Nem lehetünk marhacsorda

  • Lázár Júlia
  • 2014.02.13 12:25

Publicisztika

Ha harminc évvel előbb születek, menekülök a bombázás elől, és lövészárkokban alszom éjjel. Ha máshová születek, még csak nem is menekülhetek, de a gettó elől induló menetből rángat ki a saját nagyanyám. Akit a nagyapám – a tizenegy gyerekes kántortanító – lefog. Vagy én vagyok a nagybátyám, és egy éven át bújtatom a legjobb barátomat egy erdei barlangban. Ha máshová születek, egy ujjmozdulattal halálba küldenek mint ártatlan gyereket, hogy a boldog utókor azt mondhassa: ez volt a sorsom. Ha megint máshová születek, talán a kezemben a puska, és előttem állnak fogvacogva a lemeztelenített, minden méltóságuktól megfosztott emberek. Ha később születek, talán a 21. században lengetem az árpádsávos zászlót – és azt sem tudom, mi az.

„Csendőr hagyományőrzők”, 2012

Fotó: MTI

Stangl, a sobibori és treblinkai táborparancsnok addig nem ment a foglyok közelébe, amíg túl nem jutottak a vetkőzőbarakkon. Onnantól meg csak kezelendő rakománynak számítottak. Tömör masszának. Ahogy később a Gitta Serenynek adott interjúban elárulja, sok évvel később, Brazíliában, a vonat ablakából egy vágóhíd mellett látott marhacsorda rájuk emlékeztette. És többé nem evett konzervet. Parancsnoksága alatt a két haláltáborban több mint egymillió embert mészároltak le. Bűnösnek nem tartotta magát. Csak végezte a munkáját. Ő maga egy ujjal sem nyúlt senkihez. A felesége és a lányai imádták, fogalmuk sem volt róla, mit csinál. Állítólag neki magának is alig. Csak működtetett egy mechanizmust. A lehető legtökéletesebben, hiszen ez volt a dolga. A treblinkai táborban út, virágágy, sőt állatkert is épült. Nem a Mennybemenetel Útja mellett – oda vödröket helyeztetett, hogy a korbácsütések alatt magukat kínjukban összemocskoló foglyoknak legyen hová üríteni, mielőtt a gázkamrákhoz érnek. Mert Stangl szerette a rendet.

Az Auschwitz gázkamráiban elpusztult magyar gyerekeket, öregeket, nőket és férfiakat magyar csendőrök tuszkolták a marhavagonba. A jótékony Horthy kormányzó idején valaki gondolt arra is, hogy a csendőrök ne a lakhelyükön, hanem az ország más részein intézkedjenek. Bizonyára ők sem érezték magukat bűnösnek.

Én tizenöt évvel a háború vége után születtem, és annak érzem magam. Nem azért, mert egy olyan országban élek, ahol a most regnáló miniszterelnök kiejthette a száján az „idegenszívű” és az „élettér” szavakat. Ahol az általa kinevezett intézetvezető az 1941-es deportálást „idegenrendészeti eljárásnak” nevezte. Ahol a polgártársaim egy része úgy fogalmaz, miért mindig a „zsidókat” kárpótolják, miért nem a „magyarokat”. Ahol kevesekben merül föl, hogy a halottak, akikre hetven év múltán egy torz emlékművel akarnak emlékezni, éppen olyan magyarok voltak, mint a gyilkosaik. Hogy Szerb Antalt nyilasok verték agyon, és Radnótit nyilasok lőtték tömegsírba. Ugyanaz az emlékmű szól majd a vétlen áldozatokról, amely fölmenti a gyilkosaikat. Mindegyik magyar és mindegyik ember. Mégsem mindegy, melyikük szolgálta a diktatórikus hatalommal szövetkező kormányát, és melyikük lett az áldozata.

Nem azért vagyok bűnös, mert itt élek. Ez Radnóti, Szerb Antal, Ámos Imre, Vajda Lajos hazája, ahogyan az enyém is. Nem azért, mert ez az én anyanyelvem. A szépségé és a rothadásé. Azért vagyok bűnös, mert felelős vagyok érte, értük, magamért, és mégsem üvöltök teli torokból és szüntelenül, amíg végre valaki meg nem hallja, aztán még valaki, aztán sokan. Mert nem vagyunk karámba zárt marhacsorda. Soha többé nem lehetünk azok. Mert ahol egy embert nem védenek meg, ott a többit sem fogják, ahol többet nem, ott egyet sem. Mindegy, hogy milyen ürüggyel rekesztjük ki a másikat, egy idő után már azt se tudjuk, ki van kívül és ki belül.

A szerző tanár, költő, műfordító

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.

Halál a tengeralattjárón

  • Bacsadi Zsófia

Tobias Lindholm rendhagyó krimije minden, ami az épp aranykorát élő true crime és skandináv noir nem. A nézők nem bírják megunni a gyilkosok tragikus gyerekkorát, aberrált szexuális szokásait és sötét karizmáját, a dilettáns pszichologizálást és persze a véres részleteket.

Kérem a következőt!

  • Nagy István

Ha valaki a ’w’, a ’h’ és az ’o’ betűket látja közvetlenül egymás mellé írva, az mostanság valószínűleg sokkal hamarabb asszociál az Egészségügyi Világszervezetre (WHO), mint a hatvanas–hetvenes évek egyik legjelentősebb zenekarára, a mai napig is létező The Who-ra. Monolitikus lemezük, a Who’s Next nemrég volt 50 éves, ami jó indok egy kis visszatekintésre. A Who mifelénk soha nem lett igazán kultikus együttes, ezért nem csak az album, a zenekar történetét is érdemes feleleveníteni.

Titkok, tengelicék

  • Dékei Kriszta

A Pannonhalmi Főapátság kiállítása nem pusztán egy kortárs kiállítás, hiszen olyan dolgokra/tárgyakra és a bencés közösség által használt terekre is rápillanthatunk, amelyekre eddig a kívülállóknak nem volt lehetőségük.

Kaptafa

  • Kiss Annamária

Nem könnyű feladat egy lakásfelújítás: épp egy fél vagy negyedkész házban járunk, ahol még minden munkaterület. Jól indul az előadás: a házigazda Alice (Ónodi Eszter) és barátnője, Magrete (Pelsőczy Réka) közös belépője az utóbbi idők egyik legsikerültebbje.

Pillanatnyi hatás

  • Rádai Andrea

A legtöbbször annyi történik, hogy egy vagy több ember áthalad valamilyen módon, valamilyen jelmezben a színpadon. Peter Brooktól tudjuk, hogy ez már elég a színházhoz, de most sokat hörögnek és táncolnak is a színészek a 33 álomban, néha meg fojtogatják és kibelezik egymást. Minden Bodó Viktor-produkcióban vannak agyeldobós jelenetek, de a rendező most mintha kifejezetten az úgynevezett „cool fun” esztétikának szentelte volna az egész előadást, ami tényleg elejétől a végéig téboly, agyrém, lázálom és káosz, és akkor még finom voltam.

Síkság

Magas labda, ha egy műsor, pláne egy podcast vagy YouTube-csatorna a világ idegesítő dolgaira reflektál. Nagyon hamar kiderül ugyanis, hogy minden idegesítő. És maga a műsor is villámgyorsan idegesítővé válik. A Márkó és Barna Síkideg az „új Index” legnépszerűbb, immár a harmadik évadot taposó audiovizuális produkciója a havi podcast-sikerlistákon általában a csúcs közelében tanyázik.

Egy banánköztársaság bukása

  • Ács Pál

Banánköztársaság – ezt a szót jobbára csak átvitt értelemben használjuk az eltorzult gazdasági-társadalmi berendezkedésű, nagyhatalmi érdekek hálójában vergődő országocskákra, alig gondolva azokra a kicsiny közép-amerikai államokra, amelyek tényleg szinte kizárólag a banánexportjukból tartják fenn magukat.

Ölniük kell

A szakértők szerint majdnem minden megyében tartanak illegális kutyaviadalokat, hiába lehet az ilyen szadista cselekményért akár három év börtönbüntetést is kiszabni. A bűnözők egy lépéssel a hatóságok előtt járnak.

Melyik út megyen itt Budára?

  • A szerk.

A magyar film újra régi fényében ragyog! Sőt, jobb mint valaha, veri a világot. Csak az nem teljesen eldöntött még, hogy ez a Vajna-korszak elmúltának köszönhető, vagy annak az egyelőre ismeretlen zseninek, aki leforgatta a Borkorcsolyát, ezt a gyönyörű, a magyar valóságot teljes mélységben és oly híven ábrázoló, mégis vidám és legyőzhetetlenül optimista, ráadásul alig 22 másodperces remekművet.

Készpénz és ígéret

  • A szerk.

„Ellenzéket is váltottunk. Leváltottuk a szocialista párton belül azokat, akik nem akartak változást, akik féltek az elszámoltatástól. Leváltottuk azokat, akik bizonytalankodtak, leváltottuk azokat, akik bármilyen szélsőséges magatartást hirdettek, akik üzleteltek a hatalommal, akiket meg lehetett venni, akiket meg lehetett zsarolni, meg lehetett fenyegetni” – mondta Márki-Zay Péter vasárnap esti győzelmi beszédében a budapesti Anker közben a lelkes publikum előtt.