Wallenberghez és Pál apostolhoz is hasonlították a híres református zsidómentőt

Soos Géza embermentő tevékenységét sokan méltatták, de érdekes kérdés, miként viszonyult a Horthy-rendszerhez és a zsidótörvényekhez.

Soos Géza életpályája újabban jelentős figyelmet kapott, és a második világháborús hős alakja szinte legendává magasztosult. Vajon mennyire hiteles és valósághű ez a kép? A választ nem könnyíti meg egy kiadatlan svájci kézirat, amelyet e hasábokon ismertetünk először, és amelyben Soos részletesen ír a „zsidókérdésről”.

Egy tragikus nap előzményei

Pennsylvania, Egyesült Államok, 1953. szeptember. Egy viharos délután Koszorús Ferenc Pittsburgh felé tartva autóbalesetet szenvedett, és kórházba szállítás után kis híján meghalt. Az egykori vezérkari ezredes még húsz évet élt. A rendszerváltozást követően több posztumusz elismerést kapott egy világháborús tettéért: számos kutató szerint tevékeny részt vállalt az 1944. júliusi csendőrpuccs megakadályozásában, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy a budapesti zsidók tervezett deportálását részben leállítsák. 2015-ben avatták fel mellszobrát a budai Várban, ahol Kövér László, az Országgyűlés elnöke emlékezett rá. Erre az eseményre még visszatérünk.

Koszorús „sofőrje” azon az estén egy nála ismertebb személy, Soos Géza volt. Az Amerikában élő református magyarok egyházi gyűlésére tartott. Még azon a napon, a mentő­autóban életét vesztette.

Özvegye, akivel öt gyermeket neveltek, 350 részvétüzenetet kapott.

A függetlenségpárti, náciellenes jogász, diplomata és kultúrpolitikus Soos életútja (1912–1953) szakmai körökben jól ismert. 1939-től minisztériumi beosztásokban vett részt a németellenes, angolszász orientáció ápolásában, menekültek ellátásában. A Kiugrási Iroda munkatársa lett, és egy ideig központi titkárként vezette a Magyar Függetlenségi Mozgalmat (MFM). Kimagasló volt embermentő tevékenysége. 1945 után az emigráció életét szervezte. Magát elsősorban református kereszténynek tartotta. Az általa vezetett Soli Deo Gloria (SDG) Diákszövetség üdülőtelepén tartották 1943-ban a történelmi jelentőségű szárszói konferenciát.

Soos Gézát először 2001-ben hasonlították Raoul Wallenberghez.

Koncz Lajos úgy fogalmazott, hogy a svéd diplomata mellett valószínűsíthetően ő volt a legjelentősebb magyar zsidómentő.

2012-ben Horváth Erzsébet egyháztörténész a „magyar református Wallenberg”-nek nevezte. Nemrég a Mathias Corvinus Collegium és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kiadásában megjelent Magyar hősök – Elfeledett életutak a 20. századból című kötetben már egyszerűen mint „a magyar Wallenberg” jelent meg.

 

Soos Géza. Forrás: sdg.org.hu

A növekvő érdeklődés ellenére modern, tudományos igényű életrajz még nem készült róla. Noha számos tanulmány tárgyalja pályája egyes állomásait, önálló kötetekben eddig csak családja, volt harcostársai és egyháza emlékeztek meg róla – kritikus hang alig tűnt fel.

Ami életútja leginkább kutatott részét, 1943/1944-es tevékenységét illeti, az elmúlt évtizedekben előkerült adatok, a fent említett történészek és mások mellett Ember Mária, Szekér Nóra, Kovács Gellért kutatásai, írásai alapján nehéz és szükségtelen is Soos Géza nagyságát kétségbe vonni. Megkerülhetetlen szereplőjévé vált az ellenállás és az embermentés történetének, sőt, Nyáry Krisztián jóvoltából szinte regényhőssé vált (lásd a Merész magyarok című kötetet).

Az ún. első Auschwitz-jegyzőkönyv megszerzése és lefordítása, majd Horthy Miklós kormányzó családjával, illetve a felekezeti és zsidó vezetőkkel való megismertetése, az SDG-ingatlanok rendelkezésre bocsátása az üldözötteknek, hamis iratok gyártatása, az egyházi zsidómisszió szervezése mára jobban dokumentálttá vált. 1944 decemberében többedmagával egy náci repülőt elkötve menekült Olaszországba, hogy (több szervezet nevében) felvegye a kapcsolatot a szövetségesekkel.

A korabeli szigorú titoktartás ellenére a Wallenberggel és körével kialakított kapcsolatról egyre több adat áll rendelkezésre. Soosnak svéd jelrendszere is volt, és a töredékes források alapján menlevelek intézésében, hírszolgálat szervezésében, fogolyszabadításban működtek együtt. Többször hajszálon múlt, hogy elkapja a Gestapo. A két hős egymásra talált.

Wallenbergék tevékenysége Soosék kapcsolatrendszere, terepmunkája nélkül jóval kisebb hatásfokú lett volna. Soost ebben az értelemben nem is indokolt a svédhez hasonlítani. A Magyarországon alig fél évet tartózkodó Wallenberget Koncz szavaival védte „a semleges országok diplomatáinak még a náci fenevadak szemében is bizonyos mértékben kijáró immunitás”, míg Soost „csak egy jól megszervezett kis magyar csoport fegyelmezett hallgatása”. Ha feltenném a közönséges kérdést, hogy ki mentett meg több embert, vagy: ki mentett volna meg több embert a másik nélkül, vajon ki „nyerne”? A magyar Wallenberg? Vagy a svéd Soos?

Egy svájci kézirat titkai

A Soos Géza életéről szóló forrásokban és tanulmányokban létezik néhány fehér folt: a Horthy-rendszerhez, annak belpolitikájához, és különösen az első és második zsidótörvényhez való viszony pontos részletei. Ezeket eddig közvetve lehetett felfejteni.

A róla élő kép szerint amolyan belső ellenzékiként lojális volt Teleki Pálhoz annak második miniszterelnöksége (1939–1941) idején. Soos a kormányfőt mindvégig – halála után is – etalonként emlegette. Ami reformátusságát illeti, felekezeti legfelsőbb elöljárójához, Ravasz László püspökhöz, a Felsőház tagjához szoros kapcsolat fűzte. 1940-ben Ravasz adta őt össze a feleségével. A püspök megítélése vitatott: a felekezeti vezetők közül az elsők között emelte fel nyíltan a szavát az üldözések ellen, és elismerik érdemeit az embermentésben, ugyanakkor politikai okokból (Telekihez hasonlóan) megszavazta az 1939. évi második zsidótörvényt.

Vajon Soos hogyan viszonyult ezekhez a kérdésekhez? A források szerint már az 1930-as évek végén felismerte a zsidókra leselkedő veszélyt, és onnantól kezdve életét részben az üldözöttek megmentésének szentelte. Antifasizmusához nem férhet kétség. Kérdezem: még ha ki is derülne, hogy mélyen egyetértett az első és második zsidótörvénnyel (vagy annak elsődleges céljaival), vajon a többi tette nem írja mindezt felül? Hiszen nem volt döntéshozó, de még csak döntés-előkészítő vagy tanács­adó sem, miközben Szárszótól az embermentésen át az emigrációig számos területen alkotott maradandót. Van itt bármilyen lényeges látnivaló?

Természetesen van. Ha valakit nemzeti hősnek kiáltanak ki, és Wallenberghez hasonlítanak, akkor az állítást érdemes, sőt kötelező minden oldalról megvizsgálni.

Megpróbáltam közelebb kerülni Soos Géza 1938 és 1941 közötti nemzetpolitikai nézeteihez. Nem volt könnyű, mert írásaiban ritkán belpolitizált, a hagyatékában megmaradt levelezése és iratai (néhány jelentős kivételtől eltekintve) 1944-től maradtak fenn.

A genfi egyetemen benyújtott, a református diákmozgalmak történetéről franciául írt szakdolgozata sietett a segítségemre. Ez (felekezettörténeti részei mellett) harcos, egyben karcos önéletrajz, politikai program és egyes részeiben a Teleki-kormány védőbeszéde.

Ennek csak kis részét adták ki magyarul 1999-ben, helyhiányra hivatkozva, egy neki szentelt emlékkötetben (Evangéliumot Magyarországnak!). Az eredetit egyelőre nem találtam meg sem a hagyatékban, sem a kötet kéziratai között, és végül Svájcból tudtam hozzájutni.

Meglepetésemre kiderült, hogy

egy fejezetcímben szerepel a „zsidókérdés” kifejezés (question juive), és e fejezetnek szinte az egésze kiadatlan.

Soos egy könyvhöz, lelkésztársa, Bereczky Albert Ravasz-párti klasszikusához (Hungarian Protestantism and the Persecution of Jews, 1946) küldi az olvasót és tőle idéz, de aztán két helyen maga is részletesen elemzi a kérdést.

Gyorsan világossá vált számomra, hogy korábban miért maradtak ki ezek a részek.

Hallgassuk Soost a „zsidókérdésről”: „A zsidókérdés századunk legérzékenyebb kérdése. Aligha lehetünk ebben »objektívek«. Kockáztathattuk az életünket számos alkalommal az üldözött zsidók megmentéséért, de ha (a zsidók tragikus helyzetének okait keresve) megjegyezzük, hogy a zsidók maguk is követtek el hibákat, amiket aztán az antiszemiták bőven felhasználtak a propagandájuk alátámasztására, magunk is antiszemitának találtatunk. Azért, hogy »objektívnek« tartsanak minket, csak a nácik és kiszolgálóik által elkövetett, és bizonyosan szörnyű bűntetteket szabad meglátnunk. A szó jogi értelmében ez nem objektivitás többé.”

Soos hangsúlyozza, hogy az antiszemitizmus elsősorban a Tanácsköztársaság tragikus tapasztalatai miatt, illetve külföldről jött be az országba. Nem siettek az ország segítségére a nyugati hatalmak, és az SDG (és társszervezeteik) hiába próbálták meg gyengíteni a propaganda hatását a fiatalok körében. A náci térnyerés ellenében, a még nagyobb rossz elkerülése érdekében „a magyar kormánynak el kellett fogadtatnia” az első két zsidótörvényt. Ezek sajnálatosak voltak, de „csak kiszorították a zsidókat bizonyos foglalkozásokból, ahol szinte monopolhelyzetet foglaltak el. (…) Ezek a törvények nem érintették a zsidók személyes és anyagi biztonságát, de sok munkanélküli találhatott munkahelyet és a szociális uszítás gyengült”. A második zsidótörvény esetében leszűkült a mozgástér, és az egyházak igyekeztek mérsékelni annak pontjait.

A szerző hosszan részletezi a zsidók számarányát a különböző szakmákban és általában a magánszférában. Így folytatja: „Semmilyen baj nem származott volna ebből a helyzetből, ha a szociális kérdések meg lettek volna oldva, vagy ha a zsidók, vagy a kikeresztelkedett zsidók törődtek volna a nyomorban élő értelmiséggel, munkásokkal és parasztokkal. Ha a kapitalista zsidók bevettek volna keresztényeket üzlettársnak, a zsidó ügyvédek alkalmaztak volna keresztény ügyvédjelölteket rendes (kiemelés Soostól – M. T.) fizetéssel, azaz egy szóban, ha a nem-zsidó társadalom láthatta volna, hogy a zsidók tehetsége és kapcsolatai az egész (kiemelés Soostól – M. T.) társadalom, az egész nemzet javát szolgálják, a náci propagandának nem lett volna semmilyen hatása…”

Az egyházak felelősségét az antiszemitizmus térnyerésében belső problémákkal, elvilágiasodással magyarázza, és azzal, hogy az egyház „az Úr egész (kiemelés Soostól – M. T.) nyájáért” tartozik felelősséggel, és annak szellemi, lelki és anyagi javainak védelmét kell szem előtt tartania.

Mikor írta ezeket a sorokat? 1935-ben? 1940-ben? Nem. A dolgozatot 1950-ben nyújtotta be.

Kínzó kérdőjelek

Ezek a megállapítások természetesen egy­általán nem rendhagyóak egy református horthystától. Más embermentőknél még radikálisabb megfogalmazásokat találni. Az autoriter, szuverenista németellenesség és a korszakra jellemző keresztény nacionalizmus (és az ezekkel kéz a kézben járó, 1920-as évekbeli „konzervatív forradalom”) jól beágyazott volt a katolikus oldalon is. Ezen jellemzően antifasiszta irányzatok és a szélsőjobboldali mozgalmak között számos átfedés és közös halmaz fedezhető fel. Ilyen volt az antiszemitizmus, a liberalizmusellenesség, vagy a parlamentarizmussal szemben a népre, mint politikai közösségre való közvetlen támaszkodás.

Egy példa jól szemlélteti a sokszor alig kibogozható szálakat: 1942-ben Soos a későbbi hírhedt könyvégető, nemzetiszocialista sajtócézár Kolosváry-Borcsa Mihály (akkor a Sajtókamara elnöke) társaságában ismertette egy diákotthon terveit.

Soos antiszemitizmusa sem nem különleges, sem nem látszólagos, hanem: őszinte.

Mindezen nem változtat, hogy amikor antiszemita, még azt is a rá jellemző szenvedélyes önostorozással fogalmazza meg. Dolgozatában keményen vádolja a magyar egyházakat, a tulajdonosi és nagybirtokrendszert, a politikával való összefonódásukat. Őket is súlyosan felelősnek tartja az ország szociális állapotáért, és ennek egyenes következményének látja nemcsak az antiszemitizmus megerősödését, amely „oly idegen a magyar lélektől”, de az egyoldalú revizionizmust is, amely gyűlölethez vezetett a szomszédos népekkel.

Nem meglepő, hogy személye a szélsőjobb szemében túlságosan baloldalinak vagy épp liberálisnak számított. A népfrontos találkozók miatt sok nézeteltérése alakult ki az elittel. Az SDG-seket hívták kommunistáknak, nem keresztényeknek. Híres volt szociális érzékenységéről, sokat dolgozott a szegények segélyezésén, népművelésén. Egy társa „szociális forradalmárnak” nevezte. Noha a liberális teológiák ellen küzdött, magát „haladó”-ként írta le. Soos egyébként magát nem tartotta sem jobb-, sem baloldalinak. Szívügye, az általa is szerkesztett emigrációs lap, az Új Magyar Út népfrontos szellemiségű volt.

Ha kellett, Soos keményen bírálta a tőle „jobbra” álló ellenfeleit. 1944-ben a nála sokkal „radikálisabban” antiszemita Kovács István lelkész Szárszó lélektelen, a történelmi materializmust magasztaló jellegéről írt a Református Jövő hetilapban. A felháborodott Soos a felelős szerkesztőnek, Péter Jánosnak (később püspök, MSZMP-tag, külügyminiszter) válaszolt: „A tábor az igazi református szabadság és becsületesség jegyében folyt. Mindenki szabadon elmondhatta a véleményét, de nem érinthetett semmiféle napi politikát (…) Hogy pedig a megjelent szociáldemokraták becsülettel kitartottak saját elveik mellett s olcsón nem voltak hajlandók tételei­ket megtagadni – ez talán természetes, ők gerincesebben védik a magukét és keményebben összetartanak – mint mi, akik Jézusról merjük nevezni magunkat…”

Fónagy Dezső Soos hitvallását visszhangozva ugyanitt így írt: Az SDG-t „kezdettől fogva azok a nagy szellemi örökségek, szabadságelvek vezették, amelyeket a magyar kálvinizmus századokon keresztül a legnagyobb üldözések idején is megőrzött. Ezek között nem éppen a legkisebb: a szellem szabadsága. A gondolatok nagy vérkeringésének akadálytalan, szabad forgalma. Elképzelhetetlen minden reformáció, minden szellemi ébredés és megújulás, ha emberi beavatkozással próbáljuk az idők méhében vajúdó gyermeket abortusszal elkergetni”.

Soost sok kortársa karizmatikus, nagy hatású vezetőnek és kivételes személyiségnek látta. Éliás József, az embermentő Jó Pásztor Bizottság vezetője, akivel Soos lefordíttatta az Auschwitz-jegyzőkönyvet, így emlékezett az irat­átadásra: „Géza, aki nagy lendületű, de hidegvérű férfi volt, ezúttal szinte vibrált az izgalomtól. Éreztem, hogy valami rendkívüli közölnivalóval jött.” A jegyzőkönyvet végül lefordító Székely Mária pedig így: „Alacsony termetű ember volt, de belső ereje és szemének kisugárzása valami olyan megragadó volt, hogy mindig mint óriásra emlékszem rá.”

Hasonlították őt Pál apostolhoz, az olimpiai lánghoz. „Isten bolondjának” hívták, mert nem szórakozott, mint a többi fiatal.

Az SDG egy titkára így emlékezett rá: „bibliakörök szervezésére, evangéliumi életre buzdított bennünket, olyan meggyőzően, mint sem előtte, sem utána senki.” Amerikában százas, majd ezres tömegek előtt beszélt.

Hogyan emlékezzünk?

Soosról nincs semmilyen köztéri művészeti alkotás Magyarországon. Mindössze szűkebb pátriájában, a kőbányai gyülekezet templomkertjében van az emlékére kialakítva egy emlékhely, a templomban róla elnevezve egy kisharang, továbbá a kerületben egy szociális díj. Sírja Amerikában található, a család budapesti magánsírhelyén is megemlékeznek róla. Szárszón egy terem és egy emléktábla viseli a nevét. Két, csekély nézettségű dokumentumfilm készült róla. Özvegye 1998-ban Göncz Árpád köztársasági elnöktől kapott kitüntetést.

Mindez kétszeresen magyarázatra szorul. Egyrészt Soos bajtársai vagy a hozzá hasonló tevékenységet kifejtők emlékhelyeinek és elismeréseinek pusztán a leltára meghaladná e cikk terjedelmi lehetőségeit. Kudar Lajostól Slachta Margitig, Varga Bélától id. Antall Józsefig, Salkaházi Sárától Wallenbergig sorolhatnám az emlékeket, közterületeket, kitüntetéseket a világban. Másrészt, a hozzá hasonlóan gondolkodók közül többen jóval nagyobb figyelmet kaptak: Ravasz Lászlóról több (ha nem is köztéri) szobrot avattak az elmúlt egy évtizedben.

Soossal láthatóan nem tud mit kezdeni sem a bal-, sem a jobboldal. Előbbi, mint azt az emlékezetpolitikai, köztük a Teleki-szobor állítása körüli viták mutatták, idegenkedik mindentől, ami a Horthy-rendszerhez kötődik. Sokaknak vörös posztó lehet Wass Albert, aki az Új Magyar Út támogatója és kiadója volt Amerikában. Wass egyébként így emlékezett róla: „Elmehetsz, testvér a kanadai őserdők favágói közé, New York kőrengetegébe, vagy a pennsylvániai bányák fekete gyomrába, s megkérdezhetsz ezer és ezer munkában izzadó magyart: ki volt Soos Géza? A felelet mindig ugyanaz lesz: Ő volt a segítő kéz, a buzdító szó, a hitet sugárzó szív.” A szélsőbal már életében támadta: az 1947. évi összeesküvési per, a Soos elleni sajtókampány, illetve állampolgárságának elvétele (amit Rajk László belügyminiszter javaslatára fogadtak el), és az ezt övező ideológiai harc Amerikába is eljutott: Vatai László, egykori vezetőtársa és lelkész nyilvánosan fasizmussal, véreskezűséggel vádolta.

A jobboldal pedig a mai napig könnyebben eladható és kevésbé összetett figurákat keres: ebbe a sorba tartozik Koszorús Ferenc említett mellszoboravatása. Róla egyébként 2019-ben a Parlamentben konferenciát rendeztek. Emléktábláját korábban, 1992-ben avatta fel Für Lajos honvédelmi miniszter a Dohány utcai zsinagóga főbejárati homlokzatával szemközti épületen.

Egyedül felekezete, a Magyarországi Református Egyház és a hozzá köthető történészek gondozzák hűségesen emlékét. Ők több jelentős forrást is feltártak. A fenti kérdésekkel azonban előbb-utóbb nekik is szembesülniük kell – ez még várat magára. Sőt, a reformátusoknál tudathasadásos helyzet alakult ki: miközben az egyház Szárszó örökösének tartja magát (az SDG ma is létezik, és az egyház minden évben rendez egy szárszói találkozót), a református vezetők ma szinte kritikátlanul támogatják a jelenlegi autoriter, és mind jobbra tolódó kormánypártokat. Az ifjúsági szervezetek között nincsen ellenzéki, nyíltan megszólaló vagy párbeszédre törekvő tábor.

Mihez kezdjünk hát Soos emlékével?

„Nekem fáj minden hiába elpusztult magyar ember, minden ház, minden fa, minden fűszál” – írta az emigrációban Soos. Többször utalt arra, hogy milyen mérgező az amerikai magyarok közötti viszony. Tragikus, de egyáltalán nem példátlan magyar bravúrt hajtott végre: halála idejére kivívta az ellenállásban részt vevő valamennyi politikai oldal tiszteletét és gyűlöletét egyaránt.

„Értem a jó Istenen kívül senki nem harcolt” – fogalmazott Amerikában a túlhajszolt, anyagi gondokkal küzdő, családjával néha matracokon alvó Soos. Átlagos magyar ellenálló és emigráns sors a 20. századból? Meglehet. Soos Géza a nemzeti történelmi panteon kapujánál áll, és sokan már belül látják. Úgy vélem, az újabb adatok fényében ez az értékítélet elhamarkodott.

Soos ragaszkodott meggyőződéseihez akkor is, ha azok történelmi zsákutcának bizonyultak, még ha ma ezek egy részét újra meg is próbálják feltámasztani.

Az 1943-as szárszói konferencia, középutas emigrációs tevékenysége, embermentő tevékenysége megmutatta emberségét, evangéliumi kereszténységét, hazafiságát és (általa gyakran hangoztatott) demokratikus elkötelezettségét.

Sok tekintetben nagyon messze került azoktól, akikkel együtt indult. Meglátásom szerint sok területen a jó irányba.

Nem mindig csak az számít, hová érkezett valaki, hanem az is, hogy mekkora utat tett meg.