Komisszárkultúra – II. rész

Békés Márton: Kulturális hadviselés. A kulturális hatalom elmélete és gyakorlata – Kritikai olvasat  

Farkas Zsolt irodalomkritikus, irodalomteoretikus és író nagyszabású, az Orbán-rezsim intellektuális nihilizmusát bemutató esszéjének első részét előző számunkban közöltük: ezért kezdődik a mostani rész rögtön a 9. passzussal.

Farkas Zsolt: Komisszárkultúra – I. rész

9.

A Kulturális hadviselés (KH) legkonkrétabb javaslatait, milyennek kell lennie a fideszes kultúraművelésnek, a Tihanyi tézisek c. rész sorolja fel: „1. alkossunk kánont, saját referenciáinkhoz igazodjunk. (… Saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni…) 2. a magunk szótárát és közös enciklopédiánk meghatározásait használjuk, saját fogalmainkkal írjuk le a világot. (…) 3. olvassuk, idézzük és bátorítsuk a másikat, legyünk lojálisak egymáshoz. (…) 4. használjuk meglévő művelődési struktúráinkat. Írjunk és építsünk be minél több művet szellemi hátországunkba. (…) A lojalitás nemcsak erényes és becsületes dolog, hanem már rövid távon is kifizetődő (…) 5. a szellem emberei támogassák a cselekvés embereit.” (298–303) Szóval ez is csak az összeesküvés, az elfogultság, az ideológiai polgárháborús logika kiskátéja, a tárgyszerű és értékelvű diszkusszió megfúrásának útmutatója. Szintén nem újdonság. És szintén igen elvont-formális-taktikai, és igen kevéssé konkrét-tartalmi-kulturális jellegű. Nem tudom, ebből hogyan lesz kultúra. A fejezet így zárul: „Dessewffy Aurél világosan kifejezte értékalapon álló programját, amikor 1841-ben így írt: »igenis ’kormányember’ vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak abban az értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek«. Szavai­nak hitele akkor sem csorbult, érvénye pedig az­óta sem változott.” Ööö… Az lenne az „érték­ala­pon állás”, hogy valaki minden körülmények között „kormányember”? Meglátjuk, miket ír majd Békés a kormányváltás után…

 

Miniszterek egy szép vernisszázson élményekkel töltekeznek. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

10.

És miképpen egyugyanazon korszak az 1945–2010 közötti? „[A] kommunizmus–posztkommunizmus közös testének ideológiai gerincoszlopa” a totális sztálini terrorban egyenesedett fel. Majd „[a]z 1953 és 2010 között érvényesülő permanens reformkurzus belső ideológiai magja mindvégig ugyanaz volt. (…) A stratégiai cél e hosszú-hosszú évtizedeken keresztül mindvégig egyértelmű volt: ha valamin változtatni, pontosabban reformálni kell, legyen az akár »kiigazítás«, »mechanizmusreform«, »modellváltás« és »rendszerváltás« vagy »országreform«, azt azért kell kivitelezni, mert a progresszív paradigmának maradnia kell, a fő történelemformáló elitcsoport, azaz az értelmiség és a vele szövetséges technokrácia hatalmi pozíciójával együtt.” (343–344) „Értelmiség” – ezzel a hihetetlenül inadekvát szóval illeti a monolitként és dinasztikusként elgondolt „kommunista-posztkommunista elitet”. Az értelmiség útja a kulturális hatalomhoz c. függelék (306–380) foglalkozik ezzel konkrétan. Egy kis Bourdieu-vel kezdünk, aztán egy kis Gramsci, majd egy kis Foucault – csupa balos értelmiségi, Békés elvi ellenségei, akik azt mondták a Békésnél sokkal balosabb értelmiségieknek, hogy nono, nem vagytok elég balosak – hogy jönnek ezek ide? Hát azt bizonyítandó, hogy „az értelmiségnél” undorítóbb nincs. „Mint [Gramsci] fogalmazott, »szakmáján kívül minden ember kifejt valamilyen értelmiségi tevékenységet«, noha »az újságírók, akik azt tartják magukról, hogy irodalmárok, filozófusok és művészek, magukat tartják az ’igazi’ értelmiségieknek.« Ebből is látszik, hogy az értelmiségi hatalomgyakorlás mélyen antidemokratikus és az elitizmus legvisszataszítóbb formáját valósítja meg.” (309) Az „ebből is látszik” egy következtetést mímel, ám az előző mondat semmilyen módon nem alapozza meg ezt az amúgy is fogalomzavaros általánosítást. Aztán egy Jean Sévillia nevű francia ballibostorozó katolikus konzervatív dörgedelmei jönnek, aki szerint az, hogy Sartre-t mint filozófust, írót stb. a média relevánsnak tartotta politikai ügyekben, olyan abszurdum, mintha egy politikus belgyógyászati műtétet akarna végezni. Aztán. „A Sartre örökébe lépő Bernard-Henri Lévy egyszer a »hatalmát« firtató kérdésre azt mondta: »Nekem nincs hatalmi hálózatom, nekem barátaim vannak.« Ehhez hasonló az ismert városi legenda, amely szerint Kornis Mihály azt vetette oda egy jobboldali újságírónak: »Vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer olyan értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni.«” (311) Mielőtt kiderülne, milyen szempontból hasonló ez a két beszédaktus, rögtön jön Konrád György, TGM stb., demokratikus ellenzék, Lukács, Rákosi, kádergyerekek, -apukák és -feleségek, az ellenséges pártelitek családi, közösségi és pártkapcsolatainak nyomon követése az 1945–2010 közötti permanens „ballib” uralom alatt. Makulátlan MDP–MSZMP–SZDSZ–MSZP-kontinuitás, példák a „versengő reform­klánok azonos progresszív törzshöz való tartozására”. (334) Sok hasonlóan poétikus megfogalmazás, hogy mindenki „jól” értse „az értelmiség” Békés-féle használatát. „Sokszor lehet az a gyanúnk, hogy a baloldal pártjai (MSZMP, MSZP) és a liberális formációk (SZDSZ, DK, Momentum) közötti belső kapcsolat nemzedéki, a két pártcsalád közötti pedig oldalági jellegű.” (372) Mindenképp szóba kerül, hogy Gyurcsány bennfentes haszonélvezője volt a volt KISZ-vagyonok privatizációjának – de jut eszembe! arról nincs, hogy Tiborcz István vej vagy Mészáros Lőrincz szomszéd, vagy a fideszes klientúra hogy s mint van a bennfentességgel és családi-baráti összefonódásokkal. Szó esik arról, hogy a Rákosiban és a Kádárban hogyan osztogatta ki magának a központi elit a legjobb budapesti lakásokat – és egy szó se a Fidesz-elit bámulatos ingatlangyarapodásáról és -machinációiról. (Ez a pszichopata hipokrízis az egész rendszerváltás egyik fő tünete: minden politikai erő természetesnek, „a győztes kapitalizmus” lényegének tartja a privatív önzést, hatalmi aspirációt, eli­tizmust – de ezért jelenti fel minden nap az ellenséget a népnél, a nyilvánosság előtt. Hiába: a nép, a nyilvánosság is szocdarw, „tudja”, hogy „miről szól” „a politika”, „az élet”, a kíméletlen önzésről, és hogy sose volt és sose lesz másképp, és a rendszer vesztesei beletörődtek abba, hogy ők nem voltak „a jó időben a jó helyen”.) A KH szerzője egyetlen dologban különbözik attól, amilyennek az ellenséget látja: ideológiailag. Az ellenség ideológiájának összegzésével zárul a fejezet; nem más, mint Bibó sűrít magába minden rosszat: „a hatalom humanizálásának programjával lépett fel, és összekötötte egymással a moralizáló Gutmensch-attitűdöt, az emberek megváltoztathatóságának elbizakodott antropológiai optimizmusát, a teleologikus történeti haladás hitét, vagy­is a progresszió történetpolitikai paradigmáját, valamint a jogi eszközökkel depolitizálható hatalom kantiánus vágyakozását.” (379)

11.

(Démónia.) Van az az anekdota, hogy Picasso párizsi lakásában megjelenik az SS. Az egyik tiszt szörnyülködve nézi a Guernicát, és kérdi Picassót: „Ezt maga csinálta?”, mire a festő: „Nem, ezt maguk csinálták!”

Kapitalista országokban élő baloldali filozófusoknál régóta fel-felbukkant a gondolat, hogy mi van, ha remek helyzetelemzéseiket és javaslataikat a jobboldali erők tetszésük szerint felhasználják saját rendszerük stabilizálásához és programozásához.

És íme, Békés egy „módszert” vesz át Gramscitól. „Az ellenséget a saját fegyverével győzni le.” „Bátran venni az ellenségtől hatékony ötleteket.” Ez az alapstratégia/taktika egyik legfontosabb jellegzetessége.

És egy mélyebb, kísérteties, ambivalens, paranoid jelenség racionalizációja. Carl Schmitt és Orbán szintén a patologikus változata ezeknek a kísérteties tükörjátékoknak. Nagyon látványosan vannak fixálva politikai ellenségeikre. Olyannyira, hogy a „megszállottság”, a „démónia” a jó kifejezés. Szinte mindent elkövetnek, amivel az ellenséget vádolják. Ami a lényegi dolgokat illeti, nem is jut eszükbe más, mint az ellenség állandóan emlegetett fő bűneit elkövetni. Ha tudatosodik, akkor a „szemet szemért” elv az igazolás. Orbán „a Diktatúra” nagy ellenségeként lépett színre 1989-ben. Ez máig alapvető önmeghatározása, noha csak a szavak szintjén, de következetesen. Cselekedeteiben azonban éppoly következetesen az ellenkezője. Például a sztálinizmussal való hasonlóságai: személyi kultusszal vegyes egyszemélyi teljhatalom, bölcs vezér szerep. Szigorú, központi vezérlésű bürokratikus pártállami hierarchia. Radikális, a legalsóbb szintekig hatoló káderpolitika. Radikális, kizárólagos központi propaganda. Radikális tulajdonviszony-átrendezés. (Ez utóbbi persze az egész rendszerváltás, nemcsak Orbán.) Radikálisan ellenségelvű és megosztó. Aki nincs vele, az ellene van. Nem véletlenül kélt a nép ajkán a „Viktátor” elnevezés.