Nem, nem, nem, nem és nem! Svédország és Finnország felvétele a NATO-ba nem valamiféle értelmetlen és veszélyes provokáció, ötszörösen nem az! Először is azért, mert egyáltalán nem az amerikaiak nyomására történik, hanem Vlagyimir Putyin katonai agressziójának az egyenes következménye. Nem az Egyesült Államok parancsolt rá a finnekre és a svédekre, hogy mondjanak le a semlegességükről. Az EU tagállamai sem gyakoroltak nyomást Stockholmra és Helsinkire, hogy csatlakozzanak az Atlanti Szövetséghez. Nem volt semmiféle nyugati összeesküvés, van viszont egy 1300 kilométeres határ Finnország és Oroszország között.
Ha Vlagyimir Putyin arra kényszerülne – gondolták magukban a finnek –, hogy előre menekülve keressen kiutat az ukrajnai kudarcából, akkor előbb támadná meg őket, mint a NATO-tagságuk révén amerikai védelmet élvező balti országokat. A svédek a maguk részéről úgy gondolkodtak, hogy ha Vlagyimir Putyin megtámadja Finnországot, akkor vagy ők is óhatatlanul háborúba keverednek, vagy ott fog toporogni a küszöbükön egy felfegyverzett Oroszország.
Ez a két ország nem a háborút választotta, hanem megelőzésképpen az Atlanti Szövetség által nyújtott szolidaritást, és ebben nincs semmi olyasmi – a második indok, hogy miért ne beszéljünk provokációról –, aminek táplálnia kellene azt a sületlenséget, amit Putyin állít, miszerint Oroszországot bekerítette a NATO.
Oroszország a világ legnagyobb területű országa, ebből kifolyólag nem a Nyugat veszi körül. Egyik oldalról, igen, az Európai Unió és a NATO határolja, a többin viszont Kína, a legfőbb szövetségese, Fehéroroszország, amelyet ellenőrzése alatt tart, a Kaukázus és Közép-Ázsia, ahol nagy a befolyása, és természetesen Ukrajna, ahol éppen ütközőzónát próbál létrehozni, amit magához csatolhat.
Ne felejtsük el, hogy mielőtt Oroszország annektálta volna a Krímet, az ukránok elutasították országuk NATO-csatlakozását.
Putyin egy egész régiójuk "amputálásával" meggyőzte őket a csatlakozás szükségességéről, ahogyan most Finnországot és Svédországot is meggyőzte Ukrajna megtámadásával.
Ez a harmadik indok, amiért nem provokáció a két skandináv ország csatlakozása a NATO-hoz.
A negyedik: Vlagyimir Putyin nyugati szomszédainak sokkal több okuk van félni tőle, mint fordítva. Sem Ukrajna, sem az Atlanti Szövetség egyetlen országa nem csatolt el soha egy négyzetcentiméternyi orosz területet sem, és nem is akarna ilyet tenni, ellenben Oroszország annektálta a Krímet, Transznyisztriát, Abháziát, Dél-Oszétiát és a Donbász nagy részét.
Az ötödik ok, amiért nem kell túl sokat foglalkoznunk Vlagyimir Putyin érzékenységeivel, az az, hogy nem is az a kérdés, hogyan ne bosszantsuk fel, hanem, hogy hogyan állítsuk meg.
Képzeljük el, hogy tényleg megnyeri ezt a háborút. Az újjáalakult Orosz Birodalom ezután olyan országokkal válna határossá, amelyek az Európai Unió és az Atlanti Szövetség tagjai. Putyin ismét azt állíthatná, hogy be van kerítve, és győzelme lendületében igyekezhetne visszaszorítani a "nyugati fenyegetést" azzal, hogy az elmúlt évszázadokhoz hasonlóan ráteszi a kezét Lengyelországra, a balti államokra és Finnországra.
Először hívja vissza a csapatait Vlagyimir Putyin; és akkor eljön annak is az ideje, hogy ne ismételjük meg a versailles-i szerződés hibáit, és Oroszországgal együtt teremtsük meg a feltételeit Európa stabilitásának és jólétének, hogy egy napon a közös földrészünk lehessen.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
