Vannak ebben az országban nyerő kombinációk, piros negyvenszáz, zöld sas, kékes tető, fehér ló: tulajdonképpen nincs mit csodálkozni azon, hogy időről időre megidéztetik az egykori kormányzó, Horthy Miklós szellemhangja (vö. fehér tenor). Mint tudjuk, a magyar történelem utóbbi bő évszázada még korántsem lezárt históriai fejezet, a korszak kulcsfigurái nem csupán (s néha nem is elsősorban) a profi historikusok elemzéseinek alanyai, hanem a futó politikai viták tárgyai: hívószavak, melyeket elég kimondani, hogy táborok gyűljenek mögéjük (vagy éppen ellenük).
A minap ökumenikus emlékmise ment a Szent István-bazilikában: a Horthy Miklós Társaság szervezésében, a Vitézi Rend, a Jeruzsálemi Szent Lázár Katonai és Kórházi Lovagrend, a Szent György Lovagrend, a Magyar Tengerész Egyesület, a Magyar Cserkészszövetség, a Szent Korona Társaság és a Magyar Nemzetőrség, a Vidraprémes Legényerő és a Kikötők Szentjei Apácarend (vö. horgász apáca) részvételével celebrálták az éppen 47 éve emigrációban elhunyt, természetesen kálvinista államférfiú tiszteletére. Ez utóbbin persze nem kell csodálkozni: a húszas évekbéli kurzuskereszténység egyik máig élő "haladó" hagyománya a mindenféle (politikai, kulturális) modernizmussal szembefeszülő katolikus-protestáns ökuménia: nem O. Viktor volt az első, magát protestánsnak valló államférfi, aki katolikus rendezvényeken (Szent Jobb-körmenet) tette tiszteletét.
Persze tudjuk, a mostani ünnep sokkal diszkrétebb: a jelenkor ellenzéki notabilitásai helyett csupán jobban szituált választóik jöttek el - hogy ők miért éppen Horthyt választják, pláne éppen most, amikor közeleg a magyar történelem egyik legtragikusabb évének (és többek között a Horthy-rezsim s vele a régi világ szánalmas-véres összeomlásának) hatvanadik évfordulója, csak ők tudják. Gyakorta van úgy, hogy egy, a maga korában sikeres autokratát választ példaképül a kiábrándult utókor, ám Horthy pályafutása sajnálatos módon értelmezhetetlen anélkül, hogy tudnánk: a kormányzó végül, s nem teljesen önhibáján kívül, mindenben kudarcot vallott, eközben százezrek pusztultak el s velük kis híján az ország is - aki ismeri a történelmi tényeket, tudja: Horthy a legkevésbé sem volt ártatlan félmilliónyi magyar zsidó meggyilkolásában és több száz ezernyi meghurcolásában. Ebből a véres kudarcból - s ezt már Márai és Bibó is jól látta akkoriban - sosem vonta le a kellő tanulságot a Horthyval egyívású political class; az életre kelt narratíva, a "keresztény" középosztály, mely azóta is a történelem ártatlan áldozatának s egyben a magyar jövő egyetlen letéteményesének látja és láttatja magát, e szellemben választ magának vezéreket a jelenből és példaképeket a múltból. (Nagy erőkkel dolgozva épp Teleki Pál szobrának köztéren esedékes felállításán, amit köztünk szólva ért a fene, hacsak nem földrajzkutatói munkásságának valamelyik részéért. A József körút felfedezése, a János-hegyi kilátó meghódítása, ki tudja.)
A fenti, zömmel valószínűtlenül hangzó gittegyletek is ezért virulhatnak a XXI. század elején, ezért kel útra lidércnyomásos álmokban a Fővezér fehér kísértetlován, nyomában kedvenc fehér halálbrigádjaival, hogy (a vidék "megrendszabályozása" után) időről időre tetemre hívja a bűnös Budapestet. Fehér ló, kis hajó az álmok rég elveszett tengerén, kesztyűs kézben hol kormány, hol teniszütő, hol zabla, hol korbács, hol szablya - csak néhány apró, szürreális adalék ahhoz, hogy még jobban megerősödjön egyidevetődő külföldiben a sztereotípia: ez egy nagyon szép ország, ahol zömmel bolond emberek élnek.
De ki mondhatja majd azt, hogy nincs igaza.