Gogol lovai

Történelem és pszichózis – az orosz paradigma

Megszokottan elmés történelmi esszéjében – Putinism. Russia and Its Future with the West – Walter Laqueur emlékeztet a Holt lelkek első részének zárójelenetére. „Madárröptű trojkát” látunk, s rajta Csicsikovot, aki „csak mosolygott, mert nagyon szerette az ilyen száguldó iramot”. „De melyik orosz nem szereti a gyors iramot?” – ötlik fel Gogolban. „Hisz akkor érzi magát igazán elemében, amikor szinte szédítő sebességgel repül, és elragadtatásában olykor felkiált: »Ördög vigye az egész világot!«”

Innen már csak egy gondolati ugrás „Oroszhon”, s Gogol a továbbiakban hazájához intézi kérdéseit: „Vajon nem úgy száguldasz te is, mint a sebes, utolérhetetlen trojka? […] Mit jelent ez a félelmetes sebesség? S mily ismeretlen erő van e sosem látott paripákban? […] Oroszhon! Oroszhon! Hová repülsz? Felelj!”

Az író nem ad választ, ám látja a következményeket: „[…] minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország.” (Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása)

Talán ámokfutás Oroszország már Gogol által megfigyelt rohanása? Ha igen, akkor azért, mert a tehetetlenség hajtja.

 

A történelem

Se szeri, se száma a rejtvény megoldását kereső kísérleteknek: mi indította Vlagyimir Putyint arra, hogy az Európai Unió szomszédságában megtámadjon egy másik államot? Az elemzések – kiemelkedik közülük Michel Eltchaninoff munkája, a Dans le tête de Vladimir Poutine – az orosz elnök személyiségét és motivációit, az őt ért hatásokat kutatják.

Ellentétben Hitlerrel, Putyin nem alakított ki már ifjúkorában világpusztítással fenyegető nézeteket. Drezdában, alacsony beosztású KGB-tisztként Kantot olvasott, nem tudni, a megértés mely szintjére jutva; részt vett a KGB-nek a Stasival vívott sakkcsatáiban; ideje egy részét pedig nőzésre fordította – legalábbis erről tanúskodnak a családi perpatvarok. Igazán nem volt előre látható, hogy Jelcin jóvoltából Oroszország élére emelkedve a háborúsdit választja a szabadidő eltöltésének fenti hasznos és kellemes módjai helyett.

Hívhatnák másként is az aktuális orosz elnököt, és akkor talán nem folyna most vér Ukrajnában. Putyin, és amit tesz, mégsem véletlen. Mondhatjuk gazembernek, de szerves jelenség: gondolataira és cselekedeteire éppúgy az orosz történelem nyomja rá a bélyegét, mint Orbánéira a magyar. Röviden: a sajátos orosz társadalomtörténet és egy ugyancsak történeti, kollektív pszichózis. Az orosz pszichózist az Európával való találkozás feszültsége táplálta, és az idegesség abban a mértékben növekedett, amennyire nyilvánvalóvá vált az ország elmaradottsága a Nyugathoz képest. Ami Putyin fejében van, nem több – és nem kevesebb –, mint e kettős folyamat terméke.

Az orosz politikában máig ható vonások a 16. század elejére készen álltak: III. (Nagy) Iván teremti meg a területi terjeszkedéssel párosuló autokratikus uralmat, s ez utóbbit Iván egyik kortársa, a volokalamszki kolostor megalapítója, Joszif definiálja: „A cár természeténél fogva minden egyes emberrel, de hatalmánál és hivatalánál fogva a magasságos Istennel egyenlő.” Ehhez teszi hozzá nem sokkal a cár halála után egy másik – ezúttal pszkovi – szerzetes, Filofej az orosz küldetéstudat első, bár akkor még csak teológiai megfogalmazását: „Két Róma elesett, a harmadik áll. Negyedik pedig nem lesz.” A második Rómát, vagyis Bizáncot pár évtizeddel azelőtt foglalták el az oszmánok. Az első Róma még állt ugyan, de a magát Bizánc örökösének tartó orosz ortodox egyház szemében már régen az eretnekség bűnébe esett.