„Levettem szépen sorban
Bár sohase tettem volna
A ruhában nem volt semmi
A karomban nem volt senki
Teste csak jelmez volt
A hangja talán gépből szólt.”
(Lokomotív GT; Somló Tamás-Sztevanovity Dusán: Primadonna)
Bizony. Ha felfejtjük a történetet, az látszik kirajzolódni, hogy a két fél (Egyesült Arab Emirátusok, Eagle Hills és a magyar kormány) közt alapvető félreértés lehetett az ügyletben, aminek vége a kormány kapitulációja lett, az, hogy „tudomásul veszi”, a főváros megveszi Rákosrendezőt. Az olajmonarchia vezetése alighanem úgy tekintett erre a budapesti lehetőségre, mint a szokásos kelet-európai korrupciós ügyletekre. Ahogyan a szerb rezsimmel évekkel ezelőtt a rémesre sikeredett belgrádi Waterfront három és fél milliárd dolláros szerződését írta alá, éppen most pedig hatmilliárdra szerződött Grúziában, a zuglói „fejlesztés” csak egy lett volna a sorban. Azzal, hogy ennek ára van: a hatalom által kiválasztott, a Habony Árpád és Garancsi István érdekkörébe került, szintén elővásárlási joggal rendelkező Stockton Zrt. kifizetése. A business as usual módjára pedig a magyar kormány garantál neki mindent. Tisztes hasznot, szabad kezet arra, mit akar építeni, a megrendelő kérésének megfelelően bárminő jogszabály módosítását vállalja, sőt, késleltetett fizetést is az 50,9 milliárd forint vételárra. A bolondnak is megéri, tartja a mondás. Az nyilván csak az elmúlt néhány hétben esett le Abu-Dhabiban, hogy a roppant erősnek tartott budapesti berendezkedés falain látható apró repedésekből az építmény kollapszusának zaja szüremlik ki. A hazai fél tervének komolyságáról mindent elárul az, hogy a lényeget tekintve alig pár oldal (!) terjedelmű szerződéses tartalommal gondolta átadni a 86 hektár területet egy idegen állam vezetésének. (Kérem a kedves olvasót, vegye elő lakásának adésvételi szerződését és hasonlítsa össze ezzel az irománnyal! Valószínű, hogy alaposabb dokumentumot írt alá, mint az állami vagyonkezelő.) Mert ők is biztosak voltak abban, hogy ez az ügylet osztozik a másfél évtized nagy lopásainak sorsában. Ahogyan kastélyok, autópálya- és szemétkoncesszió került „jó kezekbe”, a közbeszerzések elirányítása ment végbe lényegében zaj nélkül, úgy lesz most is. Mással nem magyarázható, hogy miről feledkeztek el (a teljesség igénye nélkül): az egyes szakvélemények szerint gigantikus összegű talajszennyezés részletes felmérése, a több száz méter magasságig lehetséges építmény(ek) statikai problémái, ennek a fővárosi ivóvízbázisra gyakorolt hatása; a bármely jogi akadály eltakarítása közt a repülési szabályok módosítását is megígérték anélkül, hogy számba vették volna, a tervekben lévő épületmagasság a ferihegyi reptér működésében is zavart okozhat; nem esett szó arról, hogy voltaképpen mi indokolja egy ilyen méretű negyed megépültét: a felhőkarcolók errefelé nem szokványosak, Budapest nem presztízsterület (szemben New Yorkkal, Londonnal vagy éppen Dubajjal), ergo a helyben szokásos pár emeletes újlakás- és irodaárak akár tízszeresébe kerülő ingatlanokra aligha lenne kereslet. Szintén könnyű kézzel ígértek oda a közlések szerint 320 milliárdos infrastruktúrafejlesztést (például a kisföldalatti meghosszabbítását), amire se most, se a belátható időben nem lesz pénze a költségvetésnek – főleg úgy, hogy ennek ára a megszokott kivitelezéssel inkább a duplájaként becsülhető. Az egész elképzelést körbelengte az a sejtés, hogy részükről papírra vetett Patyomkin-falu az egész. Az önmagában sokatmondó, hogy a tervezés jó másfél éve alatt fel se merült az extratápon felhízlalt „nemzeti tőke” főszereplőkénti bevonása.
Amikor tehát Gulyás Gergely bejelentette, „a kormány arra jutott, hogy a fővárosnak van igaza, élhet elővásárlási jogával”, az a tévedések végjátékának utolsó felvonása volt. Valószínűleg azután, hogy az emirátusi fél – áttekintvén az elmúlt egy-két hét történéseit – rádöbbent a szerződés tarthatatlanságára. Pontosabban arra, hogy ez nem a remélt politikai terep, Budapesten a regnáló berendezkedés nem tudja garantálni a szerződés teljesítését tíz-tizenöt évre. Márpedig veszíteni lehet, ha nincs lábhoz szoktatva a teljes közigazgatási apparátus mellett a bíróság is. A megkötött szerződésről ugyanis messziről ordít a feltűnő aránytalanság, az, hogy az az emirátusi fél javára egyoldalúan előnyös: messze alulértékelt ingatlanár késleltetett fizetéssel, teljesen szabad kezet élvező beruházói lehetőség, jogszabályok parttalan módosítása, szükséges infrastrukturális beruházások indokolatlan átvállalása. És mindez a közvagyon terhére. Ez – ahogyan mondani szokták – tankönyvi semmisségi ok egy bármikori bírósági perben. És még arra se hivatkozhatott volna a dubaji partner, hogy neki fogalma nem volt erről. Dehogynem, ettől zeng hetek óta a magyar nyilvánosság. A tantusz náluk is leesett. (Ajánlom ezt mindenkinek, aki kétségét fejezi ki az ehhez hasonlóan hátrányos és hibás szerződések felbonthatóságáról.)
A döntés oly rapid volt, hogy a rendszer fogaskerekeit nem sikerült összehangolni. Gulyás arról beszélt, hogy a fővárosnak nem kell megépítenie azt, amit az arab befektetők építettek volna, már csak azért sem, mert az sem volt ismert, hogy az arab cég mit épített volna oda. Lázár János, akihez formailag tartozik ez a biznisz, viszont azt mondta, hogy várja a fővárosi önkormányzat elképzeléseit a beruházásról. Szentkirályi Alexandra fővárosi frakcióvezető csalódottan nyilatkozott arról, hogy a városvezetés nemet mondott ötezer milliárdos fejlesztésre (ami Gulyás szerint tehát nem is létező összeg és feltétel). Ez persze mostanra megszokottá vált, a korábban mindenhatónak lát(tat)ott kormányzati kommunikációs csodafegyver sokadszor sült be. Amint kiderült, hogy nincs mit eladni, maradnak az izzadságszagú evangéliumok, a „jó hírek”. Ezért aztán nem kellene túl sok szót vesztegetni arra, hogy a retirálással csapdát állított-e a kormány a fővárosnak, s komolyan kell-e venni azt a gulyási megnyilatkozást, hogy ha a főváros teljesíti vállalásait, a kormány is úgy tesz a 320 milliárd forintnyi fejlesztéssel. Ezt se gondolják komolyan, az egész terv megy a lefolyóba. Egy másik popklasszikust idézve: homok a szélben.
