A tüntetési szezon beüzemeléséhez alkalmasabb témát nehezen kaphatott volna a Milla, mint hogy Orbán Viktor odaajándékozta a baltás gyilkost Azerbajdzsán elnökének, aki dicső tette jutalmaként kegyelemben és más javakban részesítette. A Milla most bocsánatot kért Örményországtól, miután az megszakította velünk fenntartott diplomáciai kapcsolatait, és miután Szijjártó és Selmeczi közösen lezártnak tekintették ezt a „száraz nemzetközi jogi” tényállást (ha ez a sztori is száraz nekik, mi lehet még a tarsolyukban).
Ezt a tűzijátékot nem könnyű retorikailag túldobni. A szónokok sem birkóztak meg a feladattal, látszott, hogy egyszerűen nem hiszik el, ami történt, és az elképedt hüledezésen kívül alig valamit tudtak hozzáfűzni. Az erősebb mondatokat spontán dühkitörések szakították meg a színpad közelében, „Takarodj!”, „Mondjál le!”, effélék. Persze mélységesen igazuk volt, de hiányzott az erő és a kreativitás, pedig a Millában éppen azt lehet szeretni, hogy – szemben a magyar politika legtöbb szereplőjével – vannak ötleteik, ha nem is mindig sülnek jól el. Mára azonban nem találtak ki semmit. Újra és többször felbosszantottuk magunkat ezen a politikushoz, felnőtt emberhez, erkölcsi lényhez méltatlan, abszurd és undorító történeten, majd több ízben fel lettünk kérve méltóságunk megőrzésére, és mehettünk haza. Talán nem kell mondanom, hogy nem a Téli Palota ostromát hiányoltam, és megvagyok zavargások nélkül, a szónokok is megtették, amit megtehettek, és jobb, hogy legalább történt valami, mintha egyáltalán semmi sem történt volna, de ez így nem vezet sehová. Rendben, a demonstrációs szezon legelején vagyunk, mondjuk, hogy ez még csak a hangolás. De ha október 23-ra sem nyeri vissza a Milla a lendületét és az eredetiségét, akkor már tüntetni se lesz jó ebben a szegény, rosszkedvű, reménytelen országban.
