Tamás Gábor: Húshagyó kedv (A nyugati élelmiszer-biztonság összeomlásáról)

publikálva
2001/11. (03. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.

Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.

És akkor a harmadik évezred első márciusának az elején lemegyünk az üzletbe, és megdöbbenve látjuk: nincs hús a boltban; se disznó (amit igazán nem is kedvelünk), se báránycomb, se marhabélszín.

Semmi.

A Nyugaton évtizedek óta nem tapasztalt helyzet azért alakulhatott ki napjainkra, mert a legfejlettebbnek mondott társadalom heteken át képtelennek bizonyult egy állat-egészségügyi járvány megfékezésére. Az idén február végén Nagy-Britanniában kitört ragadós száj- és körömfájás a szivacsos agyvelősorvadás (BSE) után újabb érvet adott azoknak, akik már évek óta hajtogatják: a tökéletesnek hitt hipermodern élelmiszergyártással, a szuperintenzív állattartással távolról sincs minden rendben.

A ragadós száj- és körömfájás (állatorvosi szakzsargonban: szkf) járvány különösen kínos pillanatban jelent meg a szigetországban, komoly gondot okozva az újabb védekezési-megelőzési erőpróbára kényszerülő Európának is. Egyelőre a szivacsos kergemarhakór botránya sem csengett le: változatlanul folyik a veszélyeztetett marhaállomány, a harminc hónaposnál idősebb állatok - hivatalos szóhasználattal élve - "tervszerű kiiktatása a tenyésztési láncból", ami a gyakorlatban állattetemekből rakott máglyákkal, égetőkemencék előtt sorakozó hullakonténerekkel egyenlő.

A fejlett világban kitört pánik alapja az a feltételezés, miszerint a szivacsos agyvelősorvadás - a dolgok mai állása szerint - gyógyíthatatlan betegségként, a Creutzfeld- Jacob-kór formájában felbukkanhat az emberi szervezetben is. Az eddig még cáfolhatatlanul be nem bizonyított hipotézis szerint a veszedelmes nyavalya egy különleges fehérje, a prion közvetítésével juthat át állatról emberre. A prionok okozta rejtélyes agybetegségekről mostanáig csak egy dolgot tudhattunk több-kevesebb bizonyossággal: azt, hogy a megbetegedés állati eredetű takarmányok közvetítésével terjedt el.

A helyzet gyökeres megváltoztatása érdekében úgyszólván a teljes európai takarmányozási rendszert át kellene alakítani, ami elképzelhetetlenül nagy horderejű lépés lenne. E feladat egyrészt iszonyatos mennyiségű pénz kényszerű megmozdítását feltételezi, másrészt az ennek során törvényszerűen felszínre törő érdekellentétek államközi konfliktusok sorozatát is okozhatják.

Mi több: a betegség megfékezése és kordában tartása is rengeteg pénzbe kerül.

Például a brit BSE-leltár önmagában is nyomasztó számsort produkál. A két és fél évig tartó, 27 millió fontot felemésztő vizsgálat kimutatta: 179 ezer állat pusztult el a BSE következtében, míg elővigyázatosságból 4,4 millió jószágot kellett levágni. Mindez, beleértve a fogyasztói bizalom összeomlását is, a lakosságnak 5 milliárd fontjába került február végéig. Tavaly december végére kiderült: Európa mentesítése a kórságtól óvatos számítások szerint is elviszi a teljes idei uniós agrártámogatást. Hogy legyen némi fogalmunk, miről van szó: ez az összeg a teljes EU-büdzsé kis híján fele, 44 milliárd euró, vagyis 12 ezer milliárd forint (a 12-es szám után tizenkettő darab nulla áll).

H

Ilyen körülmények közepette ütött be az emberre egyébként veszélytelen, de az állatállományban hihetetlen pusztításra képes, gazdasági veszélyességét és várható következményeit tekintve bátran a BSE-hez mérhető vírus terjesztette szkf. Amit, nem mellékesen, ugyancsak titokként kezeltek hetekig.

Újabb költség- és hullahegyek, viták és vádak, lezárt határok.

Az új veszedelem telibe trafált egy, a BSE kezeléséről szóló, amúgy is kényes vitát, amelyben - a pillanatnyi állás szerint - az uniós tagországok többsége amellett tette le a garast, hogy a bajokra mindegyikük házon belül keresse a megoldásokat. Egyébként pedig maradnak az eddigi rendelkezések: az országok közötti szállítási korlátozás, a szigorú vizsgálat a korábban légiesnek nyilvánított határokon, a súlyos milliárdokat felemésztő megsemmisítés, a megszokott fogyasztói trendek teljes átalakulása - egy már-már határozott kontúrokat kapó gazdasági háború kelléktárának megannyi eleme. De mondhatjuk úgy is: egy sokáig mindenhatónak és megingathatatlannak hitt rendszer, az európai agrárszabályozás összeomlásával állunk szemben.

H

Miért fajultak idáig a dolgok?

Mindenekelőtt azért, mert a BSE-balhé kezdetben a folyamatos hazugság jegyében zajlott, és ezt a máshoz szokott polgári közeg nehezen viseli. Az első ismert brit kergemarhakóros állat a 133-as számú tehén volt a nyugat-sussexi Midhurst kisvároshoz közeli Pitsham farmon. A kórt 1984 decemberében diagnosztizálták. Tizenhat évvel később nyilvánosságra hoztak a kórról egy tizenhat kötetes jelentést, amely arról számolt be, hogy az állat alig állt a lábán, remegések rázták meg, étvágytalanná vált, és kiszámíthatatlanul viselkedett. A tehén 1985-ös elpusztulása után elvégzett laboratóriumi vizsgálatok a BSE félreismerhetetlen tüneteit mutatták ki, de a mezőgazdasági minisztérium 1986 novemberéig, újabb esetek előfordulásáig nem volt hajlandó elismerni, hogy halálos és járványos megbetegedésről volt szó. Ezután még évekig tartott a "ferde beszéd" időszaka: hírek, cáfolatok és ellencáfolatok jelentek meg a kór veszélyességéről, a fertőzés terjedéséről. Tavaly novemberben aztán bejelentették: bár egyértelmű bizonyíték nincs rá, immár "hivatalosan" is összefüggés van a kergemarhakór, valamint annak humán megjelenési formája, a Creutzfeldt-Jakob-szindróma új variánsa között, melybe - ez viszont tény - eddig nyolcvanöt, többnyire fiatal és részben vegetáriánus brit halt bele hosszas szenvedések után.

A fogyasztói társadalom egyik alapja a csaknem feltétlen hit az üzletekben vásárolható árucikkek minőségében (hogy tudniillik a vásárlás veszélytelen, vagy ha rizikóval jár - mondjuk a pia vagy a cigi esetében -, akkor az köztudott). Előfordultak ugyan a - nyugati világban különlegesen fejlett és becsben tartott - fogyasztóvédelem által felderített ronda ügyek, de a rendszer egészét vitathatatlanul a bizalom légköre jellemezte.

Eddig. A mítosz manapság szertefoszlóban; az európai fogyasztó az általános placebónak számító biocuccokhoz fordul kínjában (amíg azokról is ki nem derül valami csúfság), a kitört hisztéria következtében nagy hirtelenséggel a szupermarketek bejárat közeli helyeire kerülnek a "biztonságos" ételeket kínáló pultok, az alapvetően marhahúspogácsából készült szendvicsek forgalmazására alapozott gyorsétterem hirdetőtábláján pedig megjelenik a marhahúsmentességet jelző felirat: "Röff!!!" Igen ám, de a disznókkal is baj van, mert - bár nem öli meg - a száj- és körömfájás vagy éppen a pestis eléri őket is.

Szemünk előtt omlik össze a világ rendje.

Társadalomkutatók tekintélyes csoportja vitázik azon, hogy az aprólékos előírásokkal (E301 állományjavító, E stb. színezék meg a többi, az egyszerű vásárló számára ismeretlen, de kanonizáltságával eddig mégis bizalmat ébresztő adalék) biztosítottnak vélt élelmiszer-biztonság megingása után mi következik. Hogyan lehet a végletesen iparszerűvé vált élelmiszergyártást ismét emberléptékűvé és -szerűvé tenni annak érdekében, hogy a fogyasztó újra elhihesse: a vákuumozott termékben tényleg ártalmatlan ennivaló van.

Úgy vélem, a napi érdekek ütközése, az akut válság rossz kezelése miatt kitört állat-egészségügyi háború véget értével (mert örökké ez sem tart) teljesen új szakasz kezdődik a modern világ élelmiszergazdaságában. Kisvárosnyi brojlercsirkegyárakban, tízezres disznóhizlaldákban, százezer literes fejőteljesítményű tehenészetekben kétségtelenül nagy gazdasági hatékonysággal lehet ennivalót előállítani, ám e méretek túljutottak a kezelhetőség határain - legalábbis a modern korban elkerülhetőnek vélt betegségek ilyen tömeges felbukkanása erre utal. Az persze kevéssé valószínű, hogy a tőke természete ellen való lépéseket (a decentralizációt, a "visszaléptékesítést") maguktól megtegyék a multinacionális gyártóblokkok, arra viszont van esély, hogy a fogyasztói igények már napjainkban is megfigyelhető átalakulása nyomán mégis meginduljon valami ilyesféle az élelmiszer-ágazatban.

H

Kevesen vitatják, hogy a hovatovább a kontinensünkön is túlnyúló válság egyik fő előidézője az a hihetetlen intenzitás, amellyel a mai technológiák húst "állítanak elő". Hollandiában van olyan telep, amelynek minden másfél négyzetméterére jut egy, a legkülönfélébb hozamfokozókkal gyors súlygyarapodásra bírt hízó; képzeljük el, mit jelenthet itt egy járvány. A környezetet (és persze magát az állatot) hihetetlenül megterhelő módszerek ellen már régóta protestálnak az ökocentrikus gondolkodás hívei, ám alighanem őket is meglepte, hogy érveik igazolására mennyire kézzelfogható bizonyítékokat szállít a valóság, ráadásul éppen a jólétinek nevezett világban.

Természetesen azt sem lehet kizárni, hogy minden marad a régiben: továbbra is a hideg kóla meg a mikromelegített műhús zsemlében lesz milliók nambörvan menüje. A napjainkra kialakult hisztéria azonban aligha múlik el nyomtalanul: meglepő lenne, ha az európai ember bizalma egyik pillanatról a másikra helyreállna az iparszerűen gyártott hús iránt. Az unió agrárminiszterei is így vélik; legutóbb ritka egyetértésben vetették föl, hogy a tagállamok állatállományait ritkítani kellene. Ez merőben új helyzetet eredményezne, aminek a lehetőségével a csatlakozásra készülő országoknak is számolniuk kell.

Fura módon a kelet-közép-európai gazdálkodóknak éppen élelmiszer-ágazatuk viszonylagos elmaradottsága kínál esélyt a megkapaszkodásra. Az, hogy állataikról egyelőre elhiszi az uniós fogyasztó: azok hozamfokozót életükben nem láttak, tartásuk körülményei (magyarán: a kényszerű "ridegség") a "bioság" valódi biztosítékai. Mostanság ez tűnik az állat-egészség-ügyi jó hírnév zálogának. Kérdés, meddig őrizhető meg: Európa mostanában nemigen vesz be újabb maszlagot veszélytelen prionokról, kordában tartott vírusokról, tenyésszenek azok akár a Lajtán innen, akár túl.

publikálva
2001/11. (03. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk