Például az 1948 tavaszán kiteljesedő kommunista uralom felsőoktatási reformjának célkitűzése: „a főiskolákat a nép szolgálatába állítani, az egyetemek működését összhangba hozni a népi demokrácia szükségleteivel”. Az 1948. júliusi kormányrendelet értelmében a felvehető hallgatók létszámát – a képzés eredményességének és szakszerűségének szempontjait, valamint az ország szükségleteit figyelembe véve – a miniszter állapítja meg; s a hallgatókat a jelentkezők közül az erre a célra alakított bizottság választja ki. A felvételek szabályozásának fő célja a „felvett hallgatók kedvezőbb politikai-szociális összetételének biztosítása, a munkás-szegényparaszt származású hallgatók arányának növelése volt”. „A hallgatólétszám képzési ágak szerinti megoszlásában a leglényegesebb változás a mérnökképzés arányának növekedése volt. Tovább nőtt a bölcsészkari és a természettudományi képzés aránya, és folytatódott a jogászképzés arányának csökkenése. Számottevően csökken a közgazdászképzés aránya is.” (Az idézetek Ladányi Andor oktatáskutató 1989-ben megjelent Mennyiségi fejlődés és strukturális változások: a felsőoktatás útja a felszabadulás után c. tanulmányából valók – P. I.)
*
Most is ez történik – kicsit eltérő mobilitási célkitűzéssel. Pártunk és kormányunk ma azzal a céllal szabályozza az oktatást, hogy részint a felsőoktatásból a hátrányos helyzetűeket kiszorítsa, rákényszerítve őket, hogy a szakmunkásképzésbe menjenek, mivel a munkaalapú társadalom építése ezt követeli. Amellett, hogy a felsőoktatásban a nem termelési rendeltetésű szakokat háttérbe szorítja, a hatalomgyakorlás szempontjából kényes szakokat megbízható egyetemekre monopolizálja. Az intézményirányítást a kormányfő által kinevezett politikai komisszárokra ruházza, s az intézményi struktúrát és a képzési szerkezetet hozzá nem értő bürokraták hatáskörébe adja.
Amikor 1965-ben az államszocialista gazdaság bajai egyre nyilvánvalóbbá váltak, az MSZMP PB úgy határozott, hogy az oktatási hálózat fejlesztésénél a jövőben meghatározónak kell tekinteni a népgazdaság teherbíró képességét, s biztosítani kell a munkaerő-gazdálkodás és az oktatásügy összhangját. „Az általános iskolára épülő minden iskolatípust és felsőoktatási intézményt a népgazdasági igények alapján kell fejleszteni.” A határozat természetesen a műszaki és agrárszakember-képzés elsődlegességét hangsúlyozza, aminek érdekében a felsőfokú technikumokból főiskolai jellegű üzemmérnökképzést kell kialakítani, „az ipar, az építőipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, a kereskedelem és a népgazdaság egyéb ágazatai számára a termelés, üzemeltetés részegységeit közvetlenül irányító szakemberek képzésének megvalósítására”.
A 2015. évi felsőoktatási törvénymódosítás indoklásában nagyon hasonlókat olvashatunk: „A felsőoktatás stratégiai fejlesztése során az egyik fontos szempont és cél a felsőoktatás és a gazdaság kapcsolatának erősítése, a képzés munkaerő-piaci relevanciája erősítése.” E szempontból fontos lépés a felsőoktatás és a gazdasági szereplők együttműködésével megvalósuló, kooperációra épülő duális képzés meghonosítása.
*
Mindezt az oktatáspolitika gazdag minőséghalandzsával propagálja.
Ha a vasút igazgatója nyilvánosságra hozna egy olyan stratégiát, amelyben az állna, hogy a magyar vasút tizenöt éven belül világszínvonalú lesz, valószínűleg pártállástól függetlenül mindenki elmeháborodottnak minősítené az előterjesztést. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a pályák, a biztosítóberendezések, a járművek és az állomások, s az ezeket kiszolgáló rendszerek felújítása többe kerülne, mint fél tucat magyar olimpia.
Ugyanakkor a felsőoktatás fejlesztési stratégiájával kapcsolatban, ami legalább ekkora irracionalitás, lényegesen csendesebb reakciókat látunk. (Igaz, a felhasználói kör is kisebb a vasúténál.) Bár a kormányzó pártok és a kormányzati sajtó lelkesedése mintha csak mérsékelt lenne, az ellenzék hangja alig hallatszik. A baloldali és liberális média is meglepően visszafogott, amikor a felsőoktatási stratégiában azt olvassuk célkitűzésként: „Minden intézmény világszínvonalú abban az egy-két diszciplínában, amely a saját kiemelt területe, összességében pedig az ország felsőoktatási intézményei kollektíven, minden tudásterületet és tudásszintet lefednek.” Továbbá, hogy „a XXI. század egyik legnagyobb kihívása a tudomány és a kutatás nemzetköziesedése, melyben a világszínvonal elérése érdekében a magyar felsőoktatásnak is lépést kell tartania az uralkodó tendenciákkal”. Az sem keltett különösebb visszhangot, hogy a felsőoktatásról szóló törvény módosításában arról ír az előterjesztő kormány „a felsőoktatási koncepció célkitűzései” között, hogy e célok egyike a „tudományos kiválóságon alapuló világszínvonalú felsőoktatás megteremtése”. (Lásd a törvénymódosítások általános indoklásában.)
A valóban világhírű és világszínvonalú (a világranglistát vezető) Harvard Egyetem (21 ezer hallgató és közel 2500 oktató, közülük 47 Nobel-díjas) költségvetése közel 12-szer annyi, mint amennyit a magyar állam a felsőoktatásra költ, és négyszer akkora, mint az összes magyar felsőoktatási költségvetési kiadás az intézményi bevételekkel együtt. A világranglistán 3. helyezett Stanford Egyetem (közel 17 ezer hallgató és valamivel több mint 2000 oktató, köztük 21 Nobel-díjas) költségvetése az elmúlt évben közel három és félszerese volt az összes magyar felsőoktatási kiadásnak. És talán nem unalmas még egy adat: a világranglistán 80-90. helyezett Utrechti Egyetem (30 ezer hallgató, 6 és fél ezres staff, 12 Nobel-díjas) költségvetése az egész magyar felsőoktatási költségvetés közel kétharmada (62 százaléka) volt tavaly.
Számolni sem érdemes, mennyivel több támogatásra és bevételre lenne szüksége a magyar felsőoktatásnak, avagy akár egy vagy két intézményének a világszínvonalhoz. És hány Nobel-díjasra.
De itt a béka alsó fele alatt az orbáni/balogi oktatáspolitika álmodozik a világszínvonalról, amíg a keze a bilibe nem lóg.
