Gerő András

Tévedések és eltérések – Viszontválasz Karsai Lászlónak

  • Gerő András
  • 2014. november 30.

Publicisztika

A felülről megosztott felelősség c. írásomban (Magyar Narancs, 2014. október 9.) elemeztem azokat a furcsaságokat, amelyek a Sorsok Háza ügyében a kormány és a Mazsihisz viszonyát jellemzik, egyben kitértem arra is, hogy mi az én személyes hozzáállásom és tapasztalatom a Sorsok Háza esetében. Válaszcikket Karsai László írt (A történész felelőssége, 2014. október 23.), jóllehet ő írásomnak nem volt címzettje; neve elő sem fordult a cikkben. Gondolom, azért reflektált, mert ő – 2014 januárjától a nyilvánosság számára is tudottan – a Mazsihisz tanácsadójaként tevékenykedik.

Tévedések

Örömmel vettem tudomásul, hogy Karsai nem vitatja cikkem alapvető állításait, így azt sem, hogy a Mazsihisz vallási szervezet, és mint ilyen, nincs kompetenciája holokauszt-reprezentációk létrehozását illetően. Ugyanakkor az volt a benyomásom: nem érzi át azt a minőségi különbséget, ami aközött van, hogy egy állami projekt esetében egy vallási szervezet véleményét meghallgassák (amivel mélyen egyetértek), vagy pedig a miniszter – legalábbis a verbális kijelentés szintjén – vétójogot biztosítson az adott egyház számára.

A demokratikus választásokon hatalomra került kormány illetékes minisztere bárkit kinevezhet egy állami projekt vezetőjének, akit erre méltónak talál – még akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. Joga van hozzá, és viseli érte a politikai felelősséget. Ettől minőségileg eltérő eset az, ha a miniszter felülírja az állam és egyház szétválasztásának elvét tartalmazó alaptörvényt. A Mazsihisznek mint egyháznak adott vétójog ezt jelentené. Ehhez a miniszternek nincs joga, mert senki nem helyezheti önmagát az alkotmány fölé. A problémát már csak azért sem érdemes bagatellizálni, mert a szándék az illiberális demokrácia politikai gyakorlataként is értelmezhető. A Mazsihisz helyesen tenné, ha nem élne ezzel a lehetőséggel, mert lehet, hogy az állam és egyház szétválasztását megkérdőjelező politikai gyakorlat ma kedvező neki, de holnap nagyon rossz következményekkel is járhat. Most szólok: a gyümölcs mérgezett, nem szabad elfogadni.

Szeretném a válaszcikk szerzőjének néhány tévedését is helyreigazítani. Ő azt mondja, hogy a Mazsihisz vezetői – szemben az én állításommal – a mai napig semmiféle érdemi tájékoztatást nem kaptak arról, hogy miről is fog szólni a Sorsok Háza állandó kiállítása. A 2014. július 28-án tartott megbeszélésen ott ült – többek között – a Mazsihisz elnöke és a szakértőként jelen lévő Toronyi Zsuzsa, valamint az IHRA, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség elnöke és főtitkára, továbbá az általuk hozott nemzetközi holokauszt-szakértő is. Az egyeztetésről filmfelvétel készült. Ezen Heisler András, a Mazsihisz elnöke ezt mondja: „…egy nagyon határozott koncepció van a kiállításra vonatkozóan. Tehát amiket itt láttunk, azok már nem elnagyolt elképzelések, hanem egy nagyon határozott, precíz koncepció.” Nem csoda, hogy Heisler így vélekedett, hiszen a projektet vezető Schmidt Mária részletes, háromnegyed órás tájékoztatást adott a koncepciót illetően. Egyértelmű tévedésként minősíthető Karsai azon állítása, miszerint sem a szervezetek, sem szakértőik nem kaptak tájékoztatást. Nagy és alaptalan magabiztosságra vall, hogy ezért hazugsággal vádol.

Karsai megállapítja, hogy cikkemben az IHRA-ról nem írtam. Azért jártam el így, mert az IHRA nem nemzetközi zsidó szervezet, hanem a holokauszt emlékezetének fenntartásában érdekelt államok szerveződése. Nem nekik akart a miniszter vétójogot adni, hanem a nemzetközi és hazai zsidó szervezeteknek. Az IHRA képviselőivel egyébként először 2014. június 19-én, majd a már említett július 28-i egyeztetésen találkoztam. Konstruktívak voltak, s megegyezés született arról, hogy nemzetközi szakértőket javasolnak az oktatási projekt, majd a kiállítás számára. A javaslatuk teljes nyitottságra talált. Sajnos mostanáig (2014. október végéig) nem találtak módot arra, hogy a szakértők neveit elküldjék.

A válaszcikk szerzője téved, amikor Schmidt Máriának tulajdonítja a jogosan zátonyra futott 1999-es auschwitzi kiállítás tervezetét. A kiállítás forgatókönyvét ugyanis Ihász István muzeológus, a Magyar Nemzeti Múzeum főosztályvezetője írta. Az általa felkért három szakértő egyike volt Schmidt Mária, Schweitzer József főrabbi és Stark Tamás mellett. Schmidt Mária nevéhez kötődik viszont – és erről Karsai nem ejt szót – a 2004-ben Hódmezővásárhelyen, két évvel a budapesti Páva utcai kiállítás előtt megnyitott állandó holokausztkiál­lítás, amely a „Magyar tragédia 1944” címet viseli. Vélhetőleg ez volt az egyik oka annak, hogy Lázár János, az egykori hódmezővásárhelyi polgármester, mai miniszter rábízta a Sorsok Házát.

Eltérések

Mint azt eredeti cikkemben jeleztem, nem osztom a történészek azon részének véleményét, akik a holokauszt problémáját és reprezentációját kizárólag szakkérdésnek kezelik. Én úgy gondolom, hogy a holokauszt az európai kultúra talán legnagyobb tragédiája, s éppen ezért – miközben nagyon fontos, hogy eseménytörténetével tisztában legyünk – sokakat foglalkoztat és kényszerít értelmezésre. Számtalan olyan keresztény és zsidó tudatú értelmiségiről tudunk, aki – adott esetben már a fogalom megszületése előtt – értette a holokausztot, vagy kísérletet tett a megértésére. Csak a példa­szerű felsorolás kedvéért néhány név: Tadeusz Borowski, Vaszilij Grosszman, Primo Lévi, Steven Spielberg, Daša Drndić, Pilinszky János, Ember Mária, Kertész Imre, Szabó István. Ők sose vizsgálták, hogy hány vagon ment hova, mit mondott az egyik náci a másiknak a wannsee-i konferencián, vagy hogy ki gyártotta a krematóriumokat. Értették a holokausztot. Értették, hogy a gonosz miként mozdul meg az emberben, tudták és tudják, hogy érzelmileg mi mit jelent. Képesek voltak értelmezni, sőt, ábrázolni is a tragédiát. A holokausztnak a megfoghatón túli spiritualitását és szakralitását is érzékelték. Valószínű, ez az a kérdéskör, amit Karsai „zavarosnak” tart, de ez nem az én, hanem az ő gondolkodásának a problémája. Messzemenően nem értek egyet a válaszcikk szerzője által vallott „szakértő”-felfogással. Nem állja ki az értelmiségi világ próbáját, de ami fontosabb, gettósítani akarja a holokausztot. Úgy véli, hogy a holokauszt csak azoké, akik pontosan feltérképezték, hogy hol, mikor, hány zsidót hogyan öltek meg. A holokauszt eseménytörténetének ismerete és kutatása nem egyenlő a holokauszt értelmezésével és bemutatásával.

Karsai azt sem érti, hogy én miért tudok együtt dolgozni az általa „ördögösített” Schmidt Máriával. Életem során sokféle emberrel dolgoztam együtt. Az együttműködést soha nem „törzsi” logikában gondoltam el, s még csak nem is annak bolsevik változatában, miszerint elvtárs csak elvtárssal működhet együtt. Munkakapcsolataim mindig meghatározott célra irányultak, s minőségüket az döntötte el, hogy a szociabilitás tekintetében együtt lehet-e működni, illetve, hogy a munka fő kérdéseiben egyet tudunk-e érteni. Számomra az együttműködés soha nem volt érzelmi kérdés. Az már csak ráadás, ha a kooperáción belül baráti a hangnem. A professzionális szakmai etika ugyanis általában nem tűri az érzelmeket. Ám ennek része az is, hogy kölcsönösen figyelembe vegyük egymás véleményét, azaz tiszteljük egymást, és képesek legyünk adott esetben kompromisszumokat kötni. Szerintem a normális az, hogy emberek egyazon cél érdekében eltérő nézeteik ellenére is képesek együttműködni. Abnormális, ha nem ezt tartjuk helyénvalónak.

Karsai utal arra, hogy példának okáért a Szabadság téri emlékmű vagy éppen a Horthy-korszak értékelését illetően markáns és artikulált különbségek állnak fenn Schmidt Mária és köztem. Az eltérő nézetek sorát most szaporítanám. Szemben Schmidt Máriával, én úgy gondolom: a Sorsok Háza koncepciója megérett arra, hogy a nagy nyilvánosság megismerje. Ő ezt még nem akarja. Én azt hiszem, ez a koncepció már van annyira kiérlelt és att­raktív ahhoz, hogy az adófizetők megtudhassák: mire költik az ő pénzüket.

Nem azért érzem ezt fontosnak, hogy Karsai László megismerje, és tessék is neki a kiállítás koncepciója. Borítékolható, hogy nem fog neki tetszeni, hiszen ő 2014 januárjában Schmidt Máriát egy mondaton belül nevezte holokauszttagadónak és hasonlította egy nyilvános ház vezetőjéhez. Ezeknek a kijelenté­sek­nek – a személyes sértegetésen túl – semmiféle alapjuk nem volt, és nincs. Úgy tűnik, Karsait eluralták indulatai, érzelmei. Ez a hang az, amivel valaki ki tudja zárni magát a párbeszédből. A diskurzust a magam részéről lezártnak tekintem.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.