A Magyar Szolidaritás Mozgalom a december 23-i Országház előtti tüntetésen a Fidesz autokratikus hatalmával szemben az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) létrehozásának szükségességét hirdette meg. E szándékot azóta támogatták mind a parlament demokratikus pártjai (DK, LMP, MSZP), mind a szakszervezetek és civil szervezetek. Hogy az EKA gondolata egyáltalán felmerülhetett, csak azt jelzi, hogy mára felszámoltatott a liberális parlamenti demokrácia intézményrendszere, mely a rendszerváltás óta a nyugati demokráciákra jellemző érdekegyeztetés, beszámítás és a politikai verseny civilizált mechanizmusait biztosította.
A vélemény- és érdekartikuláció (a szólás- és sajtószabadság), az érdekérvényesítés (választójogi rendszer) és az érdeksérelmekkel szembeni jogorvoslatot nyújtani képes intézmények (Alkotmánybíróság, bíróság) jogainak korlátozása olyan helyzetet teremtett, ahol revelációként hatott a felismerés: itt nem lesz elég az egyszerű kormányváltás, rendszerváltásra lesz szükség. Sorsdöntő, hogy milyen hosszúnak bizonyul a III. köztársaság kimúlása és a negyedik megszületése között az autokratikus interregnum.
A '89-esek
Fotó: MTI
Bár a történelmi párhuzam kézenfekvőnek látszik, amit az EKA elnevezés éppúgy sugall, mint az események egyik legígéretesebb szereplőjének, a Magyar Szolidaritási Mozgalomnak a névválasztása is, a helyzet a két évtizeddel korábbitól gyökeresen eltér. Az EKA nevében foglalt igényen, továbbá az összefogás és a rendszerváltás szükségességén kívül ma semmi nem hasonlít az egykori helyzetre.
1. Az összefogás 1989-ben a választásokig szólt, de ott az EKA-ban megjelenő új politikai pártok már nemcsak a kommunista utódpárt, hanem egymás riválisaiként is felléptek.
A 2012 utáni együttműködés a választásokra szól.
2. 1989-ben az együttműködés célja a különféle politikai erők szabad versenyét szolgáló választójogi − és annak méltányos érvényesülését szolgáló egyéb − törvények megalkotása volt. A választójogi törvényt kiegészítő sarkalatos törvényekben szabályozták a szólás- és véleménynyilvánítási, illetve az egyesülési szabadság feltételeit, s ennek érdekében módosítva a büntető törvénykönyvet dekriminalizálták az addig üldözött ellenzéki politikai tevékenységet. Az EKA tárgyalópartnere, a kommunista párt garanciákat fogadott e jogok erőszakmentes érvényesítésére és a szabad választás eredményeinek elismerésére.
Most gyökeresen más a helyzet: a kiépülő autokratikus rendszer saját hatalmának megszilárdítása és bebetonozása érdekében manipulálta a választójogi törvényt, mely így alkalmatlanná vált a választói közakarat megjelenítésére. Egyben korlátozta a választók mobilizálását szolgáló szabadságjogok érvényesülését (médiatörvény, szakszervezeti jogosítványok, sztrájktörvény).
3. 1989-ben az EKA megalakulásával kezdődő hosszú, az 1990-es választásokig tartó tárgyalásos átmenet során kialakult a demokratikus berendezkedés szabad választásokkal összefüggő rendszere. A Nagy Imre újratemetését követő Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon született megegyezések a parlamenti jogszabályalkotás során − az MSZMP-nek a Nemzeti Kerekasztalon vállalt önkorlátozása révén − változtatások nélkül érvényesültek.
Most ilyen megegyezésre nem lehet számítani, épp ellenkezőleg: a Fidesz − kétharmados parlamenti súlyát felhasználva − hatalma megőrzésének rendeli alá nemcsak a szokásos parlamenti rutin körébe tartozó törvények megváltoztatását, de a kétharmados törvényekét és az Alkotmányét is.
4. 1989-ben az ellenzéki erők a hitében megrokkant, defenzív kommunista párttal kezdtek tárgyalni. Ennek reformkommunista szárnya egyre inkább össze tudta kapcsolni átalakuló identitását a történelmi feladattal – Magyarország békés átvezetésével a demokráciák közösségébe. Az akkori kormánypárt tisztában volt vele, hogy az átmenetnek − legalábbis rövid távon − mindenképpen politikai vesztese lesz. Ez a felismerés tette lehetővé számára, hogy hosszú távon ne írja ki magát végleg a magyar politikai életből.
Most offenzív autokratikus hatalom épül Magyarországon, amely a szociális és a nemzeti populizmus összekapcsolásából, valamint a megelőző nyolc év − az ellenzéki Fidesz gátlástalan populizmusától nem független − kormányzati hibáiból szerzett támogatást alkotmányos puccsához. Az idővel fut versenyt azért, hogy sikerüljön egy olyan új társadalmi egyensúlyt kialakítania, ahol a demokratikus jogok és az intézményes ellensúlyok korlátozása, a társadalom egyre nagyobb hányadának állami függésbe kényszerítése és megfélemlítése, a közintézmények közvetlen politikai kontrollja és egy rendies, „szolgáló nemesség” kiépítése révén tudja stabilizálni hatalmát. Példaképük a polgárosodás előtti világ, azzal a különbséggel, hogy most a társadalom felső uralkodói rétegébe, az új szolgáló nemességbe és az udvari szállítók rendjébe pártpolitikai kinevezés és protekcionista koncesszió révén lehet bekerülni.
5. 1989-ben a kommunista pártból kiváló reformkommunista MSZP tárgyalópartnerként jogot nyert a szabad megmérettetésben való részvételhez. Így az EKA-n belüli megegyezést a Nemzeti Kerekasztalnál lefolytatott tárgyalások követték, immáron az ellenzék és a hatalom birtokosai között. A tárgyalások eredménye az 1989. szeptember 18-i megegyezés, melynek hiányosságait a „négyigenes népszavazás” korrigálta.
Most a Fidesz autokratikus kísérlete már felszámolta a társadalmi párbeszéd és egyeztetés fórumait. Így az új Ellenzéki Kerekasztalnak nincs módja a hatalom monopolizálására törekvő Fidesszel tárgyalni − ennek értelme sem lenne. Ma nem beszélhetünk Nemzeti Kerekasztalról úgy, ahogy 1989-ben, hisz egy ilyen intézmény a demokráciában nem lehet más, mint a liberális demokrácia értékrendjét tiszteletben tartó parlament. A demokratikus ellenzéki erőknek az Európai Unióval kell tárgyalniuk. Ezt szintén csak összefogva tehetik, hiszen kizárólag egységes váltóerőként lehetnek tárgyalópartnerek a nemzetközi politikai porondon. 1989-ben George Bush elnök sem külön, hanem együtt találkozott az EKA képviselőivel: a külső partnerek számára az értékközösségen túl a váltás esélyéhez szükséges politikai erő kritikus tömegét is fel kell mutatni.
6. 1989-ben az EKA tagjai − a szakszervezeti Liga és a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság kivételével − a választásokon egymással is versengve indulni kívánó politikai pártok voltak. Hitelességüket a rendszerváltásban betöltött szerepük (a demokratikus ellenzékből kinövő SZDSZ és a lakitelki tanácskozásból sarjadó MDF) vagy − mint a szociáldemokratáknak és a kisgazdáknak − a történelmi utánérzések adták. Személyi állományuk az elmúlt rendszerben nem kompromittálódott - akiknek meg titkosszolgálati múltjuk volt, az akkor még nem került felszínre. Mint potenciális rendszerváltók magától értetődő hitelességi többlettel rendelkeztek. A rendszerváltás tárgyalásos, közel egy évig tartó hosszú folyamata biztosította, hogy a választók megismerhessék e szervezeteket, és hogy kialakulhasson a bizalom irántuk. Ezért az első választás már nem pusztán a kommunista párt leváltásáról szólt, hanem a vele szembeni erők (elsősorban az MDF és az SZDSZ) közötti választásról.
Most az új választójogi törvény nem teszi lehetővé az autokratikus rendszer leváltásával együtt a különböző demokratikus alternatívák elkülönülését és önálló megmérettetését. A most létrehozandó EKA részben politikai pártok, részben civil és szakszervezetek együttese lesz. Identitásának kialakulását és a résztvevők önfeledt azonosulását vele számos tényező nehezíti.
Az új EKA-ban feltehetően részt vevő ellenzéki pártok egy része (MSZP, DK) súlyos, leginkább az elmúlt tíz évből eredeztethető hitelességi deficitben szenved. Az LMP az elmúlt másfél évben tett politikai kacskaringóival mérsékelte vonzerejét („technikai koalíció még a Jobbikkal is”, majd „nem kötünk együttműködést, egyedül indulunk a választásokon”, majd „a Fidesz-rendszer megdöntése érdekében együttműködünk az MSZP-vel is”, majd „a kétharmad elérése érdekében együttműködünk akár Gyurcsánnyal is”). A közvélemény-kutatások szerint a biztos szavazók aránya mindössze 40 százalék körüli, a választani nem tudók aránya pedig történelmi rekordmagasságban, 40–50 százalék között mozog. Bár a Fidesz az elmúlt másfél évben támogatói felét elveszítette, a bizonytalan szavazói státusz nem tranzitállomásként működik a más pártok felé tájékozódni kívánók számára, mint korábban, hanem afféle bolygó hollandik reménytelen gyűjtőhelyeként. Olyan, mint egy félig áteresztő hártya: befelé enged, kifelé nem. Ez is jelzi azt, hogy az EKA-ba igyekvő demokratikus parlamenti pártok milyen tehertételt jelentenek. Intézményként és személyi összetételükben is diszkreditálódott, saját múltbéli felelősségükkel sem őszintén szembenéző politikai alakulatok ezek. Vezető arcaikkal (Gyurcsány, Mesterházy, Schiffer), többé-kevésbé bejáratott nevükkel (DK, LMP, MSZP), korlátozottan piacképes brandek. Parlamenti és − különösen az MSZP esetében − szervezeti hátterük nélkülözhetetlen, de nem elégséges feltétele a sikeres választási szereplésnek.
Az EKA-ban vélhetően részt vevő civil szervezetek jelentős − bár jórészt a pártpolitikai elittel szembeni ellenérzésekből szerzett − hitelességi többlettel rendelkeznek. Ezt mutatja, hogy rossz érzés nélkül autonóm polgárember olyan demonstrációkra, melyeket nem ezek a szervezetek, hanem politikai pártok hirdetnek meg, már ki se megy. Ugyanakkor intézményi koncentrációjuk, integrációjuk még messze nem elégséges, szervezeti-anyagi hátterük bizonytalan, vezető személyiségeik − néhány kivételtől eltekintve − még nem ismertek. Bájukat ugyanaz adja, mint a rendszerváltás idején az új szereplőkét: lerí róluk, hogy nem a regnáló politikai establishment képviselői.
A csapdát a politikai és civil szervezetek oly nélkülözhetetlen mai együttműködésében pont az jelenti, hogy míg 1989-ben az összefogás célja a külön megmérettetés feltételrendszerének biztosítása volt, addig most maga a választási összefogás és együttműködés a cél, hisz az új választójogi törvény természetéből fakadóan előzetes „osztozkodásra” kényszeríti őket.
7. 1989-ben az EKA résztvevőinek „csak” abban kellett egyetérteniük, hogy együtt, és nem külön tárgyalnak a kommunista párttal, s vele szemben a Nemzeti Kerekasztalnál egyeztetett álláspontot képviselnek.
Most az EKA résztvevőinek eleve egyet kell érteniük abban, hogy a) a cél az autokratikus kormány és rendszerének leváltása; b) hogy ennek érdekében csak a nyugati demokrácia értékrendjét valló szervezetekkel − tehát a Jobbikkal és más szélsőségesekkel semmilyen körülmények között sem − fognak össze; és c) a siker reményével kecsegtető választási együttműködést hoznak létre, melynek érdekében komoly önkorlátozással kell élniük. A belépő az új EKA-ba a kölcsönös önkorlátozás és a Fidesz-kormány leváltásához szükséges mértékű választási együttműködés vállalása. Hiszen ezek hiánya minden megtévesztő retorika ellenére csak a Fidesz-rezsim fennmaradását szolgálja. Ezért közösen kell azoknak a kívül maradó politikai szereplőknek a bojkottjára felszólítaniuk a választókat, melyek nem hajlandók a kormány leváltásához − az új választójogi kényszerzubbony miatt − elengedhetetlen együttműködésben részt venni. A választási együttműködés konkrét mechanizmusait és feltételeit az EKA tevékenysége során kell kidolgozniuk.
8. 1989-ben az EKA résztvevőinek önkorlátozása „csak” a hatalommal való tárgyalás témáira, azaz a „demokratikus játéktér” kereteinek kialakítására vonatkozott, melyek közt azonban a szereplők önálló, egymással versengő szerepet játszhattak. Ez egyben azt eredményezte, hogy miközben az EKA együttműködő részesei voltak, az új politikai pártok közvéleményben mért relatív súlya folyamatosan változott. A két új rendszerváltó párt esetében például az MDF nagyjából őrizte kezdeti jelentős támogatottságát, míg az SZDSZ − már a kerekasztal-tárgyalások lezárása utáni fél évben − többszörösére növelte hívei számát.
Most az egykori Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások témái nem képezik alku tárgyát, a demokratikus jogok korlátozását az ellenzék külső adottságként kénytelen elszenvedni. Az új EKA-résztvevők önkorlátozásának két fontos területe lehet: a választási együttműködés mikéntje és az addig lebonyolított politikai akciók.
A választási együttműködés kritikus pontja, hogy milyen mechanizmusok alapján osztozhatnak mind az egyéni országgyűlési képviselői jelölthelyeken, mind − ha a jogszabály más megoldást nem tesz lehetővé − a közös listán. Milyen előzetes mechanizmust (közvélemény-kutatás stb.) fogadhatnak el a belső arányok megállapítására annak érdekében, hogy az egyes szereplők előzetes pozicionálási versenye ne feszítse szét az együttműködés kereteit? Az egyenkénti politikai ötletverseny, a külön meghirdetett és másokat csatlakozásra felszólító akciók felmorzsolhatják az egymás iránti − egyelőre ingatag − bizalmat.
A 2012-esek
Fotó: Németh Dániel
9. 1989-ben a hatalommal való közös tárgyalások nyomán csak az MDF relatív pozíciója gyengülhetett, a többieké kizárólag erősödhetett az együttműködéssel. Az MDF speciális helyzetét az adta, hogy az MSZMP reformkommunista szárnya a kitüntetett szalonellenzék szerepét kívánta biztosítani neki, elkülönítve az intranzigensnek tekintett rendszerkritikus demokratikus ellenzéktől.
Most az együttműködés potenciális résztvevőit különböző, egymással szembeni gyanakvások és félelmek béníthatják.
A politikai pártokat az a veszély fenyegeti, hogy a kormányerők stigmatizálják és összemossák őket, és − kibeszéletlen, megemésztetlen történetük okán − afféle „hiteltelenségi batyuként” egymás vétkeit, örökségét is cipelni kényszerülnek. Számukra a sikerhez egyébként nélkülözhetetlen civil erők bejelentkezése a direkt politika színpadára valódi kihívás. Már nem tekinthetnek rájuk olyan pufferként, amely szimplán az ő politikai ambícióikat hivatott kiszolgálni.
A civil és szakszervezeteket elsősorban az aggaszthatja, hogy a hitelességi deficitben szenvedő politikai pártok „vámpírstratégiájának” áldozatává válhatnak; vagyis ezek a saját hiteltelenségi deficitjüket a civil szervezetek hitelességi szufficitjének leszívásával próbálják pótolni anélkül, hogy − siker esetén − direkt politikai szerephez juttatnák őket. Innen a bizonytalanság a párttá válás kérdésében.
A másik veszély, amitől a civil szervezetek joggal tarthatnak, hogy hitelességükkel akarva-akaratlanul az ellenzéki politikai pártok lejátszott személyi garnitúrájának átmentését szolgálják. Valljuk be, Mesterházy és Schiffer pártjuk élén nem hoznak többet, mint amit pártjuk önmagában is képes. Gyurcsány személyéhez ugyan más hőfokú − egyszerre pozitív és negatív − érzelmek is társulnak, de a DK és az MSZP egyelőre csak a nemigen növekvő szocialista tortán képes osztozni. És bár sokan hallgatják lelkesen a lejárt lemezeket, ez a kép beszűkült, a bizonytalan szimpátiájú csoportoktól is elkülönülő, bővülésre képtelen közönséget mutat. Ez ad a szűk rajongói táboroknak egyfajta szektás karaktert − a hívek és nem hívek között áttörhetetlen fal emelkedik, csak teljes „megtérés” van, vagy teljes elutasítás.
Pedig a Jobbikkal terhelt Fidesz leváltásának alapvető feltétele, hogy a civilizált, mérsékelt konzervatív szimpatizánsokat is mozgósítani lehessen a cél érdekében. Ők hiába lesznek kritikusak a Fidesz-kormánnyal szemben, ha ehhez egy diszkreditált személyi garnitúrát is el kellene fogadniuk. Ez lelkileg már túl nagy terhet jelentene számukra. A parlamenti ellenzéki pártok körében egyelőre nyomát sem látni az erre figyelmet fordító önkorlátozásnak: az ilyen „gesztusaik” inkább csak átlátszó rafinériának tűnnek.
10. Az EKA megalakulásával elindulhat a tolongás az egyelőre virtuális svédasztal körül: kinek jut majd lazacos szendvics, és kinek csak pogácsa? A meghívót a bizonytalan szervezeti hátterű és bázisú kezdeményezések gyors pártalapítással próbálják biztosítani. A pártalapítási láz viszont éppen a fragmentálódás, és nem az együttműködés irányába hat. Az új pártkezdeményezések ráadásul csak a politológiai tankönyvek bal-jobb skálájának logikája szerint keresik az ideológiai piaci réseket, s próbálják „körbejelölni” a még vagy már szűznek tűnő területeket. Ám ez az ideológiai beszűkülés megint csak az összefogás sikerét ássa alá, hiszen a feladat az, hogy az autokratikus hatalommal szembeni demokratikus értékek minimumának bázisán létrejöjjön az érdekegyesítés.
11. 1989-ben az EKA nyolc szereplővel indult, s időközben kiegészült a KDNP-vel. A behatárolt létszám és a szervezetenkénti két-két hivatalos delegált biztosította az operativitás feltételeit. Sőt az EKA ülésein született megegyezéseket mindössze két jogász fordította le a jog nyelvére, és ők vitték az előkészítő tárgyalásokat is a kommunista párttal: a két meghatározó politikai szervezet, az MDF és az SZDSZ által kijelölt Sólyom László és Tölgyessy Péter.
Most is meg kell találni a befogadásnak és a strukturálásnak azt az egyensúlyát, mely biztosítani képes a létrehozandó EKA operativitását és hatékony fellépését. A párt és a civil oldal közti bizalmatlanság oldását szolgálja, ha az EKA-ban egyenrangú partnerekként, egy-egy önálló oldalt képviselve ülnek „egymásért szemben”, hiszen egyik oldal sem nélkülözhető. A pártoldal három demokratikus parlamenti ellenzéki pártjának feladata lenne egyben a parlamenten kívüli pártokkal és pártkezdeményekkel való kapcsolattatás is, illetve annak nyomon követése, hogy születik-e olyan új, bizonyíthatóan komoly, szervezeti és támogatói háttérrel rendelkező pártalakulat, mely az EKA pártoldalára bebocsátásra érdemes. A civil oldal feladata nehezebb, hisz előzetesen meg kell teremteniük a legkülönbözőbb, nem párttípusú szervezetek együttműködését, és meg kell szerezniük a felhatalmazásukat ahhoz, hogy reprezentációjuk az asztalnál strukturált formában jelenhessen meg. Esetükben legalább három típusba sorolható szervezetekről van szó: szakszervezetekről, jogvédő szervezetekről, valamint a különböző társadalmi csoport- és rétegszervezetekről. Ezek strukturált érdekegyesítése nélkül a civil oldal nem lesz képes a pártokkal egyenrangú tárgyalási pozíciót elfoglalni, ami az EKA széteséséhez és más törésvonalak mentén történő rivalizáláshoz vezethet.
12. Az autokratikus rezsim által támasztott peremfeltételek miatt az új EKA előtt álló feladatok szinte megvalósíthatatlanok, hiszen teljesen más viselkedést és szervezeti logikát kényszerítenek az együttműködő felekre, mint ami egy megállapodott demokráciában természetes szerepükből következne. A kör négyszögesítésével ér fel az, hogy miként lehet (a) a versenyt részben kiiktatva összefogni a diktatúrával szembeni versenyben, (b) e versenyben a civil szervezeteknek is pártlogika szerint fellépniük, (c) a szükséges érzelmi mozgósítást populista felhangok nélkül végrehajtani: a méltányosság és racionalitás ethoszát fűteni, a nemzeti és szociális demagógiát pedig hűteni.
13. 1989-ben az EKA-nak a választásokon túlnyúló előzetes funkciója nem volt, mert a szabadon versengő politikai pártok a választási eredményeik függvényében már a parlamenti erőviszonyokkal összhangban valósíthatták meg programjukat.
Most a sikeres választási szereplés előkészítésén túl az új EKA-ra két további feladat is hárul: egyrészt a kétharmados diktatúra lebontása forgatókönyvének kidolgozása, másrészt szakmai vita kezdeményezése és moderálása a válságra adandó gazdasági és társadalompolitikai válaszokról. Mivel feltehetően még győzelem esetén sem lesz olyan politikai erő, mely egymagában képes lenne a többségi kormányzásra, az együttműködési kényszer valamilyen mértékig és ideig még a választások után is fennmarad.
A kétharmados autokratikus rezsim lebontása a jogfolytonosságot fenntartó eszközökkel rendkívül nehéz feladatnak látszik, de ez az új rendszerváltás alfája és ómegája. Ugyanakkor, mivel a Fidesz által elfogadott választójogi törvény a „mindent vagy semmit” logikájára épít, szerencsés esetben meglepő eredmény is születhet. A csalódottság és az elégedetlenség eszkalálódása és egy reményteli kihívó megjelenése esetén akár kétharmados győzelem is bekövetkezhet, s akkor a jogállami átalakítás problémáinak egy része tárgytalanná válik.
A kétharmadnál kisebb győzelem esetén viszont a Fidesz által kialakított jogrendszer emberi jogokat sértő, demokráciaellenes passzusait remélhetőleg jogállami módon, a nemzetközi vállalásainkkal szembeni koherenciazavarra hivatkozva lehet kiiktatni. Ebben lehet segítségünkre a demokratikus világ, s elsősorban az Európai Unió. Annak tudatában, hogy Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásai az eddigi gyakorlat szerint is felülírják a hazai jogalkotást, a Fidesz által az elmúlt másfél évben folytatott törvényhozás nem jelent mást, mint roppant „koherenciazavart”. Ez most nem a magyar parlament által elfogadott különböző törvények és rendelkezések, hanem a hazai jogalkotás és az általunk vállalt nemzetközi kötelezettségek, szerződések között áll fenn. Míg az előbbi típusú koherenciazavar rendszerint technikai jellegű, addig az utóbbi az értékrendek elkeseredett harcát tükrözi. Így az értelmezést, hogy az alaptörvény, a sarkalatos törvények vagy éppen más jogszabályok milyen módon és mértékben ellentétesek a nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal, végső soron az EU adhatja meg, mely ma már drámaian szembesül az unión belüli autokratikus trójai faló veszélyével.
A gazdaság- és társadalompolitikák megvitatása és a racionalitás területére történő visszahozásuk nélkül nem lehet őszintén szembenézni azzal, hogy mi is tette lehetővé a Fidesz − a nemzeti és szociális populizmus összeérő hullámain − kétharmadosra duzzadó 2010-es győzelmét.
14. A racionális érvelésen alapuló köznyelv és a szakmai-intellektuális közösség helyreállítása nélkül még egy működő demokrácia is sebezhető lenne a nemzeti és szociális demagógiától. Szembe kell nézni azzal, hogy az 1989-es rendszerváltás után a hagyományos értelmiségi pozíciók leértékelődtek, s a szellem embereinek nem kis része − politikai szervezetekhez kötődve − prostituálódott: nem a politikai indulatok és előítéletek megfékezését szolgálták, hanem „szakértői” érvrendszert szolgáltattak e demagógiák széles körű tálalásához. Gyakorlatilag megszűnt a racionális érvelésen alapuló állítások és vélekedések összemérhetősége és intellektuális versenye. E folyamat alól csak néhány piacképes vagy − bár szűkös, de stabil − pártfüggetlen támogatással bíró intézmény jelent kivételt. Nem véletlen, hogy a Fidesz most az akadémiai és egyetemi autonóm kutatói és oktatói pozíciók felszámolását kívánja végrehajtani.
Az új EKA számára életbevágóan fontos, hogy független és valódi szakértői körök révén újjáépítse a racionális közbeszéd színtereit, és próbáljon gondolkodási és megegyezési irányt szabni a − sikeres választási szereplésnél sokkal összetettebb − kérdések megértésének és megoldásának. Legalább három, közjogi, gazdasági és társadalompolitikai témában kellene (párt)független műhelyeket, think tankokat létrehoznia. Ezekhez több mint szükséges lenne megnyerni a korábban érzelmileg a Fidesz iránt elkötelezett, de az irracionalitásban azt már követni képtelen szakértők együttműködését is.
15. Az új EKA-ról eddig mint „készenléti” szervezetről beszéltünk, nevezetesen arról, hogy milyen szerepe és feladatai lehetnek a − legkésőbb 2014-ben sorra kerülő – választásokig. Emögött az a feltételezés állt, hogy a jelenlegi kormány irracionalitásának, hatalommániájának és paranoiájának („az egész világ − a belső és külső ellenség egyaránt − ellenünk”) vannak korlátai, és létezik olyan akadály, amely politikájának legalább részleges korrekciójára kényszerítheti. De figyelembe véve pszichiátriai szempontokat, egyáltalán nem zárható ki az eddigi kormányzati politika folytatása akár „a végső győzelemig”, azaz az összeomlásig. Ha egy ilyen nemkívánatos helyzet bekövetkeztéig nem jönne létre az új EKA önálló, cselekvőképes politikai entitásként, nem tudna a színre lépni egy olyan alternatív vezetés, amely az indulatok kiszámíthatatlan következményekkel terhes káoszát megfékezheti, az maga lenne a katasztrófa. Nem lenne hiteles politikai szereplő a színen, aki racionális irányt szabhatna a kibontakozásnak.
Az új EKA lehet az a politikai szerveződés, melyhez tömegesen tud társulni a remény. Márpedig reménnyel kecsegtető kollektív stratégia nélkül egy autokratikus rendszerben a polgárok − amíg tehetik − kétségbeesett egyéni stratégiát követve lábukkal, pénzükkel és befektetéseikkel, azaz a maguk, a felhalmozásaik és reményeik külföldre menekítésével szavaznak. S akkor itthon csak frusztrált indulat, tanulásképtelenség és csőd marad.
