Követeljük a nyílt cenzúrát!

Cenzúra már van, kezdhetünk befóliázni mindent a Bibliától Radnótiig, de ki mondja meg, hogy mi mit jelent, és miért, azaz ki legyen a főcenzor - nekünk erre is van már ötletünk.

Amikor 2009-ben megjelent magyarul a francia új regény mesterének, Alain Robbe-Grillet-nek kései, tabudöntögető műve, az Érzelmes regény, jópofa kiadói reklámstratégiának tűnt, hogy a könyvet felvágatlanul, befóliázva, baljóslatú vörös matricán elhelyezett figyelmeztető felirattal dobták piacra. Ez a „felnőtteknek szóló »tündérmese«”, mint írták, „könnyen sértheti egyes olvasók érzékenységét”, a lapok felvágásához pedig inkább egy éles vágószerszámot ajánlottak, semmint a kedves olvasó tömpe ujjacskáit.

Most, bő egy évtizeddel később lehet, hogy Robbe-Grillet amúgy nem olyan egetrengetően radikális, sem nem olyan nagyon jó regénye az egyetlen könyv, amely máris megfelel a legújabb törvényi elvárásoknak. Ennek az újracsomagolására mindenesetre nem kell költenie a kiadónak vagy a kereskedőknek, és hát a kirakatokból sem igen kell visszavenni, hiszen már aligha van kint bárhol is – ha egyáltalán lehet még kapni.

Mindebben ugyanakkor semmi humoros nincs, itt tartunk 2021-ben, Európa közepén, ahogy mondani szokás, bár az, hogy minek is vagyunk valójában a közepén, erősen kérdéses ma már. Horizontálisan még csak-csak lehet a földrajzi közép mellett érvelni, de hogy vertikálisan már kellemetlenebb a lokáció, az nem nagyon vitatható. Mondhatni a béka segge alatt vagyunk jó pár emelettel, már ami a kulturális színvonalunkat, a politikai eszközöket, a társadalmi szolidaritást, a jóízlést és egyáltalán a józan vagy bármilyen észt jelenti.

Kocsis Máté, a jól ismert józsefvárosi kézilabdavezető, úgy is mint egykori ifjú miépes, jelenkori erkölcscsősz és hobbitálib, aki sajnálatos módon mindeközben a kormánypárt frakcióvezetője is, szóval a nagy Ő mert merészet álmodni. Ahogyan egykor a hajléktalanokat kívánta eltűntetni az utcákról úgy, hogy laza jogi csuklómozdulattal kriminalizálta előbb a guberálásnak nevezett kétségbeesett ennivalókeresést, majd hasonlóképp az utcán élést en bloc, azaz a legmélyebb szegénységet, most a melegekkel igyekszik leszámolni hasonlóképpen.

Ha arra gondolunk, hogy mennyire nem volt sikeres a hajléktalanok embertelen vegzálása – hiszen a hasonló aljasság nem is lehet az, nem is az a célja, hogy bármit megoldjon –, akár most még örülhetnénk is, hogy akkor majd biztos ez a legújabb őrület hasonlóképp ki fog pukkadni gyorsan. De hát aki ilyesminek örülni tud, az már bizonyára megtébolyodott némiképp.

Tény, ami tény, a könyvkereskedők most zaklatott tyúklépésben csoszognak az utcákon legyen szó Budapestről vagy az ország megannyi kis- és mégkisebb városáról. Ki kell mérni valamiképpen azt a kurva kétszáz métert, nem igaz? De ez sem ilyen egyszerű. Mert mi van, ha a légvonal is számít? Ezt ugyanis nem tisztázta az a pénteken megjelent végrehajtási rendelet sem, amiről pedig előzetesen Orbán Viktor maga ígérte, hogy sebészi pontosságú vagy milyen lesz. Nem lett, és nem csak a légvonal kontra sétaút anomáliája miatt.

Mondunk egy példát: van a főváros közepén egy igen jelentős kis könyves kuckó, menedék, szentély, az Írók Boltja. Egykor József Attila törzshelye, a Japán kávéház állt a helyén (ennek helyreállított bambuszstukkói a bolt emeletén megtekinthetők ma is), ma pedig alighanem ez a kortárs magyar irodalom szívcsakrája. Olyan komolyan vehető magyar író nemigen van, akinek ne lenne érzelmi viszonyulása a bolthoz. Az Írók Boltja ráadásul nagy túlélő is, volt, hogy néhány lépésre nyílt tőle pompázatos könyvpalota (akkor Matyi Dezső álmodott nagyot, emlékszik még valaki, hahó?), de az sem tudta lenyomni. Volt, hogy az ingatlanra kívánt rá valamilyen jó kapcsolatokkal rendelkező „befektető”, de neki sem sikerült kicsinálni a kis könyvkereskedést. A Google térkép-alkalmazása szerint az Írók Boltja mindössze háromszázötven méterre áll a Király utcai Budapesti Avilai Nagy Szent Teréz Plébániatemplomtól. Már ha valaki a Paulay Ede és a Hegedű utca igénybevételével halad a két műintézmény között. Ellenben, ha légvonalban nézzük, sanszos, hogy ennél jóval rövidebb a táv. Még az is lehet, hogy kevesebb, mint kétszáz méter. Ehhez persze gépen kell fölébe szállni, de hát még az is elképzelhető, hogy lesz, aki megteszi majd.

Apropó gép meg fölébeszállás: 1931-ben a huszonkét éves Radnóti Miklósnak a hatóságok épp szeméremsértés és vallásgyalázás, hovatovább öncélú szexualitás-ábrázolás miatt kobozták el frissen megjelent Újmódi pásztorok éneke című verseskötetét. De nem csak a példányokat gyűjtötték be a pribékek, hanem a költő lakását is felforgatták, a kéziratot is elkobozták, sőt, Radnótit magát nyolc nap elzárásra ítélték, amit aztán felfüggesztettek, de hát akkor is. Az Újmódi pásztorok éneke amúgy az egyik legszelídebb verseskötet az egész 20. századi magyar irodalomban, Radnóti meg Radnóti, nem kell bemutatni, és azt sem kell külön ecsetelni, hogy a költő élete hogyan ért véget.

Mindez tehát azért érdekes, mert az ismertetett végrehajtási rendelet, amit a homofób törvényhez csaptak a szabályozás összetákolói, olyanokat mond, hogy a „születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, a szexualitást öncélúan ábrázoló, valamint a homoszexualitást megjelenítő, illetve népszerűsítő, gyermekeknek szóló terméket kirakatban elhelyezni, közszemlére tenni tilos”. Továbbá: ezek a termékek „kizárólag a többi terméktől elkülönítve, zárt csomagolásban forgalmazhatók”. Még továbbá: „nevelési-oktatási, gyermek- és ifjúságvédelmi intézmény, valamint templom és vallásgyakorlásra rendelt más hely bármely bejáratától számított 200 méteres távolságon belül születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, a szexualitást öncélúan ábrázoló, valamint a homoszexualitást megjelenítő, illetve népszerűsítő termék nem forgalmazható”.

A legutóbbi esetben már a gyerekek védelmét is elfelejtette kikötni a rendkívül gondos jogi fogalmazó, magyarul nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek sem, senkinek, még egyszer mondjuk, senkinek nem lesz szabad „öncélú szexualitást” és / vagy homoszexualitást „megjelenítő”, illetve „népszerűsítő” műveket árulni a sulik meg az imahelyek kétszáz méteres közelében.

Azt, hogy mi a „vallásgyakorlásra rendelt más hely”, most hagyjuk is, de vajon mi az az öncélú szexualitás? Azaz úgy pontosabb, hogy mi nem az? Feltesszük, az önkielégítés ábrázolása nyilván öncélú, ahogy a tevékenység neve is mutatja – szinte látjuk is magunk előtt, ahogy potyognak le a könyvesbolti polcokról a különféle maszturbálós és onanizálós jelenetektől terhes könyvek. De ha valaki mást próbál élvezethez juttatni az ember fia vagy lánya akkor az már nem öncél, nem? Vagy ha nem a tevékenység célzatosságát nézzük, hanem az ábrázolásét, akkor mi az öncél? Sőt, mi az ábrázolás? Boldogult gyermekkorunkban nem egy esetről hallottunk, amikor kamaszfiúk a Burda Magazinra fanyalodtak rá, pedig hát a mai eszünkkel az mind az öncéltól, mind a szexualitástól eléggé távoli ábrázolásokkal volt tele.

A megjelenítés és a népszerűsítés fogalmairól sem mondhatjuk, hogy kristálytiszták, akarjuk mondani, sebészi pontosságúak lennének, különösen ebben a kontextusban. Nem csoda, ha Gál Katalin, a Magyar könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke is kénytelen volt széttárni a kezét újságírói megkeresésre, mondván, ha szó szerint vesszük a rendelkezést, a Bibliát is csak lefóliázva lehet majd árulni. Mondjuk ez legyen a legnagyobb baj, ha már a többi könyv is zacsiba kerül – de ezt már mi tesszük hozzá.

A totális káosz és agyleolvadás közben felmerült egy jogos kérés is: ha már így áll a törvény, akkor legyen világos a dolog, kérjük szépen a tiltólisták fel-, illetve visszaállítását, és a cenzúra újbóli működésbe lendítését. Ez az igény sem most merül fel először: 1981-ben például a börtönön, szilenciumon és sokszoros cenzurázáson is átesett Eörsi István vetette fel az Írószövetségben, hogy mégiscsak világosabb lenne, hogy mit lehet írni és mit nem, ha ezt kerek perec megmondaná a pártvezetés. Eörsi akkor úgy fogalmazott: „a jelen helyzetben már az is előrelépés lenne”, ha nem egyes műveket tiltogatnának, hanem egy átlátható szabályrendszert adnának közre.

Mi sem mondhatunk mást 2021-ben: tessék definiálni a megjelenítést, a népszerűsítést, az öncélú szexualitást és a kétszáz métert is, mert ez így nagyon ködös. Vagyis: követeljük a nyílt cenzúrát!

Ezzel a törvénnyel együtt azt már senki sem szajkózhatja, amit még az utóbbi években is bepróbáltak néhányan, tudniillik, hogy ugyan rossz a helyzet meg minden, de azért cenzúra nincs Magyarországon. De, igen, kurvára van. Kicsit meglepő, hogy gyermekvédelmi törvénybe tekerték, de hát szegény ember vízzel főz, Kocsis Máté meg lányos (bocs) zavarában abba teker, ami a keze ügyébe kerül. Most már csak az a kérdés – a korábbi definíciós problémák várhatóan gyors és SEBÉSZI tisztázása után –, hogy mindezt ki fogja ellenőrizni, betartatni és szankcionálni? Azt lehet látni, hogy önkéntes cenzorkák máris bejelentkeztek a melóra – mi például mindenképpen lecsapnánk a veresegyházi színházi füttyögőre egy állásajánlattal –, de kellene valaki aki irányítaná is őket. Esetleg egy olyan személy, aki átlátja az irodalmi játékteret, most is ezen a területen dolgozik, lehetőleg az Országos Széchényi Könyvtárhoz is van köze, és az se baj, ha a könnyűzenéhez is konyít valamelyest, ne adj’ isten basszusgitározni is tud. Ismer valaki ilyen embert?