Ez persze csak elvi magyarázat – de mi a helyzet a tapasztalatokkal? Akad ilyen is: a német gazdasági egyesítés és vele a bérek gyors felzárkóztatása harminc éve, 1990 júliusában indult el a politikusok és a keletnémetek számára roppant kellemetlen meglepetéseket tartogató útján.
Kohl ráfordul
a belpolitikára
Helmut Kohl kancellár 1990 tavaszán már úgy érezhette, túl van a nehezén. Gorbacsovval gyorsan egyenesbe jöttek: az egyre zavarosabb orosz belpolitikai helyzet és a nagyvonalú nyugatnémet gesztusok sokat segítettek a közeledésben. Érezhető volt: az ő részéről nem lesz akadálya az egyesítésnek, ahogy Bush elnök sem akadékoskodott. Margaret Thatcher annál inkább, de ezt ellensúlyozta a francia tárgyalások sikere: Kohl és François Mitterrand hosszú tengerparti sétáikon megegyeztek az európai integráció jövőjéről, amibe sikerült becsomagolni a német egyesítés tervét is.
Ezekhez a csatákhoz képest a belpolitikai dilemmák kezelése gyerekjátéknak tűnt Kohl számára. Az első szabad keletnémet választások ráadásul tovább egyszerűsítették a képet, mert az új miniszterelnök, Lothar de Maizière is a gyors politikai közeledést támogatta. A gazdasági unióról maradtak ugyan nézetkülönbségek, de a kancellár lendülete ettől sem tört meg. A nyugatnémet érdekegyeztetési kultúra, az „egymás között mindent meg tudunk oldani” optimizmusa sokat segített ebben.
Pedig lett volna ok az óvatosságra: közgazdászok egy csoportja februárban nyílt levélben hívta fel a figyelmet a gyors gazdasági egyesítés és a keleti bérillúziók kockázataira. Nem véletlenül választották ezt a szokatlan formát: a közhangulat egyre jobban ellenük dolgozott. És De Maizière nem csak gyorsítani akart, hanem a megtakarítások, a hitelek és a bérek terén is a keletnémet márka 1:1 arányú átváltását favorizálta. Nem nagyon érdekelte a közgazdászok pampogása a jövőről, ő inkább a népére hallgatott. A kancellár az emlékirataiban azt sugallja, innentől már nem sok mozgástér maradt, ami csak azért hihető nehezen, mert a két ország vezetői nem voltak egy súlycsoportban. Márpedig az ő szakértői és a Bundesbank vezetői az 1:2 átváltási arányt favorizálták; ám ez a terv hamar kitudódott, és az NDK-ban tüntetések kezdődtek miatta. Kohl szerint ez is siettette a májusi megegyezést. Ebben a két ország vezetője rögzítette a gazdasági, szociális és pénzügyi unió elveit, 1990. július 1-jei határidejét, valamint azt is, hogy a fizetések átváltása 1:1 arányban történik majd.
A májusi politikai döntés már akkor is közgazdasági nonszensznek tűnt. Nem csak amiatt, amit az árak, a bérek és a termelékenység különbségéről elviekben tudtak – akadt ennél sokkal aggasztóbb konkrétum is. A két márka árfolyama akkorra már rég elszakadt az 1:1 aránytól. Hivatalosan négy vagy öt volt az átváltás, de a szabadpiacon akár 8–10 keletnémet márkát is le kellett szurkolni egy nyugatnémetért. Kohl érve az egyenrangúságról meggyőzően hangzott, de vajon akkor is a bűvös 1:1 lett volna a döntés, ha a piaci árfolyam mondjuk, már az 1:30-hoz közelít? Aligha. Az 1:1 és az 1:2 viszont elég közelinek tűnt számára ahhoz, hogy engedjen.
A gyors gazdasági és pénzügyi unió alternatívája a fokozatos gazdasági egyesülés lett volna. Ez Kohl 1989-es, 10 pontos tervének még fontos eleme volt, ám meglepően hamar lekerült a napirendről pártjában, a CDU-ban. A szociáldemokraták vezetői viszont komolyabban vették a közgazdasági aggályokat. Oscar Lafontaine azt nyilatkozta: számára az emberek jóléte fontosabb, mint az állampolgárságuk. Ha ehhez átmeneti konföderációra van szükség, ám legyen. A várható tömeges migráció lefékezése érdekében szívesen támogatták volna a keletnémet vállalatok, intézmények és munkahelyek életben tartását is. Kohl viszont úgy látta, politikai ellenfelei ezzel „csak időt akarnak nyerni”, hogy az „NDK életben maradhasson”, ami politikai szempontból nem sok jóval kecsegtette. A segélyekből fenntartott, vegetáló keleti gazdaság víziója ellentétes volt a „virágzó tájak” kancellári ígéretével, de aggasztotta a nyugatnémetek körében érzékelhető növekvő óvatosság is. Úgy érezte, a felgyorsult idő neki dolgozik, bőven van pénzük is, ráadásul erős német márkájuk, minek lassítani. Május 2-án meg is állapodtak De Maizière-rel a bérek 1:1-ben történő átváltásáról és abban is, hogy a megtakarításoknál életkortól függően 2, 4 vagy 6 ezer márkáig 1:1, a limit felett 1:2 lesz az átváltási arány. A gyors monetáris unió és a bérfelzárkóztatás ettől kezdve már nem közgazdasági, hanem politikai kérdés lett, és az ellenérvek felemlegetése mindinkább hazafiatlan viselkedésnek számított.
Az alapítómítosz
működésbe lép
A kancellár a közgazdászok érveivel szemben nemcsak a nyugatnémet gazdaság erejére épített, hanem az NSZK alapítómítoszára: a német gazdasági csoda legendájára. Ennek a mítosznak a kiindulópontja is egy valutareform, az új német márka 1948-as születése volt. Az ismert politikatudós, Herfried Münkler szerint a németek sosem mondtak le az újraegyesítésről és ezért nem valamilyen ideológia jegyében és még csak nem is a másik országrésszel közös múlt homályos dicsőségében keresték nemzeti létük kulcsát, hanem a modern német fogyasztói társadalom születésében. Münkler állítja: a történész végzettségű Kohl minden más német politikusnál jobban hitt magában az alapítómítoszban és abban, hogy pártja ennek a mítosznak az első számú letéteményese. „A CDU az 1945 utáni újrakezdés jelképe. A CDU mindig is a német egység pártja volt” – mondta a kancellár 1990. október 1-jén, a CDU egyesülési kongresszusán. Szeme előtt az új német márkát egyik napról a másikra bevezető nagy példaképek – Konrad Adenauer és Ludwig Erhard – alakja lebegett. (Arról, hogy miért tartotta Erhard a gazdasági sikerek misztifikálását ostobaságnak, már írtam e hasábokon: Hideg fej és forró szív, Magyar Narancs, 2013. július 18.) Münkler szerint a mítosz Kohl számára „megadta a szükséges önbizalmat, hogy jó úton jár, de közben tompította realitásérzékét”.
A bérunió
következményei
A vállalatok bérköltségei 1990-től robbanásszerűen nőni kezdtek: az egyesülés évében a nyugati szint 7,5 százalékáról 37 százalékára, 1991-ben 51 százalékára emelkedtek, majd 1994-ben már annak 70 százalékát is meghaladták. A bérek növekedése így jóval túlszárnyalta a termelékenységét. Ebben a gyors felzárkóztatásban óriási szerepet játszottak az olcsó munkaerőtől és a bérversenytől rettegő nyugati szakszervezetek, amelyek lelkesen támogatták a magas keleti bérigényeket. Az 1991-es bértárgyalások már az ő szabályaik szerint folytak, nem is lehetett kétséges az eredmény.
A brutális bérköltség-emelkedés miatt az ipari termelés a keleti országrészben az első két évben 60 százalékkal csökkent, a munkanélküliség pedig 30 százalék fölé ugrott – és még nem ez volt a gödör alja. A visszaesésben annak is nagy szerepe volt, hogy az így végképp versenyképtelenné vált keletnémet ipar 95 százalékát a német vagyonügynökség (Treuhandanstalt) alig négy év alatt tokkal-vonóval kiárusította nagyrészt német tulajdonosoknak; olykor egészen elképesztő módon. Talán azért is hallhattunk kevesebbet a bérunió káros következményeiről, mert a kaotikus vagyonkezelés és a privatizációk körüli disznóságok kiszorították ezt a fontos témát a közös emlékezetből.
Kohl az emlékirataiban elsősorban az NDK tervgazdaságának a vártnál is rosszabb állapotát és az erről szóló ismeretek hiányát okolta minden rosszért. Csakhogy ezek az érvek nem indokolják azt, miért nem kapott esélyt a német vegyipar, az optikai ipar, vagy mondjuk a gépgyártás néhány épkézláb szegmense az önálló talpon maradásra. A kisebb átlagos versenyképesség éppen hogy nagyobb türelmet, odafigyelést igényelt volna, és a keletnémet lakosságot a magas bérek gazdasági következményeivel kellett volna elsősorban megismertetni, nem mással.
A kikényszerített gyors bérfelzárkóztatás után a keletnémet tartományok pillanatok alatt elvesztették legfontosabb vonzerejüket: az olcsó és viszonylag jól képzett munkaerőt. A német vezetők legnagyobb félelme 1990-ben a nagyarányú nyugatra vándorlás volt, de később kiderült: a bérunióval néhány év alatt sikerült elérni azt, hogy már nemcsak a romantikus vágyak fűtötték az embereket, hanem a munkalehetőségek hiánya is hajtotta őket. A volt NDK területén a munkahelyek háromnegyede megszűnt, és a következő két évtizedben a lakosság emiatt 1,5 millióval csökkent. Kezdetben az idősebb generáció is szerencsét próbált nyugaton, de végül a többségük feladta a küzdelmet a munkáért – ők a bőkezű nyugatnémet nyugdíjszámítási módszertanban leltek vigaszt.
A kilencvenes évek második felétől a keleti országrész növekedése látványosan elmaradt a várakozásoktól, és 1995 és 2015 között a nyugati országrész növekedésétől is. A korábbi szocialista országokkal összehasonlítva is elég gyengén muzsikáltak: az Ifo gazdaságkutató adatai szerint a lengyel gazdaság például 1995 és 2008 között ötször, a magyar vagy a cseh gazdaság majdnem háromszor gyorsabban nőtt. A nagyvárosok ugyan megszépültek, de az agglomeráció és a vidék kevésbé; a jóléti rendszer fantasztikus fejlődést jelentett keleten, csak éppen az ottani gazdaság ezt nem tudta kitermelni. Hans-Werner Sinn, az Ifo korábbi elnökének számításai szerint a gazdasági unió első évtizedében a volt keleti országrészben elköltött minden harmadik márka nyugatról érkezett. A keleti országrészek támogatásának összértéke 2015-re folyó áron már meghaladta az 1750 milliárd eurót. És persze ennek is van ára – például a finanszírozáshoz megemelt bérterhek, amelyek aztán évtizedeken keresztül rontották a gazdaság versenyképességét. Ez is hozzájárult ahhoz az össznémet gazdasági lassuláshoz, ami ma már nemcsak Németországban, hanem a hozzá integrálódó régiós országokban is nagyon aggasztónak tűnik.
