Talán jobb abban reménykedni, hogy hazudnak nekünk

Publicisztika

A fenntarthatóság megteremtése továbbra sem cél.

„Tényleg megcsinálják!” – kacagtam fel kínomban, amikor először olvastam, hogy az állam nem kevés közpénzért megveszi a Mátrai Erőművet. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a kormány kársemlegesíti Mészárost, tehát lényegében saját magát.

Korábban is lehetett pletykákat hallani erről, hiszen egy ilyen szén-dioxid-okádó monstrum működtetése nem illeszkedhet semmilyen klímastratégiába sem. Orbán belement abba, hogy az Európai Unió 2050-re karbonsemleges legyen – ez volt az a tervezet, amit pár hónapja megvétózott, a hírek szerint azért, hogy kedvezzen a szénfüggő lengyel barátainak –, így nem meglepő a bejelentés. Ahogy nem véletlen az sem, hogy az év legpimaszabb beruházásáról miért a karácsonyi szünidő kezdetét megelőző pillanatban tájékoztatták a népeket.

Rendkívül bosszantó, hogy az adófizetők pénzéből fizetik ki a főoligarchát, viszont furcsa módon van benne valami megnyugtató is:

engednek Brüsszel nyomásának.

Tudjuk, hogyan viszonyul a kabinet az éghajlat-változáshoz: nemrégiben eltitkoltak egy nemzeti konzultációt, az ügyvezető miniszter pedig lebetegezte Greta Thunberget. A hátuk közepére sem kívánják a klímaügyet, mert amíg az emberek ezzel a kérdéssel foglalkoznak, addig nem lehet a megfelelő hatásfokkal migránsozni.

Így hát rövid ideig okkal gondolhattam azt, hogy legalább jobb lesz a környezetünknek és az éghajlatunknak, még ha az erőmű bezárása nem is lenne fájdalommentes, hiszen 2100 embernek ad munkát – azt kétlem, hogy a kormány számára ez szempont.

Aztán elolvastam a beszámolókat: nem akarják leállítani, csak átalakítani. A korszerűsítés 200-300 milliárd forintot venne igénybe, amit uniós támogatásokból, többek között az Európai Unió modernizációs alapjából fedeznének.

Palkovics egy 500 megawattos gázturbinás erőművel számol, ami „lehetőség szerint megújuló forrásból származó gázzal” működne. A jövőben (2029! után) nem fűtenének a rendkívül környezetbarátságtalan lignittel, viszont kommunális szemetet égetnének, a visontai bánya területére pedig egy napelemparkot telepíthetnek.

Tehát szén helyett gáz és szemét, illetve napelem. Mindezt uniós pénzből – természetesen.

Biztató tervek. További kilenc évig fognak lignittel fűteni, és majd valamikortól szeméttel is. A gázerőmű fosszilis tüzelőanyaggal működik. A napelem az egyetlen olyan zöldbisznisz, amelyben a kormánybarát cápák meglátták a lehetőséget – erre a beruházásra is rátelepedhetnek. Tudjuk azt is, hogy milyen remek munkát végeznek Paks II. megépítésénél, így a megvalósítás tekintetében is bőven lehetnek aggályaink.

Ez az egész nagyon nem úgy hangzik, mintha a fenntarthatóságot akarnák megteremteni. Próbálják kihozni számukra a maximumot, de talán jobb abban reménykednünk, hogy hazudnak nekünk, és saját maguk kifizetésén túl nincs más tervük.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.