Polónyi István

Kiszorítós

A kormány felsőoktatási ambícióiról

  • Polónyi István
  • 2015. augusztus 9.

Publicisztika

Nálunk nagy hagyománya van annak, hogy a (párt és) kormányzat koncentrálni akarja a hatalmát a felsőoktatásban.

Például az 1948 tavaszán kiteljesedő kommunista uralom felsőoktatási reformjának célkitűzése: „a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel”. Az 1948. júliusi kormányrendelet értelmében a felvehető hallgatók létszámát – a képzés eredményességének és szakszerűségének szempontjait, valamint az ország szükségleteit figyelembe véve – a miniszter állapítja meg; s a hallgatókat a jelentkezők közül az erre a célra alakított bizottság választja ki. A felvételek szabályozásának fő célja a „felvett hallgatók kedvezőbb politikai-szociális összetételének biztosítása, a munkás-szegényparaszt származású hallgatók arányának növelése volt”. „A hallgatólétszám képzési ágak szerinti megoszlásában a leglényegesebb változás a mérnökképzés arányának növekedése volt. Tovább nőtt a bölcsészkari és a természettudományi képzés aránya, és folytatódott a jogászképzés arányának csökkenése. Számottevően csökken a közgazdászképzés aránya is.” (Az idézetek Ladányi Andor oktatáskutató 1989-ben megjelent Mennyiségi fejlődés és strukturális változások: a felsőoktatás útja a felszabadulás után c. tanulmányából valók – P. I.)

 

*

Most is ez történik – kicsit eltérő mobilitási célkitűzéssel. Pártunk és kormányunk ma azzal a céllal szabályozza az oktatást, hogy részint a felsőoktatásból a hátrányos helyzetűeket kiszorítsa, rákényszerítve őket, hogy a szakmunkásképzésbe menjenek, mivel a munkaalapú társadalom építése ezt követeli. Amellett, hogy a felsőoktatásban a nem termelési rendeltetésű szakokat háttérbe szorítja, a hatalomgyakorlás szempontjából kényes szakokat megbízható egyetemekre monopolizálja. Az intézményirányítást a kormányfő ­által kinevezett politikai komisszárokra ruházza, s az intézményi struktúrát és a képzési szerkezetet hozzá nem értő bürokraták hatáskörébe adja.

Amikor 1965-ben az államszocialista gazdaság bajai egyre nyilvánvalóbbá váltak, az MSZMP PB úgy határozott, hogy az oktatási hálózat fejlesztésénél a jövőben meghatározónak kell tekinteni a népgazdaság teherbíró képességét, s biztosítani kell a munkaerő-gazdálkodás és az oktatásügy összhangját. „Az általános iskolára épülő minden iskola­típust és felsőoktatási intézményt a népgazdasági igények alapján kell fejleszteni.” A határozat természetesen a műszaki és agrárszakember-képzés elsődlegességét hangsúlyozza, aminek érdekében a felsőfokú technikumokból főiskolai jellegű üzemmérnökképzést kell kialakítani, „az ipar, az építőipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, a kereskedelem és a népgazdaság egyéb ágazatai számára a termelés, üzemeltetés részegységeit közvetlenül irányító szakemberek képzésének megvalósítására”.

A 2015. évi felsőoktatási törvénymódosítás indoklásában nagyon hasonlókat olvashatunk: „A felsőoktatás stratégiai fejlesztése során az egyik fontos szempont és cél a felsőoktatás és a gazdaság kapcsolatának erősítése, a képzés munkaerő-piaci relevanciája erősítése.” E szempontból fontos lépés a felsőoktatás és a gazdasági szereplők együttműködésével megvalósuló, kooperációra épülő duális képzés meghonosítása.

 

*

Mindezt az oktatáspolitika gazdag minőséghalandzsával propagálja.

Ha a vasút igazgatója nyilvánosságra hozna egy olyan stratégiát, amelyben az állna, hogy a magyar vasút tizenöt éven belül világszínvonalú lesz, valószínűleg pártállástól függetlenül mindenki elmeháborodottnak minősítené az előterjesztést. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a pályák, a biztosítóberendezések, a járművek és az állomások, s az ezeket kiszol­gáló rendszerek felújítása többe kerülne, mint fél tucat magyar olimpia.

Ugyanakkor a felsőoktatás fejlesztési stratégiájával kapcsolatban, ami legalább ekkora irracionalitás, lényegesen csendesebb ­reakciókat látunk. (Igaz, a felhasználói kör is kisebb a vasúténál.) Bár a kormányzó pártok és a kormányzati sajtó lelkesedése mintha csak mérsékelt lenne, az ellenzék hangja alig hallatszik. A baloldali és liberális média is meglepően visszafogott, amikor a felsőoktatási stratégiában azt olvassuk célkitűzésként: „Minden intézmény világszínvonalú abban az egy-két diszciplínában, amely a saját kiemelt területe, összességében pedig az ország felsőoktatási intézményei kollektíven, minden tudásterületet és tudásszintet lefednek.” Továbbá, hogy „a XXI. század egyik legnagyobb kihívása a tudomány és a kutatás nemzetköziesedése, melyben a világszínvonal elérése érdekében a magyar felsőoktatásnak is lépést kell tartania az uralkodó tendenciákkal”. Az sem keltett különösebb visszhangot, hogy a felsőoktatásról szóló törvény módosításában arról ír az előterjesztő kormány „a felsőoktatási koncepció célkitűzései” között, hogy e célok egyike a „tudományos kiválóságon alapuló világszínvonalú felsőoktatás megteremtése”. (Lásd a törvénymódosítások általános indoklásában.)

A valóban világhírű és világszínvonalú (a világranglistát vezető) Harvard Egyetem (21 ezer hallgató és közel 2500 oktató, közülük 47 Nobel-díjas) költségvetése közel 12-szer annyi, mint amennyit a magyar állam a felsőoktatásra költ, és négyszer akkora, mint az összes magyar felsőoktatási költségvetési kiadás az intézményi bevételekkel együtt. A világranglistán 3. helyezett Stanford Egyetem (közel 17 ezer hallgató és valamivel több mint 2000 oktató, köztük 21 Nobel-díjas) költségvetése az elmúlt évben közel három és félszerese volt az összes magyar felsőoktatási kiadásnak. És talán nem unalmas még egy adat: a világranglistán 80-90. helyezett Utrechti Egyetem (30 ezer hallgató, 6 és fél ezres staff, 12 Nobel-díjas) költségvetése az egész magyar felsőoktatási költségvetés közel kétharmada (62 százaléka) volt tavaly.

Számolni sem érdemes, mennyivel több támogatásra és bevételre lenne szüksége a magyar felsőoktatásnak, avagy akár egy vagy két intézményének a világszínvonalhoz. És hány Nobel-díjasra.

De itt a béka alsó fele alatt az orbáni/balogi oktatáspolitika álmodozik a világszínvonalról, amíg a keze a bilibe nem lóg.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.