A jóléti rendszerek Európa-szerte túlnőttek a lehetőségeiken. Magyarországra különösen igaz ez. Ha a kormányzat úgy dönt, hogy csökkenti az állami finanszírozás részarányát a felsőoktatásban, akkor ezt sokféleképpen megteheti. Például tandíjat vezethet be (bármilyen néven); szűkítheti az államilag finanszírozott helyek számát; csökkentheti az államilag finanszírozott évek számát (lásd: bolognai rendszer); csökkentheti, befagyaszthatja az ösztöndíjakat, a szociális és egyéb támogatásokat.
Jelenleg az állami finanszírozás nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a hallgatók között. Az emelt szintű érettségi vizsgán végérvényesen eldől, hogy valaki 0 vagy 100 százalékos költségtérítést fog fizetni. A tandíj bevezetésével egyszerre csökkenne az állami finanszírozás súlya, valamint a méltánytalan szakadék az államilag finanszírozott és a költségtérítéses képzés terhe között. Ha tandíj bevezetésére politikai okokból nem kerül sor, akkor marad az államilag finanszírozott helyek további szűkítése és a támogatások csökkentése. Amikor a HÖOK a tandíj ellen küzd, akkor egy egyre szűkülő réteg kiváltságait őrzi a többiek rovására.
A tandíj bevezetésével szembeni leggyakoribb érv, hogy a szegény családok gyermekeit kirekeszti a felsőoktatásból. Éppen ezért csak úgy célszerű tandíjat bevezetni, ha mellette rendelkezésre állnak olyan intézmények, melyek lehetővé teszik, hogy a diploma költségeit a későbbi életkeresetből lehessen finanszírozni. Ezeket az intézményeket összefoglaló néven "halasztott hozzájárulási rendszerek"-nek nevezik (angolul: deferred cost recovery systems). Ez tehát egy összefoglaló elnevezés, amelynek számos konkrét megvalósulási formája létezik, például diplomásadó-rendszer, diákhitelrendszer, humántőke-szerződések stb. E konstrukcióknak számtalan válfaja van, és hosszan lehetne értekezni az egyes modellek előnyeiről és hátrányairól - amitől most megkímélem az olvasót. Csak annyit szeretnék leszögezni, hogy a meglévő magyar diákhitelrendszer is egyfajta halasztott hozzájárulás - éppen ezért tűnik meglepőnek a kormányprogramban szereplő új elképzelés, amelynek a tetszetős "utólagos képzési hozzájárulás" (továbbiakban: UKH) nevet adták. Az UKH nem más, mint tandíj plusz egy különös hitelkonstrukció.
A közvélemény azonnal érzékelte a tandíj komponenst, és rögtön felháborodott. A diákhitelrendszer kialakításában részt vevő közgazdászként én inkább a hitelkomponens miatt kaptam fel a fejemet, mivel nem értettem, hogy miért van szükség még egy diákhitel-rendszer létrehozására. Vegyük szemügyre közelebbről az UKH-ban rejlő implicit hitelkonstrukciót:
- A képzés végén minden hallgató számláján tartozásként elkönyvelnek egy összeget, ami az egyetem költségvetésében megjelenő ún. képzési és fenntartási költségek összegének felel meg. (Az alapképzés átlagosan 1,5 millió, a masterképzés 2 millió, a PhD-képzés 3 millió forintba kerülne mai árakon, külön-külön. De például az orvosi képzés 7-7,5 millió forint jelenleg.)
- Ez az összeg a továbbiakban 0 százalékos hitelkamatláb mellett kamatozódik (vagyis nem kamatozódik).
- A hitelt a bruttó jövedelem arányában kell törleszteni. A törlesztési hányad a jövedelem függvénye. A havi minimálbér 40-szerese alatti éves jövedelemnél nincs törlesztés, 40- és 60-szoros jövedelem (havi 206 és 309 ezer forint) között a törlesztési hányad 3 százalék, afölött pedig 6 szá-zalék.
- A még fennálló tartozásokat legkésőbb 25 év múlva elengedik.
A szakértői számítások szerint ily módon (mostantól számítva?) tíz éven belül a felső-oktatásra fordított állami kiadások 40-50 százaléka térül meg.
Én is végeztem egy egyszerű számítást. Feltettem, hogy négyfajta hiteladós van:
(1) akik mindig 6 százalékkal törlesztenek, mert jövedelmük magasabb, mint a felső határ;
(2) akik mindig 3 százalékkal törlesztenek, mert mindig a két jövedelemkorlát közé esik a jövedelmük;
(3) akik sosem törlesztenek, mert a jövedelmük alacsony;
(4) akiknek nincs is jövedelmük, mert meghalnak, emigrálnak, munkanélküliek, háztartásbeliek vagy egyéb módon rejtőzködnek.
Tekintsünk el attól, hogy átjárás van a kategóriák között, és a könnyebb hivatkozás kedvéért nevezzük el a reprezentatív szereplőket (a jelenlegi jövedelemstatisztikáknak megfelelően): (1) informatikus, (2) közgazdász, (3) tanár, (4) háztartásbeli.
A táblázat azt mutatja, hogy - számításaim szerint - az egyes fokozatoknál és típusoknál mekkora lesz a visszafizetési arány, azaz a képzés végén fennálló tartozás hány százalékát fizetik vissza várhatóan (konstans 8 százalékos jövedelemnövekedést és 6 százalékos állampapírhozamot feltételezve).
Ezek a visszafizetési arányok ráadásul nemcsak 10 évre vonatkoznak, hanem a teljes futamidőre. Mégis, akármilyen súlyokkal próbálom az egyes típusok visszafizetési arányait átlagolni, ésszerű feltételek mellett sehogy sem kapom meg az egész közösségre vonatkozó 40-50 százalékos visszafizetési arányt. Nekem az jön ki, hogy (a képzés végétől számított) 25 év alatt kb. a befektetett pénz 30 százaléka térül meg. Számításaim szerint a 40-50 százalék csak akkor áll, ha eltekintünk a pénz időértékétől, vagyis attól, hogy a lekötött tőke után az államnak folyamatosan kamatot kell fizetni.
A táblázatból látszik, hogy a legnyereségesebb hiteladós, a bachelor fokozattal rendelkező mérnök a tartozás 84 százalékát fizeti vissza. A 16 százalékos veszteséget a támogatott (0 százalékos) hitelkamatláb okozza, ami egyfajta direkt állami kamattámogatás.
A direkt állami kamattámogatást általában a szakma mélységes megvetése övezi, mondván, hogy nem azokhoz jut el, akikhez kellene. És valóban: a táblázatból is kitűnik, hogy a legnagyobb állami támogatást az alacsony jövedelemmel rendelkező (3) és a jövedelemmel nem rendelkező (4) típus kapja, különösen, ha mindehhez magas fokozat társul. Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy ebben a rendszerben az állami támogatás százalékos (!) aránya annál nagyobb, minél magasabb a képzési költség és minél alacsonyabb a későbbi jövedelem. Biztosan ezt akarják a programalkotók?
*
A tandíj mellett szóló, gyakran hangoztatott érv: a tandíj arra ösztönöz, hogy a hallgatók felelősebb döntést hozzanak a pályaválasztás során. Magyarán olyan szakmákat válasszanak, amelyek jó megtérüléssel kecsegtetnek, nem pazarolják el a család és a társadalom erre a célra fordítható erőforrásait. Bátran állítható, hogy a fenti konstrukció éppen ezzel ellentétes ösztönző hatást fejt ki azáltal, hogy pont a magas képesítést és a magas jövedelmeket bünteti.
Lehet, arra gondolnak az ötletgazdák, hogy egyfajta szolidaritásra van szükség a diplomások között, és azt szeretnék elérni, hogy a magas jövedelműek támogassák az alacsony jövedelműeket. Ez egy jogos célkitűzés, de semmi köze a tandíjhoz és a felsőoktatás finanszírozásához. A társadalmi szolidaritás alapvető eszköze ugyanis a személyi jövedelemadó- (szja-) rendszer. Minél progresszívebb szja-kulcsokat vezetnek be, annál nagyobb a társadalmi szolidaritás. Érdekes, hogy a kulcsokra vonatkozó reformelképzelések mostanában ennek az ellenkezőjét célozzák, amikor kétkulcsos vagy éppen egykulcsos szja-ról beszélnek. Emögött pont az az ideológia, hogy a túlzott mértékű kikényszerített szolidaritás visszafogja a teljesítményt. El kellene dönteni, hogy milyen arányú szolidaritást akar a társadalom, aztán ennek megfelelően kell kialakítani az szja-kulcsokat. De ebbe nem kellene belekeverni a hallgatói támogatási rendszert, mert egyfajta ideológiai zűrzavarra utal, és akadályozza a tisztánlátást, ha az szja-fronton és a hallgatói támogatási rendszerben két egymásnak ellentmondó megfontolás alapján egymást kioltó intézkedések születnek.
Visszatérve a táblázathoz: érdemes belegondolni abba, milyen érzés, hogy mindenki feje felett többmilliós tartozások lebegnek, miközben szándékoltan még a felét sem fogják visszafizettetni. Nem volna sokkal tisztességesebb akkora tartozást felróni, amit tényleg meg is akarunk fizettetni? Gyakori megállapítás, hogy az adósság a szegényebb rétegeket riasztja el, mivel ők tipikusan nagyobb kockázati averzióval bírnak. Ez a (politikusok által kiemelt fontosságúként kezelt) réteg vajon meg fogja érteni, hogy nyugodtan mehet a gyerek az orvosi egyetemre, mert az a 7,5 milliós tartozás, amit a végén jóváírnak az "egyéni képzési számláján", az nem komoly, meg nem is igazi adósság, hanem csak egy metafora?
Végül felmerülnek egyéb kérdések is az UKH konkrét megvalósításában. Ki tartsa nyilván a tartozásokat, és ki szedje be a törlesztéseket? E kérdéseket a diákhitelrendszer létrehozásakor is meg kellett vizsgálni. Az intézményrendszer, ami hosszú vajúdás után megszületett, igazodik a hazai környezethez, és meglepően hatékonyan látja el feladatát. Erre utal nemcsak az eddig gyakorlatilag zökkenőmentes ügyvitel, de a nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő beszedési arány: 2004-ben az előirányzott követelések több mint 98 százaléka be is folyt.
Valójában két lehetőség látszik a technikai lebonyolításra: vagy egy párhuzamos rendszert hoznak létre, vagy az egész projekt betagozódik a meglévő diákhitelrendszerbe. Párhuzamos rendszer kiépítésekor valószínűleg hasonló megoldásokra jutnának, és egy csomó pénzt elpocsékolnának. Még ennél is problémásabb lenne a diákhitelrendszerbe tagozódás. Az ugyanis teljesen más alapelvek szerint működik, mint az UKH-ban rejlő hitelkonstrukció.
Először is a diákhitelrendszer önfenntartó működésre törekszik. Ennek hátterében pedig az az egyszerű elgondolás áll, hogy a hitelnyújtó vissza akarja kapni a pénzét, és lehetőleg attól, aki azt kölcsönvette - ellenkező esetben valaki más gyanútlan szereplő nyakába kellene varrni a veszteséget. A diákhitelrendszer nem állami, hanem magánforrásokból nyújtja a hiteleket. Az állami garancia és az önfenntartó működés elve képezi a tőkepiac bizalmának alapját, amely alapvető fontosságú a forrásszerzés biztonsága szempontjából. Az UKH elvben úgy működne, hogy két jövedelemhatár átlépését kellene folyamatosan detektálni.
A brit diákhitelrendszerben csak egy jövedelemküszöb van, de a fizetési kötelezettség folyamatos átkapcsolása náluk is kezelhetetlen feladatnak bizonyult. A diákhitelrendszer kidolgozásában részt vevő brit szakértők arról számoltak be, hogy a törlesztési szakaszban lévő diplomások 1/3-a fizetett, 1/3-áról azt sejtették, hogy mulasztásban van, és 1/3-áról semmit sem tudtak. A diákhitelrendszer létrehozásának másik nagy tanulsága, hogy az APEH nem tartja nyilván az aktuális évközi befizetéseket, és a munkáltatókat sem lehet a kapcsolódó adminisztrációra kötelezni. Vagyis az UKH bevezetése olyan adminisztrációs többletfeladatokat teremt, amelyeket nem lehet egyszerűen ráültetni a már meglévő rendszerekre.
A diákhitelrendszerben a mulasztók neve 6 hónap után bekerül a bankközi adósnyilvántartó rendszerbe, illetve a tartozás átkerül az APEH-hoz, egyösszegű behajtásra. Ugyanezek a szigorú szabályok nyilván nem vonatkoznának az UKH-ra, hiszen a nyilatkozatok szerint ez utóbbi "nem is lenne igazi adósság, és nem befolyásolná a többi hitelfelvételt". A diákhitelrendszerben a maximális képzés végi tartozás mai pénzben 1,5 millió forint körül van. Az UKH-ban a képzés végén 1 és 10 millió forint közötti tartozásokat fognak jóváírni. Ilyen mértékű tartozásállomány komolyan felerősítheti a jövedelmek elrejtésére irányuló késztetéseket.
A két intézmény működési logikája tehát számos ponton ellentmond egymásnak. Egy intézményen belüli működtetésük csak szigorú tűzfalak felállításával képzelhető el, ami viszont kétségessé teszi az egész értelmét. De nem is az intézményi, technikai megvalósítással van a legnagyobb baj, hanem azzal, hogy a koncepció mögött egy olyan furcsa támogatási logika fedezhető fel, ami nemcsak a meglévő diákhitelrendszer egyéni felelősségvállalásra építő filozófiájával áll ellentétben, hanem a legalapvetőbb hatékonysági elvárásokkal is. Ráadásul a konstrukció a jelek szerint még csak nem is népszerű.
A szerző közgazdász, a Collegium Budapest kutató ösztöndíjasa.
Fokozat Bachelor Masters PhD
Tartozás 1,5 M Ft 3,5 M Ft 6,5 M Ft
(1) informatikus
350 ezer Ft
kezdő jövedelem 84% 73% 62%
(2) közgazdász
250 ezer Ft
kezdő jövedelem 70% 54% 42%
(3) tanár
150 ezer Ft
kezdő jövedelem 0% 0% 0%
(4) háztartásbeli
nincs jövedelem 0% 0% 0%
