Karátson Gábor: élt egy nép a Tisza táján

publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyarország már soha többé nem lesz ugyanaz, mint ami még csak néhány nappal ezelőtt is volt. A mulandóságnak ennél hatalmasabb bizonyítékát bajos lett volna kitalálni. Úgy sújtott le a Tiszára a Gonosz, mint Hirosimára és Nagaszakira. Ami a Duna esetében Szlovákiának mégiscsak sok fáradságába került, azt Románia és Ausztrália (vagy ha fejet akarunk hajtani a vállalkozás szabadsága előtt: az állami tulajdonban levő Remin bányavállalat és az Esmeralda Exploration - székhelye a nyugat-ausztráliai Perth) egy csapásra megoldották. A Duna elterelése óta nem érte Magyarországot ahhoz hasonló természeti és nemzeti csapás, mint amilyen ma a Tisza apokaliptikus megmérgezése. A Szigetköz kiszáradóban, a Tisza élővilága megsemmisült (95 százalékról beszélni gúnyolódás): az a két folyó, amely egykor Magyarország jelképe volt, haldoklik vagy halott.

Magyarország már soha többé nem lesz ugyanaz, mint ami még csak néhány nappal ezelőtt is volt. A mulandóságnak ennél hatalmasabb bizonyítékát bajos lett volna kitalálni. Úgy sújtott le a Tiszára a Gonosz, mint Hirosimára és Nagaszakira. Ami a Duna esetében Szlovákiának mégiscsak sok fáradságába került, azt Románia és Ausztrália (vagy ha fejet akarunk hajtani a vállalkozás szabadsága előtt: az állami tulajdonban levő Remin bányavállalat és az Esmeralda Exploration - székhelye a nyugat-ausztráliai Perth) egy csapásra megoldották. A Duna elterelése óta nem érte Magyarországot ahhoz hasonló természeti és nemzeti csapás, mint amilyen ma a Tisza apokaliptikus megmérgezése. A Szigetköz kiszáradóban, a Tisza élővilága megsemmisült (95 százalékról beszélni gúnyolódás): az a két folyó, amely egykor Magyarország jelképe volt, haldoklik vagy halott.

Miféle világrend az, amely mindezt lehetővé tette?

Furcsa időket élünk.

"Mikor az harmadik Angyal trombitált volna, leesék az égről egy nagy csillag, melly ég vala mint egy szövétnek, és esék az folyóvizeknek harmad részére, és az vizeknek forrásira. Az csillagnak pedig neve üröm. Változék azért az folyóvizeknek harmadrésze ürömmé, és sok emberek meghalának az víztől, hogy keserűkké löttek volna."

És sok halak.

Azt a könyvet, amelyben ezek a sorok találhatók, néhány évtizeddel a názáreti Jézus megfeszítése után írta egy csodálatraméltó szerző, a könyv bevezető szavai szerint Jézus legkedvesebb tanítványa, János; a fordítás Károli Gáspáré. Magát a könyvet János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvének szokás nevezni, Károlinál azonban Szent Ianosnac mennyei ielentesekről való könyve. Mennyei jelentésekről való könyv; ami lehet ugyan a (gyönyörű) vizsolyi Bibliában nem is oly ritka szedési hanyagságok egyike, de amit, ha akarom, érthetünk filozofikusan is: itt a világból kiolvasható jelentésekről esik szó. Nem ismerem a jelenség és jelenés és jelentés szavak fejlődéstörténeti összefüggéseit, és most már - épp haldoklunk, sietős a dolgunk - nem is fogok utánanézni; Károlira, a fordítóra talán idegenül hatott volna az általa megadott cím (egyébként egyedül lehetséges) hermeneutikai megközelítése, a szerzőtől, Jánostól viszont az nem állhatna távol. János jelenéseit (az Apokalipszist) a már évszázadokkal a názáreti Jézus születése és a Jordánkeresztség előtt megjelenő apokaliptikus irodalom utolsó jelentős darabjának szokás tekinteni; az apokaliptikus szerzőknek persze lehettek látomásaik is, de utólag sem várja el tőlük senki, hogy műveiket csupa valóságos látomás hitelesítse. A világot és a történelmet értelmező irodalmi formáról van szó.

Nem tudom, a magyar politikai osztály tudatában van-e annak, ami történt. Azzal senki sem vádolható, sem kormányoldalon, sem ellenzéki oldalon, hogy - mint mondani szokták - túlreagálná a dolgokat; legkevésbé, úgy látszik, a környezetvédelmi miniszter. A tiszai katasztrófáról folyó magyar-román (bukaresti) tárgyalásokról adott (rendkívül szűkszavú, szinte egyetlen mondatból sem álló) kora esti tudósításban, február 10-én a Kossuth rádióban azt mondja egy nyugodt férfihang, hogy "a tárgyalások békés, jó hangulatban folynak, bár X. Y. román államtitkár megjegyezte, a magyarok valószínűleg túloznak". Azóta is ez megy, hallani, egyrészt, a totális pusztulásról szóló tárgyilagos híreket, másrészt, kommentár nélkül, a szenvtelen hírközlés jegyében, ezek cáfolatát a hivatalos Románia és az Esmeralda Exploration részéről: a magyarok nem mondanak igazat, ez az egész hajcihő árthat Romániának, a halak, akik el sem pusztultak, a hidegtől pusztultak el.

Nincs is hideg.

"Csak a magyar büszkeséget csak ezt ne emlegessétek!", írja Petőfi Sándor A magyar nemzet című versében (amelyben a sokat idézett "Ha a föld isten kalapja" stb. sorok is találhatók). Lehet, csak én nem hallottam, de én a kormány részéről sem hallottam egyetlen mondatot sem, amely ebben a halálos rémületben, mélységesen megalázott helyzetünkben hozzám szólt volna, mint emberhez, mint élőlényhez; feltehetőleg nem akarták dramatizálni a helyzetet.

Itt ülök Pesten, nem volt módom lerohanni a Tiszához, de a televízióban látható képek mindent megmutatnak. (A tévéképek elidegenítő funkciója ezúttal nem érvényesül: haltetemekkel van tele a víz.) A helyzet nem csupán irtózatos, hanem fölöttébb kínos is, valószínűleg megoldhatatlan; a magyar diplomácia annyit emlegetett ügyessége (minden magyar diplomata ügyes) ezúttal sem érhet majd sokat. Nemhiába lovagolok a rádió sértően ügyetlen mondatán, amely a katasztrófa súlya mellett jelentéktelennek tetszhetne. A folyóvíz és a nyelv között archetipikus kapcsolat van; sok múlhat azon, talán minden, hogy e végső szörnyűséget hogyan írjuk le önmagunknak és Romániának.

Nem tehetek róla, ha az az érzésem, hogy a magyar politikai osztályt a tiszai katasztrófa nem igazán érdekli. Ökológiai katasztrófákról (géphiba, a la Freud és Tandori; először katasztrórákot írtam) a politikai osztály se nálunk, se máshol nem szeret beszélni. Miről szeretnek beszélni? Amiről el lehet vitatkozgatni, piszkálni egymást. Mindenről, ami jobb- és baloldal kategóriáiban kifejezhető (mint a halak és a rétisasok például nem). Mint a Móricka, erről szeretnek beszélni. Fognak majd vitatkozni a ciánról is.

Ebben a mérhetetlenül kiszolgáltatott helyzetben én már nemigen tudom, jobb- és baloldalon mit értsek. De nem erről akarok beszélni.

Két évvel ezelőtt, a legnagyobb bős-nagymarosi küzdelmek idején a pécsi pályaudvaron elém toppant a ködből egy távoli, nálam bármiféle bemérhetőség szerint politikailag jóval jobbra álló ismerősöm. Mosolytalan, humortalan arccal, szikrázó szemekkel. Szép tőletek, mondta, hogy annyit vesződtök a Dunával; de hogyhogy nem veszitek észre, hogy itt egy jóval általánosabb veszedelemről van szó?

Xeroxozott kis térképet vett elő. Összes folyóvizünk a szomszédos államokból folyik be hozzánk; nagy baj lesz még ebből.

Tudtam magamtól is, hogy ez így van; úgy éreztem azonban, a magam kedélyes módján (hogy liberálisnak nem mondom többé magamat, kihirdettem a ´94-es koalíciókötéskor; mégis, az angol szó eredetibb, liberal, liberal-minded értelmében ma is meglehetősen joviálisnak - őszintének, elfogulatlannak - vélem magam), hogy ezt az igazságot túlságosan drámai módon adja elő. Mint részben erdélyi, részben felvidéki származású (eleve már menekültektől származó) pesti (egykor budai) ember, Bartók tisztelője, mindig is szívből óhajtottam az itt élő népek (nemzetek) megbékélését; már az egyetemen is (amely 1958-ban aztán megszabadított önmagától) Román-magyar közös múlt címen írtam szakdolgozatot; megvettem Bartók kolindagyűjteményét, jó néhány kolindát el is tudok énekelni. Ha távoli ismerősöm azt találja mondani azon a ködös estén, a románok majd ciánt eresztenek a Tiszába és meggyilkolják egész élővilágát, "a szúnyoglárváktól a kagylókon és csigákon át a halakig és a folyó mentén élő állatokig", mint olvasom, ezt "azért" szélsőjobboldali fantazmagóriának tartottam volna. Megkövethetem most gondolatban távoli (humortalan) ismerősömet (neki volt igaza); de hogyan magyarázzam meg, ami történt?

Mondhatom akár azt is, kutyaszorítóban van a magyar kormány. Most (végre) olyan kormány van hatalmon Romániában, amely nem kifejezetten ellenséges az erdélyi magyarsággal szemben, az RMDSZ is benne van a román kormánykoalícióban; de fenyegeti is már a mostani román kormányt a régi magyargyűlölő társaság; és erre ez alatt a mostani román kormány alatt eresztik bele a ciánt a Tiszába; Erdélyt elvették, a Tiszát megölték. Mit lehet erre mondani? Hogy nem szántszándékkal tették? Hanem miért, hogyan? Hogy szakadhatott át az a gát? Eleve már, hogyan lehet ennyi ciános vizet tárolni egy helyen? (Egy régi bánya meddőhányójából mostak ki aranyat, állítólag, ciántartalmú vegyszerekkel; s az ülepítő fala átszakadt. Miféle fal lehetett az?) Ha ilyen idióta módon történt a dolog: akkor ott környezetvédelmi kupleráj van. Megfogalmazásnak ez sem hangzik valami jól.

Én viszont nem olvasom a román sajtót, nem is tudok románul. Lehet, hogy a román napilapok tele vannak bűnbánattal, csak a magyar sajtó ezt galádul titkolja előlem (nem nagyon lehet); lehet, még ellenségesebbek; vagy körülbelül olyan ellenségesek, mint a magyar sajtó tolmácsolja; egyre megy. A magyar kormány eurokonform módon udvariaskodik, mindenáron be akarunk kerülni az eurokonformba; bárgyú, hideglelős vigyorral ajkunkon pusztulunk el. Mondjuk, mi mást tehetnénk? Ha fölordítanánk, még jobban magunkra haragítanánk a jólelkű, tökéletes környezetvédelmi technikákkal rendelkező, szintén eurokonformitásra törekvő románokat. Tovább gyakoroljuk tehát a megszokott kádári diplomáciát. Azt a tárgyalási stílust, amelybe a Duna elterelésével kapcsolatban is, változó kormányok alatt, jól belejöttünk.

Én nem hiszem, hogy volna még ország a Földön, amely így fogadott volna egy ekkora csapást - amellyel meg lehetett volna ezt csinálni. Ebben a dicsteljes millenniumi évben! "Ezer éve, hogy e nemzet / Itt magának hazát szerzett, / És ha jőne most halála, / A jövendő mit találna, / Mi neki arról beszélne, / Hogy itt hajdan magyar éle? / S a világtörténet könyve? / Ott sem lennénk följegyezve! / És ha lennénk, jaj minékünk, / Ezt olvasnák majd felőlünk: / >>Élt egy nép a Tisza táján, / Századokig lomhán, gyávánEgy ilyen mindenestül új nyelv és cselekvési mód létrehozatalához kormányzati segítséget végképp nem várhatunk - például a környezetvédelmi minisztertől vagy a külügyminisztertől. ´k már csak állásuknál fogva, per definitionem sem érthetik meg az Apokalipszis helyzetleírását, amely messze túlmutat a román-magyar közös múlt egyelőre utolsó fejezetén. Hiszen az ilyen új nyelv és új cselekvés már olyasvalaminek a kezdete volna, amit az Apokalipszis új Égnek és új Földnek nevez, amit talán nemcsak próféciaként kimond, hanem feladatul is szab elénk: mint a nyelvhez (a dolgok jelentéséhez) és a Földhöz való újszerű viszonyt. A léket kapó olajszállító hajók, a levegőbe röpülő atomerőművek, az agyonvegyszerezett termőtalaj, a kergemarhakór, a klónozott homunculus valóban Ocsmány Hülyeségek (szakmai balfogások); de van itt ahhoz belőlük elegendő, hogy egyúttal a természettel: a testtel, az idővel, a körülvevővel, az örömmel, az önmagunkkal és a mással és a haszonnal való célratörő (kizsákmányoló jellegű) kapcsolataink végét is jelentsék vagy így, vagy úgy. Nem szeretnék naiv figurának látszani, aki a magyar "és mégis"-t egyszerre két reménytelen helyzetre, a magyar-román viszonyra és ember s természet kapcsolatára akarná alkalmazni. Azt szerettem volna csak mintegy matematikailag bizonyítva megmutatni (ami nemsokára minden tekintetben ki fog derülni úgyis), hogy a kettő gyógyítása csupán egy közös középpontból gondolható el vagy sehogy, s hogy ezt a gyógyítást csak egy ma még el sem képzelhető módon megerősödő civil szféra hajthatná végre. Látok-e erre esélyt? Nem sokat. De ha nem ennek érdekében tevékenykedik az ember, az életének ma már nem sok értelme van. Mint Franz von Baader, akit folyton idézek (nem lehet eleget idézni), 1842-ben írta: "Ha nem értjük Föld és ember organikus összefüggésének misztériumát, ha mit sem fogunk fel abból a jótéteményből, amelyet a Föld (mint immateriális és érzékeny, sőt talán intelligens princípium) az embertől vár, akkor abból a gaztettből sem érthetünk meg semmit, amelynek a Föld az ember részéről ki van téve, s amely odáig fokozódhat, hogy a Föld az embert, mint az Írás mondja, többé el nem viselheti és hordozhatja, hanem kiokádja vagy elnyeli." Kétségbeesésünkben is csak önmagunkra számíthatunk. Nemzetként is csak akkor maradhatunk meg, ha föl tudunk nőni a szörnyű kor által kijelölt feladathoz; a gyász mélyéből megszülethet a lángelméjűség.

publikálva
2000/7. (02. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk