A vita mostanában az elnöki javadalmazás körül robbant ki - amelynek mértéke még a BKV és más cégekéhez mérten is országos rekordnak számít -, de a közszolgálatiság tekintetében már korábban is határozott kifogásoknak adott hangot társadalmi életünk számos kiválósága. Ezek felidézése, a jelek szerint, meghaladta a riporter merészségét. Sokak szerint az adófizetők pénzén fenntartott médium működtetésében nem elég csupán a jogra hivatkozni, a hallgatók a stílus, a morál terén a jogszabályokon túl is megfogalmazhatnak határozott elvárásokat. A bírósági határozatokon túl erkölcsileg védhetetlen az a kíméletlen elszántság, amivel az adófizetők pénzén teremtett konkurenciát a szép múltú és jobb sorsra érdemes, Petőfi nevét viselő adóban azoknak, akik milliárdokat fizetnek a könnyűzenei műsorszórásért. Az elnök konok meggyőződésével szemben az üzleti világban kialakult normák szerint ez tisztességtelen piaci magatartásnak minősül, különösen annak fényében, hogy dicsekvően említi a reklámpiacon elért nagy eredményeket.
Az arculat kialakítása is sokakban keltett ellenérzést. Milyen jó volt hallani pl. a Süddeutsche Rundfunk és mások mellett a külföldi közvetítésekben a számunkra oly kedves Magyar Rádió megnevezést - ha nem is mindig tökéletes kiejtésben. Fölvetődött, hogy legalább naponta négyszer (műsorkezdéskor, déli harangszókor, esti híradónál és műsorzáráskor) hangozzék el: "Önök a Magyar Rádiót hallgatják." Arról nem is beszélve, hogy világhírű büszkeségeink, a Magyar Rádió énekkara, zenekara, gyermekkórusa valami ismeretlen Mister (MR) tulajdonába kerültek. Megütközést keltettek olyan faragatlanságok, mint pl. a Zeneakadémia közvetítő páholyára aggatott hatalmas 3-as szám, amelynek fojtó szorításában már alig észrevehetővé zsugorodott a szellemiséget mindaddig hordozó Bartók név. Sok pénzbe került ez a nehezen elfogadható arculatváltás is.
Azt sem ártott volna felvetni a riportban, hogy a jelentős kulturális értéket hordozó szellemi műhelyek felszámolása komoly károkat okozott, ráadásul az elnöki beismerés szerint is mérsékelt anyagi haszonnal. Sok más cikkel együtt a múlt heti ÉS szerencsésen egészítheti ki a vérszegényre sikerült interjút, noha a tisztogatást ott is szóvá tevő Báron György bizonyára azok közé tartozik, akiket az elnök egészen beteg lelkületű, sértett embereknek minősít. A bírálók elemi szintű könyvelési ismereteit hiányolja, ugyanakkor könnyen belátható, hogy a digitális multiplex elmaradása éppúgy nem jelentett megtakarítást a folyó költségekben, ahogy a Márványterem felújítását, az új programközpont kialakítását és más fejlesztések megvalósítását sem a folyó költségek megtakarításai tették lehetővé. Én is az 50-60 fölötti korosztályhoz tartozom - sajnos -, de erősen kétlem, hogy olyan sok kulturális "javat" (gondolom: értékhordozó jószágot) élvezhetnék az elnöki újraelosztás jóvoltából.
A Kossuth ünnepi műsorában most éppen Szántai Lajos népszerűsítésének lehetek fültanúja. Az ő tudományos munkásságának, ha nem is a legnagyobb, de mindenképpen rendkívül jellemző egyik eredménye az a felfedezés, hogy "Kerecsen az a név, amit maga Mária adott Jézusnak". Ráadásul a közszolgálatiságba az ünnep méltatására kiszemelt történelem-szakértő és a köztársasági elnök szentistváni értelmezésének alapvető különbségeiről is beleférne némi tájékoztatás.
A bátortalan riport aligha ösztönöz bármiféle javító folyamat megindítására.
Példamutatóan bátor hagyományaik folytatásában bízó, hű olvasójuk
Kard Aladár
