Miből táplálkozik az ukrán nemzet és a nemzettudat?

Vlagyimir Putyin február 24-i, a háborút bejelentő beszédében felidézte, hogy hatalmas károkat okozott a Szovjetuniónak 1941-ben az, hogy óvatos politikát folytatott, és preventív lépések helyett defenzívára kényszerült, amikor Németország hadüzenet nélkül megtámadta. „Az agresszor megnyugtatására tett kísérlet a nagy honvédő háború előestéjén tévedésnek bizonyult, ami sokba került népünknek. Másodszor nem engedünk meg egy ilyen hibát, nincs jogunk ehhez.”

A fasizmus felett a II. világháborúban aratott győzelem kulcsfontosságú eleme volt mind a szovjet, mind az 1991 utáni orosz emlékezetpolitikának, és máig a nemzeti identitás egyik pillére. A nagy honvédő háború mítoszával felnövő generációk számára a fasizmus máig a legerősebb, leginkább zsigeri szinten működő ellenségkép, ez az, amit azonnal, különösebb politikai retorikai munka nélkül elő lehet venni, ha a közvéleményt mobilizálni kell. Putyin beszédében az emlegetett agresszor a NATO és rajta keresztül az euro-atlanti világrend, a közvetlen ellenség azonban a fasiszta bábkormánynak titulált ukrán vezetés, tágabban pedig az ukrán nacionalista projekt, különösen abban a formájában, amely Ukrajna jövőjét az európai integrációban látja. Putyin azt állítja, hogy a Donbasz területén oroszul beszélő milliók ellen népirtó hadjáratot folytat Ukrajna, hogy őket meg kell védeni. Ezekkel a szavakkal indította az Ukrajna elleni offenzívát, s másnap tucatnyi város ébredt rakétatámadásokra.

Egy birodalom romjai

Kijivből egy történész barátnőm február egyik utolsó napján azt írta, nagyapja, a nagy honvédő háború magas rangú, szovjet-ukrán tisztje tavaly halt meg, és ő most először nagyon örül ennek. Nem kívánta volna a meghasonlottságot annak az embernek, aki a városát utoljára német bombázás nyomán látta megsérülni, és nem tudja, mi történt volna, ha a nagyapja látja az orosz rakétákat Kijivre hullani.

Néhány száz kilométerrel keletebbre egy másik szovjet hadimérnök unokája, egy Karéliában felnőtt orosz nő – az orosztanárom – a harkivi lakásából nézte, ahogy a szomszédos épületek találatot kapnak, ahogy az ő állítólagos védelmében pusztulnak az emberek, a város, a szovjet-ukrán kultúra egyik központjának modernista, konstruktivista remekei, az egyetem campusa.

Ezer kilométerrel nyugatabbra, a lengyel határtól alig ötven kilométerre a múlt héten megtámadott Novi Javorivban egy harmadik nő, egy oktatásszervező az apját búcsúztatta, aki a frontra indult. Nagyapja a náci németekkel először kollaboráló, majd mind a szovjetek, mind a nácik ellen fellépő, egészen az ötvenes évek elejéig gerillaháborút folytató militáns ukrán nacionalisták egyike volt. Ő szovjetellenes családi történetekkel nőtt föl, a mostani háborút különösebb erőfeszítés nélkül kapcsolta össze ezzel az örökséggel.

Ukrajna sokféleségét, a regionális különbségeket, ezeket az együtt létező perspektívákat sokszor szokták arra használni, hogy megkérdőjelezzék az ország kulturális vagy történeti autonómiáját, szuverenitását, néha a létjogosultságát is. Máig gyakori élményem, hogy ha valaki megtudja, hogy Ukrajnában dolgozom, olyasmiket kérdez, mint hogy tényleg létezik-e ukrán nyelv, nem lehet-e, hogy csak az orosz egyik nyelvjárása, s hogy valójában miben különbözik Ukrajna Oroszországtól. Még ha esetleg el is fogadják, hogy van valamiféle saját története az országnak, akkor is sokan felvetik, hogy ez legfeljebb a nyugati területeken számíthat bármit is, ha egyszer Kelet-Ukrajna, főleg az iparvárosok erősen szovjetizáltak voltak.

Az ilyen kérdések megválaszolása előtt fontos hátrébb lépni, és megvizsgálni azt, hogy miért éppen Ukrajnával kapcsolatban tűnnek ezek a kérdések érdekesnek. A magyar államiság története szempontjából például hasonló mértékben fontos Ausztria, mint Ukrajna szempontjából Oroszország és Lengyelország, mégis viszonylag kevésszer merül fel, hogy az évszázadok során változó határok közepette beszélhetünk-e Magyarországról, mint a történelem során valamilyen formában mindvégig létező entitásról.

 

Az ortodox Jeruzsálem: a kijevi Lavra

Fotó: Wallpaperflare

Az államiság feltételéül az egységes nyelvet, egyféle kulturális és történeti kánont, orientációt és adott esetben etnikumot megszabó reflex amellett, hogy a közoktatás csődjét jelzi, nehézzé teszi azt, hogy érdemben megragadjuk a modern nemzetállamok előtti történelmi dinamikákat – nem csak az ukrán, de a magyar történelem esetében is.

A gondolatkísérletet egy pillanatra folytatva Kanadáról és az Egyesült Államokról sem merül fel, hogy létezik-e különálló kultúrájuk, vannak-e érdemi különbségeik annak ellenére, hogy azonos a fő államnyelvük. Volt brit vagy francia gyarmatok, például India vagy Algéria nacionalista mozgalmait lényegesen pozitívabb alapállásból szokás megközelíteni, mint az ukrán nacionalizmust: előbbi sokak szemében önrendelkezés, utóbbi sovinizmus. Ugyan korlátozott az ilyen párhuzamok érvényessége, de abból a szempontból talán hasznosak, hogy segítenek felszínre hozni, mennyire más kérdésekkel és elvárásokkal közelítünk bizonyos országokhoz, és mennyire más a kritikai reflex különböző széthullott birodalmak utó­élete kapcsán.

Az Ukrajnáról közkézen forgó tudás tökéletes lenyomata annak a szovjet, majd orosz birodalmi szemléletű világképnek, amely Putyin beszédeiben is megjelenik. Groteszk, hogy a magyar rendszerváltás utáni revízió mennyire érintetlenül hagyta ezt.

A Szovjetunió gyarmatbirodalmakéhoz hasonló működése, a modernizációs projekt ellentmondásos örökség minden volt tagállam számára. Az orosz kultúrfölény fenntartásával ugyan, de a szovjet állam elismerte és intézményesítette a tagköztársaságok nemzeti, etnikai különállását, időnként viszonylag progresszív kisebbségpolitikát is folytatott. Azonban a modernizáció és a kozmopolita integráció mellett a gazdasági kizsákmányolás és a fokozott politikai represszió is jellemző volt Mariföldtől Csecsenföldön át Ukrajnáig. A szovjet birodalmi narratíva kritikus átértékelésének első lépése, hogy a fenti kérdésekre úgy válaszolunk, hogy Ukrajna önjogán jelenjen meg bennük.

Ukrán történelmi egyszeregy

A mai Ukrajna területe a magyar honfoglalással egy időben radikális átalakuláson ment keresztül, amikor az eleinte laza törzsszövetségként működő Kijevi Rusz felvette a kereszténységet, és államként konszolidálódott. A fénykorában a mai Nyugat-Ukrajnától a Fehér-tengerig terjedő Rusz közös hivatkozási alapja az orosz, belarusz és ukrán nemzettudatnak, egyben a mára eléggé szétzilált testvérnép-narratívának is. Kijiv a keleti szláv világ egyik legfontosabb szimbóluma, az ortodox kereszténység központja, egyfajta ortodox Jeruzsálem; esetleges elpusztítása amellett, hogy a posztszovjet ukrán államiság elleni offenzíva, jelentős kulturális kannibalizmus is lenne. A Rusz a 13. század elejére egymással vetélkedő, kisebb fejedelemségekre esett szét, amelyeket aztán elsöpört az Arany Horda.

Az ukrán nemzettudat talán legmarkánsabb elemét a kozákok jelentik. A 15. századra részben a környező államok, Krími Tatár Kánság, a lengyel–litván Rzeczpospolita és a Moszkvai Fejedelemség szorításában létrejött, gyakran feudális kötöttségek elől menekülő jobbágyok, katonák és kereskedők önszerveződő csoportjai zsoldosként igyekeztek fenntartani a függetlenségüket. Zaporizzsja mellett a 17. században államot is alapítottak. A 18. századra a többségük integrálódott a terjeszkedő orosz államba. Abszurdum lenne persze azt mondani, hogy etnikailag a kozákok ukránok voltak, de a jelenlegi ukrán nemzeti mítosz erősen épít a kozákokkal megjelenített önszerveződés, a közvetlen demokrácia, az expanzív nagyhatalmakkal szembeni ellenállás és bizonyos szintű anarchia értékeire. A Majdan forradalom során például kifejezetten gyakran emlegették ezt az örökséget a tüntetők.

Kelet-Galícia területének persze teljesen más hivatkozási pontjai vannak, a lengyel és zsidó többségű városokban ott kialakult egy urbánus ukrán értelmiség, amely kulcsfontosságú volt a 18–19. században felvirágzó ukrán nacionalizmus szempontjából. Eltér a Krím vagy éppen Kárpátalja története is az ország nagyját kitevő sztyeppevidékétől. A Putyin-féle irredenta álom Novorosszijája az a része a mai Ukrajnának, amelyet a 18. század végén csatolt magához a terjeszkedő cári Oroszország. Herszon, Mikolajiv, Odessza, az Azovi-tenger partvidéke tartoznak ide, az a régió, ahol most a legvéresebb harcok dúlnak. A Donbaszt nyugat-európai, főleg brit és német nagytőke-befektetéseivel urbanizálta a cári Oroszország a 19. század elején, és Európa különböző pontjairól munka reményében odavándorló családok töltötték fel. A Szovjetunió első polgárháborús éveire ezek a diaszpórák megcsappantak, maradt a vegyes, orosz és ukrán nyelvű és etnikumú lakosság. Ukrajna története elmondható a terjeszkedő Orosz Birodalom és később a Szovjetunió felől, de ugyanennyire jól leírható annak ellenében is.

Az Orosz Birodalomban az ukrán nyelvhasználatot sokszor igyekeztek kordában tartani, a lengyel területeken pedig jellemző volt a polonizáció. A 18. században mindkét területen megindultak az ukrán nyelvű vallásos és szekuláris mozgalmak, egyre fontosabbá vált az ukrán irodalom. A mai Ukrajna területén a vidéki lakosság túlnyomó többsége ukránul beszélt mind az Orosz Birodalom, mind a Habsburg-monarchia területén a 18–19. században, míg a lengyel és az orosz a városok és a társadalmi mobilitás nyelve volt.

Ukrajna és a Szovjetunió, Ukrajna és Oroszország viszonya ellentmondásos. Egyszerre igaz, hogy az Orosz Birodalom egészéhez képest fejlettebb, iparosodottabb ukrán területek kulcsfontosságúak voltak a szovjet projekt egésze szempontjából mind gazdaságilag, mind kulturálisan, illetve az, hogy a kollektivizáció, az éhínség és a politikai represszió által különösen erősen sújtott területről van szó. Hasonlóképpen a szovjet-ukrán művészeti és kulturális élet egyszerre volt különálló, ukrán nyelvű, önálló hagyománnyal bíró lokális jelenség, de létezett egy orosz nyelvű, teljesen össz-szovjet ága is. A modern intézményrendszer a szovjet államgépezet eredménye, de ez az alapvetően függőleges struktúra relatíve kevés önállóságot és önrendelkezést tett lehetővé minden szovjet tagköztársaságban.

A szovjet és az ukrán sok esetben nem vagy-vagy viszony, sokkal inkább is-is. 2014-ben, a Donbasz hibrid háborúja élezte csak ki annyira az ukrán-szovjet-orosz kérdést, hogy az ukrán kultúrpolitika megkíséreljen hadat üzenni a saját múltja eltéphetetlen része ellen. A Magyarországon hírhedtté vált nyelvtörvény, a keménykezű kisebbségpolitika, a dekommunizáció túlkapásai, amelyek során megkísérelték kiműteni az ország elmúlt száz évének túlnyomó többségét anélkül, hogy elpusztítanák a nagy egészet, mind a háborús helyzetre adott hibás, káros válaszok. Érthetőek, bár mentegetni nem érdemes ezeket.

Ez a háborús helyzet, a 1,5 millió menekült, és az orosz fél számára sokkal előnyösebb Minszk-2 egyezmény (amely, ha érvényesült volna, a Donecki és Luhanszki Népköztársaságnak garantált vétóval örökre sakkban tartotta volna Kijivet) elég volt ahhoz, hogy militarizálja a társadalmat, és lényegtelenné tegye a fent felvázolt sokféleséget. Az egymás ellen harcoló ukrán gerilla és vöröskatona nagyapák jelentősége halványulni látszott. Évekig figyeltem, ahogy a leginkább Galíciából elképzelt, antiszovjet Ukrajna egyre nagyobb teret nyer országszerte. Háború nélkül ez ebben a formában sosem valósult volna meg.

Így is ugyanaz az ország volt: a hely, ahol mondat közepén váltunk nyelvet, ahol az elmúlt 31 év minden szegénysége, korrupciója ellenére soha nem volt olyan típusú elnyomás, mint Oroszországban, senki kezében nem összpontosult elvehetetlen hatalom. Ha azt kérdezi bárki, miben más Ukrajna, mint Oroszország, néha azt érzem, ez most fontosabb, mint bármilyen nemzettudat vagy eseménytörténet. Jó kérdés, mi lesz a szétszálazhatatlan családtörténetekkel, hogy az abszurd, őrült erőszak végén mi marad majd ebből az országból, a sokféleségéből, a tényleges és felszabadító soknyelvűségéből. Könnyen lehet, hogy a végére csak egy egységbe szorított, klausztrofób, kizárólagosabb nemzet.

A szerző író, antropológus. Kutatóként és műemlékvédelmi projektekben rendszeresen dolgozik Ukrajnában, évekig élt ott.