Váradi Balázs

Samu a Smaragdvárosban

Bedől-e a kriptopénzek univerzuma az FTX-bukta után?

Publicisztika

Sam Bankman-Fried (SBF), a Massachusetts Institute of Technology-n diplomát szerzett ifjú amerikai üzletember kriptobefektetési alapjából (Alameda), kriptotőzsdéjéből (FTX) és az az­által kibocsátott részvényszerű kriptopénzből (FTT) származó vagyonát idén októberben 10,5 milliárd dollárra becsülték.

Busásnak tűnő jövedelmeiből bőségesen támogatott nemes ügyeket és amerikai politikusi kampányokat (az idei választáson Soros után a demokraták második legnagyobb adományozója volt), sőt azt nyilatkozta, pont azért lett milliomos, hogy a közt szolgálhassa temérdek pénzével. Ezért aztán a két stanfordi jogászprofesszor gyermeke egyszerre lett a befektetői-vállalkozói sikertörténeteknek hódoló, s a technológiai újításokra fogékony gazdasági elit, valamint az adományaitól és látványosan sallang-, de legalábbis nyakkendő- és Ferrari-mentes életmódjától elaléló, baloldali-liberális médiaelit darlingja.

Ma Sam Bankman-Fried olyan vállalkozások leváltott vezetőjeként és bukott tulajdonosaként bujkál valahol, amelyek sok (8?, 16?) milliárd dollárt nem tudnak visszafizetni befektetőiknek és hitelezőiknek, köztük sok száz­ezer, megtakarításaikat az ő tőzsdéjén szaporítani próbáló kisembernek szerte a világon.

Bahamák, körülöttem pálmafák

Az első jelentések szerint a rá bízott kisebb és nagyobb összegeket SBF a rossz üzletei miatt egyre veszteségesebb Alamedába szivattyúzta át, majd, amikor kipattant, hogy lyuk tátong a könyvelésben, és kuncsaftjai megrohanták betéteikért az FTX-et (a kriptotőzsdét) és eddigi vevői a piacra öntötték FTT-jüket (a kriptopénzüket), a kártyavár összeomlott. Csődeljárás kezdődött mindkét vállalat ellen, jóllehet az még vita tárgya, hogy amerikai vagy bahamai bíróságnak kell-e feleljen a csődgondnok. Azok is retteghetnek, akiknek a bukott menedzser adakozott: a csalárdul szerzett, majd nagyvonalúan elosztogatott pénzt az amerikai csődtörvények szerint nem lehet megtartani. Azok sem alhatnak nyugodtan, akiknek olyan szolgáltatónál van a pénzük, amelyeknek adósa maradt SBF valamelyik cége. A spektákulum – legalábbis azok számára, akiknek az összeomlás nem érintette a zsebét – kétségkívül szórakoztató, a Tűz van, babám című Forman-film ama jelenetét idézi, amikor a villany felgyúl, és feltárul, hogy a helyi notabilitások hogyan lopkodták szét a jótékonysági bál összes díját a sötétben. De ezen túl két izgalmas kérdés is felmerül. Vajon jóhiszeműen meghozott rossz döntésekről és balszerencséről van-e csak szó, vagy bűncselekményt követett el SBF? És mennyiben ludas az egész kriptoszcéna a csődben? Az összeomlás a kriptolufi végét jelzi-e, vagy attól gyakorlatilag független üzleti visszaélés történt csupán?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.