a következő választás kínálkozik. Ha a rehabilitáció idealista célját és az ország demokratikus imázsának a helyreállítását tartja szem előtt, úgy az érvényes Alaptörvénynek megfelelően kell kormányoznia. Ez azonban a Fidesz által elfoglalt alkotmányos intézmények miatt rövid úton a kormány politikai – jogalkotói, költségvetési – mozgásterének a felszámolásához, a 2010 és 2022 közötti gazdasági visszaélések feltárásának az elmaradásához és a demokratikus erők által alkotott kormány bukásához vezethet. A másik választható út az „orbántalanítás” céljának következetes érvényesítése – akár az illegitimnek nyilvánított alkotmányos keretek megsértése útján is.

Csakhogy bármilyen nyílt alkotmánysértés ellehetetlenítené Magyarország rehabilitációjának és euroatlanti reintegrációjának a célkitűzéseit, és rövid távon olyan szankciókat hozna, amelyek alkalmazására az uniós intézmények Orbán Viktor kormányával szemben 12 éven keresztül képtelennek bizonyultak.

A „deorbanizáció” külpolitikája

Orbán 2010 után a kétharmados többség birtokában jórészt eljárásjogi alkotmánysértések nélkül alakíthatta át Magyarország alkotmányos intézményeit és szabályait. Épp az eljárásjogi alkotmánysértések hiánya miatt volt az Európai Bizottság képtelen – ellentétben a lengyel esettel – meggyőzően alátámasztani az uniós alapértékek súlyos megsértését és a demokratikus intézmények kiüresítését Magyarország esetében. Ezért is élvezett és élvez részben ma is Orbán védettséget például a 7. cikk szerinti eljárással szemben. Önámítás azt gondolni, hogy csak a lengyel vétó tartja vissza az EU tagállamait a magyar kormány megbüntetésétől: varsói kormányváltás esetén is nehéz lenne a tagállamokat tömörítő Tanácsban a 4/5-ös többség létrejötte az akár csak szimbolikus elmarasztaláshoz.

Ezzel éles ellentétben az új, posztorbáni magyar kormány a könnyen értelmezhető és objektíven bizonyítható eljárási alkotmánysértések miatt azonnali elmarasztalással és gyors szankciókkal nézhet szembe.

Márpedig ha az új többség az Alaptörvényt egyszerű parlamenti többséggel helyezi hatályon kívül, az könnyen értelmezhető és objektív alkotmánysértés lenne, ami ráadásul – az Alkotmánybíróság várható ellenállása miatt – nem alkotmányos rendszerváltást, inkább csak alkotmányos krízist eredményezne.

Ez pedig továbbrombolná a rendszerváltó erők legitimitását.

Az új kormány megbüntetését vetítik előre a pártdiplomáciai dinamikák is. A Fidesszel ellentétben a posztorbáni koalíciós kormánypártok egyike sem bír jelentős befolyással, lobbierővel vagy zsarolási potenciállal egyetlen nagy európai pártcsaládban sem. Ráadásul ezek a pártok – az Európai Unióban a mindmáig radikális szélsőjobboldali erőként elkönyvelt Jobbiktól a Momentumon (Liberálisok) és az LMP-n, illetve a Párbeszéden (Zöldek) át a DK-ig és az MSZP-ig (Szocialisták) – szinte a teljes pártpolitikai palettán szóródnak, ezért egyik pártcsalád sem fogja igazán magáénak érezni a posztorbáni magyar kormány ügyét, s nem mutat automatikusan megértést a kényszer szülte alkotmánysértő megoldások iránt. Az Európai Néppárt pedig, hiába nem tagja többé a Fidesz, élesen támadni fog bármifajta vélt vagy valós elhajlást az érvényben lévő alkotmányos normáktól – részben az európai pártpolitika logikájából fakadóan, részben pedig azért, hogy így hozza helyre a Fidesszel fenntartott kapcsolata miatt súlyosan sérült demokratikus imázsát. Az pedig, hogy a jövendő koalíció pártjai semmifajta kapcsolattal vagy kommunikációs csatornával nem fognak rendelkezni az Európai Néppárthoz, az unió legnagyobb és legbefolyásosabb pártcsaládjához, nyilván nem fog segíteni a konfliktus feloldásában.

A jövő posztorbáni demokratikus kormányának értékalapú kül- és realista belpolitikai céljai között egyetlen formában teremthető összhang: annak elismerésével, hogy az „orbántalanítás” és az alkotmányozás kérdése nem pusztán életbe vágó belpolitikai kérdés, de attól elválaszthatatlan, esszenciális külpolitikai dimenzióval is bír. Az alkotmányozás csak akkor lehet sikeres, ha legitimitását az európai és a transzatlanti partnerek is elismerik. Ellenkező esetben a kormány nemzetközi elszigetelődése és az esetleges szankciók gyors politikai bukáshoz vezetnek.

A „kalkulált alkotmánysértés” stratégiája

Az alkotmányozás külpolitikai dimenziójának felismeréséből két követelmény fakad. Mindenekelőtt szükséges a nemzetközi partnerek felkészítése erre a lépésre; aggodalmaikat komolyan kell venni, s folyamatos, tárgyszerű és konstruktív párbeszéd során tanácsos eloszlatni. Emellett pedig az „orbántalanítással” együtt járó formális alkotmánysértés minimalizálására célszerű törekedni.

Ez a két követelmény a „kalkulált alkotmánysértés” koncepciójában egyesíthető.

A „kalkulált alkotmánysértés” során – összhangban Fleck Zoltán korábbi érveivel – a jogalkotó mindössze egy pontra, a hatályos Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdésére korlátozza az alkotmánysértés terjedelmét. E jogszabály szerint „(n)em lehet országos népszavazást tartani (…) az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről”. Mindössze ennek a rendelkezésnek a figyelmen kívül hagyásával, alkotmányozó népszavazás által kell a választások után az Alaptörvényt és az intézményi működést szabályozó sarkalatos törvények meghatározott körét egy csapásra hatályon kívül helyezni, és köztársasági alkotmánnyal, illetve annak a szabályozását követő új jogi normákkal pótolni.

Az új alkotmánytervezet és a kapcsolódó törvények kidolgozásakor érdemes figyelembe venni mindazokat az ajánlásokat és bírói ítéleteket, amelyeket 2010 óta a Velencei Bizottság, az Európai Unió Bírósága, az Európai Emberi Jogi Bíróság és az Európai Bizottság jogállamisági monitoring mechanizmusa a magyar alkotmányos intézmények demokratikus működéséről tett, illetve hozott. Az alkotmánycsomagot előkészítő jogalkotónak a limitált eljárási alkotmánysértés révén a tartalmi alkotmányosságot és a korábban számtalanszor megsértett uniós értékeket kell helyreállítania – és erre az érvre kell támaszkodnia a nemzetközi partnerekkel folytatott konzultáció során is.

Ha kellő nemzetközi és pártdiplomáciai előkészítéssel és a fenti érv deklarálásával történik az alkotmányozás, az elejét veheti az új kormány elszigetelődésének és az esetleges szankcióknak is. Az alkotmányozó népszavazás tilalma magyar nemzeti sajátosság, semmiféle általánosan elfogadott demokratikus vagy jogállami alapelvre nem vezethető vissza. Megsértését tehát vélhetően könnyebben tolerálják az uniós intézmények és a transzatlanti partnerek – amennyiben így biztosítható a visszatérés a pluralista demokrácia alkotmányos modelljéhez. Mindezek fényében az ellenzéki pártoknak nemcsak majdnem kész alkotmányos koncepcióval kell rendelkezniük a 2022-es választások előestéjére, de érdemi párbeszédet is kell folytatniuk minden számba jöhető nemzetközi partnerrel a jövendő magyar alkotmányozás céljáról, alapvonalairól és később a részleteiről.

A szerző politológus, külpolitikai elemző.

(Címlapképünk illusztráció)