Tamás Gábor: Húshagyó kedv (A nyugati élelmiszer-biztonság összeomlásáról)

  • 2001. március 15.

Publicisztika

Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.
Képzeljük el, hogy a közepesnél valamivel jobb jövedelmi viszonyok között élő brit állampolgárok vagyunk, bizonyos törvényi keretek között arra költhetjük a pénzünket, amire csak akarjuk.

És akkor a harmadik évezred első márciusának az elején lemegyünk az üzletbe, és megdöbbenve látjuk: nincs hús a boltban; se disznó (amit igazán nem is kedvelünk), se báránycomb, se marhabélszín.

Semmi.

A Nyugaton évtizedek óta nem tapasztalt helyzet azért alakulhatott ki napjainkra, mert a legfejlettebbnek mondott társadalom heteken át képtelennek bizonyult egy állat-egészségügyi járvány megfékezésére. Az idén február végén Nagy-Britanniában kitört ragadós száj- és körömfájás a szivacsos agyvelősorvadás (BSE) után újabb érvet adott azoknak, akik már évek óta hajtogatják: a tökéletesnek hitt hipermodern élelmiszergyártással, a szuperintenzív állattartással távolról sincs minden rendben.

A ragadós száj- és körömfájás (állatorvosi szakzsargonban: szkf) járvány különösen kínos pillanatban jelent meg a szigetországban, komoly gondot okozva az újabb védekezési-megelőzési erőpróbára kényszerülő Európának is. Egyelőre a szivacsos kergemarhakór botránya sem csengett le: változatlanul folyik a veszélyeztetett marhaállomány, a harminc hónaposnál idősebb állatok - hivatalos szóhasználattal élve - "tervszerű kiiktatása a tenyésztési láncból", ami a gyakorlatban állattetemekből rakott máglyákkal, égetőkemencék előtt sorakozó hullakonténerekkel egyenlő.

A fejlett világban kitört pánik alapja az a feltételezés, miszerint a szivacsos agyvelősorvadás - a dolgok mai állása szerint - gyógyíthatatlan betegségként, a Creutzfeld- Jacob-kór formájában felbukkanhat az emberi szervezetben is. Az eddig még cáfolhatatlanul be nem bizonyított hipotézis szerint a veszedelmes nyavalya egy különleges fehérje, a prion közvetítésével juthat át állatról emberre. A prionok okozta rejtélyes agybetegségekről mostanáig csak egy dolgot tudhattunk több-kevesebb bizonyossággal: azt, hogy a megbetegedés állati eredetű takarmányok közvetítésével terjedt el.

A helyzet gyökeres megváltoztatása érdekében úgyszólván a teljes európai takarmányozási rendszert át kellene alakítani, ami elképzelhetetlenül nagy horderejű lépés lenne. E feladat egyrészt iszonyatos mennyiségű pénz kényszerű megmozdítását feltételezi, másrészt az ennek során törvényszerűen felszínre törő érdekellentétek államközi konfliktusok sorozatát is okozhatják.

Mi több: a betegség megfékezése és kordában tartása is rengeteg pénzbe kerül.

Például a brit BSE-leltár önmagában is nyomasztó számsort produkál. A két és fél évig tartó, 27 millió fontot felemésztő vizsgálat kimutatta: 179 ezer állat pusztult el a BSE következtében, míg elővigyázatosságból 4,4 millió jószágot kellett levágni. Mindez, beleértve a fogyasztói bizalom összeomlását is, a lakosságnak 5 milliárd fontjába került február végéig. Tavaly december végére kiderült: Európa mentesítése a kórságtól óvatos számítások szerint is elviszi a teljes idei uniós agrártámogatást. Hogy legyen némi fogalmunk, miről van szó: ez az összeg a teljes EU-büdzsé kis híján fele, 44 milliárd euró, vagyis 12 ezer milliárd forint (a 12-es szám után tizenkettő darab nulla áll).

H

Ilyen körülmények közepette ütött be az emberre egyébként veszélytelen, de az állatállományban hihetetlen pusztításra képes, gazdasági veszélyességét és várható következményeit tekintve bátran a BSE-hez mérhető vírus terjesztette szkf. Amit, nem mellékesen, ugyancsak titokként kezeltek hetekig.

Újabb költség- és hullahegyek, viták és vádak, lezárt határok.

Az új veszedelem telibe trafált egy, a BSE kezeléséről szóló, amúgy is kényes vitát, amelyben - a pillanatnyi állás szerint - az uniós tagországok többsége amellett tette le a garast, hogy a bajokra mindegyikük házon belül keresse a megoldásokat. Egyébként pedig maradnak az eddigi rendelkezések: az országok közötti szállítási korlátozás, a szigorú vizsgálat a korábban légiesnek nyilvánított határokon, a súlyos milliárdokat felemésztő megsemmisítés, a megszokott fogyasztói trendek teljes átalakulása - egy már-már határozott kontúrokat kapó gazdasági háború kelléktárának megannyi eleme. De mondhatjuk úgy is: egy sokáig mindenhatónak és megingathatatlannak hitt rendszer, az európai agrárszabályozás összeomlásával állunk szemben.

H

Miért fajultak idáig a dolgok?

Mindenekelőtt azért, mert a BSE-balhé kezdetben a folyamatos hazugság jegyében zajlott, és ezt a máshoz szokott polgári közeg nehezen viseli. Az első ismert brit kergemarhakóros állat a 133-as számú tehén volt a nyugat-sussexi Midhurst kisvároshoz közeli Pitsham farmon. A kórt 1984 decemberében diagnosztizálták. Tizenhat évvel később nyilvánosságra hoztak a kórról egy tizenhat kötetes jelentést, amely arról számolt be, hogy az állat alig állt a lábán, remegések rázták meg, étvágytalanná vált, és kiszámíthatatlanul viselkedett. A tehén 1985-ös elpusztulása után elvégzett laboratóriumi vizsgálatok a BSE félreismerhetetlen tüneteit mutatták ki, de a mezőgazdasági minisztérium 1986 novemberéig, újabb esetek előfordulásáig nem volt hajlandó elismerni, hogy halálos és járványos megbetegedésről volt szó. Ezután még évekig tartott a "ferde beszéd" időszaka: hírek, cáfolatok és ellencáfolatok jelentek meg a kór veszélyességéről, a fertőzés terjedéséről. Tavaly novemberben aztán bejelentették: bár egyértelmű bizonyíték nincs rá, immár "hivatalosan" is összefüggés van a kergemarhakór, valamint annak humán megjelenési formája, a Creutzfeldt-Jakob-szindróma új variánsa között, melybe - ez viszont tény - eddig nyolcvanöt, többnyire fiatal és részben vegetáriánus brit halt bele hosszas szenvedések után.

A fogyasztói társadalom egyik alapja a csaknem feltétlen hit az üzletekben vásárolható árucikkek minőségében (hogy tudniillik a vásárlás veszélytelen, vagy ha rizikóval jár - mondjuk a pia vagy a cigi esetében -, akkor az köztudott). Előfordultak ugyan a - nyugati világban különlegesen fejlett és becsben tartott - fogyasztóvédelem által felderített ronda ügyek, de a rendszer egészét vitathatatlanul a bizalom légköre jellemezte.

Eddig. A mítosz manapság szertefoszlóban; az európai fogyasztó az általános placebónak számító biocuccokhoz fordul kínjában (amíg azokról is ki nem derül valami csúfság), a kitört hisztéria következtében nagy hirtelenséggel a szupermarketek bejárat közeli helyeire kerülnek a "biztonságos" ételeket kínáló pultok, az alapvetően marhahúspogácsából készült szendvicsek forgalmazására alapozott gyorsétterem hirdetőtábláján pedig megjelenik a marhahúsmentességet jelző felirat: "Röff!!!" Igen ám, de a disznókkal is baj van, mert - bár nem öli meg - a száj- és körömfájás vagy éppen a pestis eléri őket is.

Szemünk előtt omlik össze a világ rendje.

Társadalomkutatók tekintélyes csoportja vitázik azon, hogy az aprólékos előírásokkal (E301 állományjavító, E stb. színezék meg a többi, az egyszerű vásárló számára ismeretlen, de kanonizáltságával eddig mégis bizalmat ébresztő adalék) biztosítottnak vélt élelmiszer-biztonság megingása után mi következik. Hogyan lehet a végletesen iparszerűvé vált élelmiszergyártást ismét emberléptékűvé és -szerűvé tenni annak érdekében, hogy a fogyasztó újra elhihesse: a vákuumozott termékben tényleg ártalmatlan ennivaló van.

Úgy vélem, a napi érdekek ütközése, az akut válság rossz kezelése miatt kitört állat-egészségügyi háború véget értével (mert örökké ez sem tart) teljesen új szakasz kezdődik a modern világ élelmiszergazdaságában. Kisvárosnyi brojlercsirkegyárakban, tízezres disznóhizlaldákban, százezer literes fejőteljesítményű tehenészetekben kétségtelenül nagy gazdasági hatékonysággal lehet ennivalót előállítani, ám e méretek túljutottak a kezelhetőség határain - legalábbis a modern korban elkerülhetőnek vélt betegségek ilyen tömeges felbukkanása erre utal. Az persze kevéssé valószínű, hogy a tőke természete ellen való lépéseket (a decentralizációt, a "visszaléptékesítést") maguktól megtegyék a multinacionális gyártóblokkok, arra viszont van esély, hogy a fogyasztói igények már napjainkban is megfigyelhető átalakulása nyomán mégis meginduljon valami ilyesféle az élelmiszer-ágazatban.

H

Kevesen vitatják, hogy a hovatovább a kontinensünkön is túlnyúló válság egyik fő előidézője az a hihetetlen intenzitás, amellyel a mai technológiák húst "állítanak elő". Hollandiában van olyan telep, amelynek minden másfél négyzetméterére jut egy, a legkülönfélébb hozamfokozókkal gyors súlygyarapodásra bírt hízó; képzeljük el, mit jelenthet itt egy járvány. A környezetet (és persze magát az állatot) hihetetlenül megterhelő módszerek ellen már régóta protestálnak az ökocentrikus gondolkodás hívei, ám alighanem őket is meglepte, hogy érveik igazolására mennyire kézzelfogható bizonyítékokat szállít a valóság, ráadásul éppen a jólétinek nevezett világban.

Természetesen azt sem lehet kizárni, hogy minden marad a régiben: továbbra is a hideg kóla meg a mikromelegített műhús zsemlében lesz milliók nambörvan menüje. A napjainkra kialakult hisztéria azonban aligha múlik el nyomtalanul: meglepő lenne, ha az európai ember bizalma egyik pillanatról a másikra helyreállna az iparszerűen gyártott hús iránt. Az unió agrárminiszterei is így vélik; legutóbb ritka egyetértésben vetették föl, hogy a tagállamok állatállományait ritkítani kellene. Ez merőben új helyzetet eredményezne, aminek a lehetőségével a csatlakozásra készülő országoknak is számolniuk kell.

Fura módon a kelet-közép-európai gazdálkodóknak éppen élelmiszer-ágazatuk viszonylagos elmaradottsága kínál esélyt a megkapaszkodásra. Az, hogy állataikról egyelőre elhiszi az uniós fogyasztó: azok hozamfokozót életükben nem láttak, tartásuk körülményei (magyarán: a kényszerű "ridegség") a "bioság" valódi biztosítékai. Mostanság ez tűnik az állat-egészség-ügyi jó hírnév zálogának. Kérdés, meddig őrizhető meg: Európa mostanában nemigen vesz be újabb maszlagot veszélytelen prionokról, kordában tartott vírusokról, tenyésszenek azok akár a Lajtán innen, akár túl.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

A puritán

A puritán már kora gyermekkorában nagyon puritán volt. Mondták is a pedagógusok a szülői értekezleten, hogy jó gyerek, csak egy kicsit puritán. Aztán, az értekezlet végén, hogy ne hallja a többi szülő, Aranka néni megsúgta, valójában a puritán a legpuritánabb az osztályban, meglehet, az egész iskolában, jobb lesz, ha odafigyelnek rá.

Költözik a hivatal

Lassan tíz éve jelent meg a Magyar Közlönyben az a kormányhatározat, amely szerint a Nemzetgazdasági Minisztériumnak a Várnegyedbe kell költöznie, a „Budapest I. kerület, Szentháromság tér 6. szám alatti ingatlanba”.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Elvárt igazodás

Tavaly novemberben derült ki, hogy a 2019 óta amúgy is mostoha sorsú, az MTA-ról korábban leválasztott kutatóhálózatot ismételten átalakítaná a kormány. A változások az MTA ingatlanvagyonát is érintenék, egy váratlan per azonban megakasztotta az ügymenetet.