Talán jobb abban reménykedni, hogy hazudnak nekünk

Publicisztika

A fenntarthatóság megteremtése továbbra sem cél.

„Tényleg megcsinálják!” – kacagtam fel kínomban, amikor először olvastam, hogy az állam nem kevés közpénzért megveszi a Mátrai Erőművet. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a kormány kársemlegesíti Mészárost, tehát lényegében saját magát.

Korábban is lehetett pletykákat hallani erről, hiszen egy ilyen szén-dioxid-okádó monstrum működtetése nem illeszkedhet semmilyen klímastratégiába sem. Orbán belement abba, hogy az Európai Unió 2050-re karbonsemleges legyen – ez volt az a tervezet, amit pár hónapja megvétózott, a hírek szerint azért, hogy kedvezzen a szénfüggő lengyel barátainak –, így nem meglepő a bejelentés. Ahogy nem véletlen az sem, hogy az év legpimaszabb beruházásáról miért a karácsonyi szünidő kezdetét megelőző pillanatban tájékoztatták a népeket.

Rendkívül bosszantó, hogy az adófizetők pénzéből fizetik ki a főoligarchát, viszont furcsa módon van benne valami megnyugtató is:

engednek Brüsszel nyomásának.

Tudjuk, hogyan viszonyul a kabinet az éghajlat-változáshoz: nemrégiben eltitkoltak egy nemzeti konzultációt, az ügyvezető miniszter pedig lebetegezte Greta Thunberget. A hátuk közepére sem kívánják a klímaügyet, mert amíg az emberek ezzel a kérdéssel foglalkoznak, addig nem lehet a megfelelő hatásfokkal migránsozni.

Így hát rövid ideig okkal gondolhattam azt, hogy legalább jobb lesz a környezetünknek és az éghajlatunknak, még ha az erőmű bezárása nem is lenne fájdalommentes, hiszen 2100 embernek ad munkát – azt kétlem, hogy a kormány számára ez szempont.

Aztán elolvastam a beszámolókat: nem akarják leállítani, csak átalakítani. A korszerűsítés 200-300 milliárd forintot venne igénybe, amit uniós támogatásokból, többek között az Európai Unió modernizációs alapjából fedeznének.

Palkovics egy 500 megawattos gázturbinás erőművel számol, ami „lehetőség szerint megújuló forrásból származó gázzal” működne. A jövőben (2029! után) nem fűtenének a rendkívül környezetbarátságtalan lignittel, viszont kommunális szemetet égetnének, a visontai bánya területére pedig egy napelemparkot telepíthetnek.

Tehát szén helyett gáz és szemét, illetve napelem. Mindezt uniós pénzből – természetesen.

Biztató tervek. További kilenc évig fognak lignittel fűteni, és majd valamikortól szeméttel is. A gázerőmű fosszilis tüzelőanyaggal működik. A napelem az egyetlen olyan zöldbisznisz, amelyben a kormánybarát cápák meglátták a lehetőséget – erre a beruházásra is rátelepedhetnek. Tudjuk azt is, hogy milyen remek munkát végeznek Paks II. megépítésénél, így a megvalósítás tekintetében is bőven lehetnek aggályaink.

Ez az egész nagyon nem úgy hangzik, mintha a fenntarthatóságot akarnák megteremteni. Próbálják kihozni számukra a maximumot, de talán jobb abban reménykednünk, hogy hazudnak nekünk, és saját maguk kifizetésén túl nincs más tervük.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.