A továbbiakban, bár nem említjük őket, rájuk is gondolunk: dadusokra, konyhás nénikre, portás nénikre, portás bácsikra és másokra, akiknek éppen dolguk van munkahelyükön a gyerekekkel. Ezt most már végképp illik leszögezni.
Kezdte azzal a miniszterelnök, hogy közölte, épp egy éve: ha iskolai szünetet követelnek a pedagógusok a járvány miatt, arra az időre nem kapnak egy fillért sem. Aztán rapid módon mégis bezáratta az iskolákat (és mégis kaptak fizetést). Őszre kiderült, mélységesen megbánta, látszott: ezt még egyszer nem óhajtja. Felült a jóslatoknak, és nem is volt annyi halott tavasszal, amennyi. És mit is szajkóz a főmentős a reklámokban, még most is? Magyarországnak működnie kell. Márpedig ebben a kormányfő kulcsszerepet osztott a pedagógusokra.
Hiába jelezték mindenféle szakemberek, iszonyú baj lesz, Maruzsa Zoltán államtitkár októberben közölte, hogy „23-tól őszi szünet lesz az iskolákban, ami alkalmas lehet arra, hogy a fertőzött intézményekből „kisöprődjön” a vírus”. Hogy az őszi szünet mennyire felületes munkát végzett – lehet, hogy ő is kormánytag -, mutatja, hogy a miniszterelnök (névleg a kormány, de ne vicceljünk, ez annál komolyabb dolog) november elején végül bezáratta a középiskolákat. Így is – szemben a szakemberek sürgetésével, akik már tavasszal is "riogattak" – bűnösen hosszú ideig várt, noha az oda járó diákok korosztálya rendszerint tünetmentesen ugyan, de hozhatta-vihette a fertőzést.
Az általános iskolákat, óvodákat, bölcsődéket még akkor is nyitva hagyta. Noha ő maga mondta november 10-én: „Ahogy fut fel a járvány, a tudósok, elemzők véleménye szerint ötven százalék az esélye, hogy a mostani orvos-, ápoló- és betegmozgatószámmal képesek kezelni a helyzetet, ami túl nagy kockázat, ezért meg kellett hozni a korlátozásokat”. Ámde: „Az általános iskolákat, amíg lehet, nem akarják bezárni, mert akkor a szülőknek otthon kell maradniuk, megváltozik a munkarendjük, ha egyáltalán megmarad a munkahelyük.”
A téli szünetet sem hozta előre, holott már (akkori) csúcsot döntött a járvány. Ekkor végképp világossá vált – ha addig nem lett volna feltűnő –,
hogy minek nézi a pedagógusokat: gyermekfelügyelőknek (jó esetben), akik tartják a frontot.
November 27-én, amikor még durvábban tombolt a Covid, azt bírta mondani a miniszterelnök: „A járvány elleni védekezésnek jelenleg két frontvonala van: a kórházakban az életeket mentik, az iskolákban pedig a munkahelyeket, mert ha a szülő nem tudja beadni a gyermekét az iskolába, nem tud dolgozni menni.” Frontvonal… Nagyrészt nőket, családanyákat, nagymamákat, ifjakat és idősebbeket, na és persze a gyerekeket küldött oda. Hiszen ők járnak az iskolába, nem?
Abszurdum: az a dolguk, hogy megvédjék a munkahelyeket. Hogy egy iskola bezárjon saját belátása szerint, azt sem engedte: tankerület, NNK, operatív törzs – majd ők megmondják, lehet-e. Hadd kószáljon a vírus addig is.
És akit eltalált, hát eltalált. Emlékszik valaki egyetlen gyászszóra a miniszterelnöktől koronavírus-fertőzés bármely pedagógus áldozatának halála okán? Kikerült valaha a fekete zászló a Karmelita kolostorra ez okból életét vesztett iskolai (egészségügyi) dolgozó elhunyta után?
A túlélők közül is sokan nyögik még ma is a következményeket. És – a százszázalékos táppénzért - nekik kell bizonyítaniuk, hogy az iskolában szedték össze vírust. Hát persze, hogy nem. Hanem amikor elugrottak egy hétvégére Tanganyikába. (Mellékszál, de nincs is olyan ország, miniszterelnök úr.)
Mi tagadás, a reménysugarat is felvillantotta az idő tájt Orbán Viktor: hát persze, a vakcina. És hogy előreveszik „a leginkább sérülékeny csoportokhoz tartozók” mellett többek között „a védekezésben részt vevőket”. Az egészségügyiek valóban elkezdhették az „oltakozást” december végén.
A pedagógusok vártak. Aztán tovább vártak. Majd még tovább. Végül kiderült, hogy nincsenek egyik kiemelt csoportban sem.
Pedig van azokból hat vagy hét. Vagy nyolc. Vagy kilenc. Vagy még több. Hiszen azóta beelőztek jó pár kategóriát például makkegészséges élsportolók, rendvédelmisek, polgárőrök, ügyészek, bírák, akiknek hirtelen külön kasztot képeztek.
A pedagógusok azonban eltűntek - az oltásokat tekintve – a „védekezésben részt vevők” közül is, nemhogy a frontvonalból. Pedig ugyanott vannak, ahol eddig voltak, novemberben is, és most is, amikor két-háromszoros a baj, az nem lehet, hogy ne vigyázzanak a lurkókra még egy teljes (illetve hát annak mondott) zárlat idején.
Annyit azért megjegyzünk: a pedagógusoknak is van gyermekük, családjuk. Sőt haza is tudják vinni a vírust. És vissza, az iskolába.
A tavaszi szünet a rendkívüli tanítási renddel együtt nagyjából egy hónap. Kézenfekvő volna, hogy ez idő alatt beoltsák a pedagógusokat, akár a második adagot is megkaphatnák ezalatt, ha szinte rögtön megkapnák az elsőt. A pedagógusok védelme a tanítványokét is (és közvetve azok hozzátartozóit) szolgálja (és a folyamatos oktatás zökkenőmentességét), akik az új variánsokra az eredetinél érzékenyebbek, könnyebben okoznak nekik tüneteket, és kiderült időközben az is, hogy tünetmentes megfertőzésüknek is lehetnek késői, illetve hosszú távú következményei.
Nem véletlen, hogy a szakszervezetek folyamatosan bombázták az illetékeseket (azaz valójában Orbán Viktort), de azok (azaz valójában Orbán Viktor) lepattintották őket.
Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy mindennek a kockás ing az oka.
Pénteken az EMMI a miniszterelnök egyik magyar hangjaként képes volt a Népszava a pedagógusok beoltásával kapcsolatos érdeklődésre ritka cinikusan úgy reagálni, hogy az öreg és beteg pedagógusok már eddig is megkapták az oltást – persze, mint az összes többi öreg és beteg magyar regisztrált -, magyarán: várjanak a sorukra.
Mondhatta volna azt is: várjanak a sorsukra. És addig is: kuss, közlegény, közleány, (na és közjószág), vissza fegyver nélkül a frontvonalba!
