Tamás Gábor: Húshagyó kedv (A nyugati élelmiszer-biztonság összeomlásáról)

  • 2001. március 15.

Publicisztika

Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.
Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.

És akkor a harmadik évezred első márciusának az elején lemegyünk az üzletbe, és megdöbbenve látjuk: nincs hús a boltban; se disznó (amit igazán nem is kedvelünk), se báránycomb, se marhabélszín.

Semmi.

A Nyugaton évtizedek óta nem tapasztalt helyzet azért alakulhatott ki napjainkra, mert a legfejlettebbnek mondott társadalom heteken át képtelennek bizonyult egy állat-egészségügyi járvány megfékezésére. Az idén február végén Nagy-Britanniában kitört ragadós száj- és körömfájás a szivacsos agyvelősorvadás (BSE) után újabb érvet adott azoknak, akik már évek óta hajtogatják: a tökéletesnek hitt hipermodern élelmiszergyártással, a szuperintenzív állattartással távolról sincs minden rendben.

A ragadós száj- és körömfájás (állatorvosi szakzsargonban: szkf) járvány különösen kínos pillanatban jelent meg a szigetországban, komoly gondot okozva az újabb védekezési-megelőzési erőpróbára kényszerülő Európának is. Egyelőre a szivacsos kergemarhakór botránya sem csengett le: változatlanul folyik a veszélyeztetett marhaállomány, a harminc hónaposnál idősebb állatok - hivatalos szóhasználattal élve - "tervszerű kiiktatása a tenyésztési láncból", ami a gyakorlatban állattetemekből rakott máglyákkal, égetőkemencék előtt sorakozó hullakonténerekkel egyenlő.

A fejlett világban kitört pánik alapja az a feltételezés, miszerint a szivacsos agyvelősorvadás - a dolgok mai állása szerint - gyógyíthatatlan betegségként, a Creutzfeld- Jacob-kór formájában felbukkanhat az emberi szervezetben is. Az eddig még cáfolhatatlanul be nem bizonyított hipotézis szerint a veszedelmes nyavalya egy különleges fehérje, a prion közvetítésével juthat át állatról emberre. A prionok okozta rejtélyes agybetegségekről mostanáig csak egy dolgot tudhattunk több-kevesebb bizonyossággal: azt, hogy a megbetegedés állati eredetű takarmányok közvetítésével terjedt el.

A helyzet gyökeres megváltoztatása érdekében úgyszólván a teljes európai takarmányozási rendszert át kellene alakítani, ami elképzelhetetlenül nagy horderejű lépés lenne. E feladat egyrészt iszonyatos mennyiségű pénz kényszerű megmozdítását feltételezi, másrészt az ennek során törvényszerűen felszínre törő érdekellentétek államközi konfliktusok sorozatát is okozhatják.

Mi több: a betegség megfékezése és kordában tartása is rengeteg pénzbe kerül.

Például a brit BSE-leltár önmagában is nyomasztó számsort produkál. A két és fél évig tartó, 27 millió fontot felemésztő vizsgálat kimutatta: 179 ezer állat pusztult el a BSE következtében, míg elővigyázatosságból 4,4 millió jószágot kellett levágni. Mindez, beleértve a fogyasztói bizalom összeomlását is, a lakosságnak 5 milliárd fontjába került február végéig. Tavaly december végére kiderült: Európa mentesítése a kórságtól óvatos számítások szerint is elviszi a teljes idei uniós agrártámogatást. Hogy legyen némi fogalmunk, miről van szó: ez az összeg a teljes EU-büdzsé kis híján fele, 44 milliárd euró, vagyis 12 ezer milliárd forint (a 12-es szám után tizenkettő darab nulla áll).

H

Ilyen körülmények közepette ütött be az emberre egyébként veszélytelen, de az állatállományban hihetetlen pusztításra képes, gazdasági veszélyességét és várható következményeit tekintve bátran a BSE-hez mérhető vírus terjesztette szkf. Amit, nem mellékesen, ugyancsak titokként kezeltek hetekig.

Újabb költség- és hullahegyek, viták és vádak, lezárt határok.

Az új veszedelem telibe trafált egy, a BSE kezeléséről szóló, amúgy is kényes vitát, amelyben - a pillanatnyi állás szerint - az uniós tagországok többsége amellett tette le a garast, hogy a bajokra mindegyikük házon belül keresse a megoldásokat. Egyébként pedig maradnak az eddigi rendelkezések: az országok közötti szállítási korlátozás, a szigorú vizsgálat a korábban légiesnek nyilvánított határokon, a súlyos milliárdokat felemésztő megsemmisítés, a megszokott fogyasztói trendek teljes átalakulása - egy már-már határozott kontúrokat kapó gazdasági háború kelléktárának megannyi eleme. De mondhatjuk úgy is: egy sokáig mindenhatónak és megingathatatlannak hitt rendszer, az európai agrárszabályozás összeomlásával állunk szemben.

H

Miért fajultak idáig a dolgok?

Mindenekelőtt azért, mert a BSE-balhé kezdetben a folyamatos hazugság jegyében zajlott, és ezt a máshoz szokott polgári közeg nehezen viseli. Az első ismert brit kergemarhakóros állat a 133-as számú tehén volt a nyugat-sussexi Midhurst kisvároshoz közeli Pitsham farmon. A kórt 1984 decemberében diagnosztizálták. Tizenhat évvel később nyilvánosságra hoztak a kórról egy tizenhat kötetes jelentést, amely arról számolt be, hogy az állat alig állt a lábán, remegések rázták meg, étvágytalanná vált, és kiszámíthatatlanul viselkedett. A tehén 1985-ös elpusztulása után elvégzett laboratóriumi vizsgálatok a BSE félreismerhetetlen tüneteit mutatták ki, de a mezőgazdasági minisztérium 1986 novemberéig, újabb esetek előfordulásáig nem volt hajlandó elismerni, hogy halálos és járványos megbetegedésről volt szó. Ezután még évekig tartott a "ferde beszéd" időszaka: hírek, cáfolatok és ellencáfolatok jelentek meg a kór veszélyességéről, a fertőzés terjedéséről. Tavaly novemberben aztán bejelentették: bár egyértelmű bizonyíték nincs rá, immár "hivatalosan" is összefüggés van a kergemarhakór, valamint annak humán megjelenési formája, a Creutzfeldt-Jakob-szindróma új variánsa között, melybe - ez viszont tény - eddig nyolcvanöt, többnyire fiatal és részben vegetáriánus brit halt bele hosszas szenvedések után.

A fogyasztói társadalom egyik alapja a csaknem feltétlen hit az üzletekben vásárolható árucikkek minőségében (hogy tudniillik a vásárlás veszélytelen, vagy ha rizikóval jár - mondjuk a pia vagy a cigi esetében -, akkor az köztudott). Előfordultak ugyan a - nyugati világban különlegesen fejlett és becsben tartott - fogyasztóvédelem által felderített ronda ügyek, de a rendszer egészét vitathatatlanul a bizalom légköre jellemezte.

Eddig. A mítosz manapság szertefoszlóban; az európai fogyasztó az általános placebónak számító biocuccokhoz fordul kínjában (amíg azokról is ki nem derül valami csúfság), a kitört hisztéria következtében nagy hirtelenséggel a szupermarketek bejárat közeli helyeire kerülnek a "biztonságos" ételeket kínáló pultok, az alapvetően marhahúspogácsából készült szendvicsek forgalmazására alapozott gyorsétterem hirdetőtábláján pedig megjelenik a marhahúsmentességet jelző felirat: "Röff!!!" Igen ám, de a disznókkal is baj van, mert - bár nem öli meg - a száj- és körömfájás vagy éppen a pestis eléri őket is.

Szemünk előtt omlik össze a világ rendje.

Társadalomkutatók tekintélyes csoportja vitázik azon, hogy az aprólékos előírásokkal (E301 állományjavító, E stb. színezék meg a többi, az egyszerű vásárló számára ismeretlen, de kanonizáltságával eddig mégis bizalmat ébresztő adalék) biztosítottnak vélt élelmiszer-biztonság megingása után mi következik. Hogyan lehet a végletesen iparszerűvé vált élelmiszergyártást ismét emberléptékűvé és -szerűvé tenni annak érdekében, hogy a fogyasztó újra elhihesse: a vákuumozott termékben tényleg ártalmatlan ennivaló van.

Úgy vélem, a napi érdekek ütközése, az akut válság rossz kezelése miatt kitört állat-egészségügyi háború véget értével (mert örökké ez sem tart) teljesen új szakasz kezdődik a modern világ élelmiszergazdaságában. Kisvárosnyi brojlercsirkegyárakban, tízezres disznóhizlaldákban, százezer literes fejőteljesítményű tehenészetekben kétségtelenül nagy gazdasági hatékonysággal lehet ennivalót előállítani, ám e méretek túljutottak a kezelhetőség határain - legalábbis a modern korban elkerülhetőnek vélt betegségek ilyen tömeges felbukkanása erre utal. Az persze kevéssé valószínű, hogy a tőke természete ellen való lépéseket (a decentralizációt, a "visszaléptékesítést") maguktól megtegyék a multinacionális gyártóblokkok, arra viszont van esély, hogy a fogyasztói igények már napjainkban is megfigyelhető átalakulása nyomán mégis meginduljon valami ilyesféle az élelmiszer-ágazatban.

H

Kevesen vitatják, hogy a hovatovább a kontinensünkön is túlnyúló válság egyik fő előidézője az a hihetetlen intenzitás, amellyel a mai technológiák húst "állítanak elő". Hollandiában van olyan telep, amelynek minden másfél négyzetméterére jut egy, a legkülönfélébb hozamfokozókkal gyors súlygyarapodásra bírt hízó; képzeljük el, mit jelenthet itt egy járvány. A környezetet (és persze magát az állatot) hihetetlenül megterhelő módszerek ellen már régóta protestálnak az ökocentrikus gondolkodás hívei, ám alighanem őket is meglepte, hogy érveik igazolására mennyire kézzelfogható bizonyítékokat szállít a valóság, ráadásul éppen a jólétinek nevezett világban.

Természetesen azt sem lehet kizárni, hogy minden marad a régiben: továbbra is a hideg kóla meg a mikromelegített műhús zsemlében lesz milliók nambörvan menüje. A napjainkra kialakult hisztéria azonban aligha múlik el nyomtalanul: meglepő lenne, ha az európai ember bizalma egyik pillanatról a másikra helyreállna az iparszerűen gyártott hús iránt. Az unió agrárminiszterei is így vélik; legutóbb ritka egyetértésben vetették föl, hogy a tagállamok állatállományait ritkítani kellene. Ez merőben új helyzetet eredményezne, aminek a lehetőségével a csatlakozásra készülő országoknak is számolniuk kell.

Fura módon a kelet-közép-európai gazdálkodóknak éppen élelmiszer-ágazatuk viszonylagos elmaradottsága kínál esélyt a megkapaszkodásra. Az, hogy állataikról egyelőre elhiszi az uniós fogyasztó: azok hozamfokozót életükben nem láttak, tartásuk körülményei (magyarán: a kényszerű "ridegség") a "bioság" valódi biztosítékai. Mostanság ez tűnik az állat-egészség-ügyi jó hírnév zálogának. Kérdés, meddig őrizhető meg: Európa mostanában nemigen vesz be újabb maszlagot veszélytelen prionokról, kordában tartott vírusokról, tenyésszenek azok akár a Lajtán innen, akár túl.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

François Ozon új filmjében Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t. Kritika.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.