Váradi Balázs

Tudás és hatalom

Trump a Harvard, a Princeton és a Columbia ellen

Publicisztika

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.

Először a New York-i Columbia került célkeresztbe, aztán – többekkel együtt – a Princeton, végül a zsarolólevél kiment a Harvardnak is (bár utóbb már azt is állították, nekik csak véletlenül küldték el a piszkozatot). A Columbia villámgyorsan meghunyászkodott és elfogadta az elnöki ultimátumot; a Princeton óvatosan, a Harvard viszont mellszélességgel ellenáll, és bírósághoz fordul.

De ha ezek az intézmények magánegyetemek, miért függnek az államtól? És ha kőgazdagok, és öregdiákjaik adják ki az amerikai eli­tet, hogyan zsarolhatja őket támogatás-visszatartással az elnök?

Ha elit egyetemre gondolunk, lelki szemeink előtt évszázados épületek, csillogó szemű diákok, óriás táblákra krétával egyenleteket rovó, zseniális professzorok, csillogó laborokban tüsténkedő, leendő Nobel-díjas kutatók jelennek meg. Ez nagyjából stimmel is – de az amerikai elit magánegyetemek, amelyekkel Trump most tengelyt akaszt, egyben sajátos befektetési alapok is.

A tudás aranyfedezete

Ahhoz, hogy megértsük, miért és milyen gazdasági döntéseket hoznak, és hogy helyén tudjuk kezelni az elnök és a Columbia, a Princeton és a Harvard furcsa csatáját, érdemes közelebbről megvizsgálni a működésüket. (És így azt is meg fogjuk érteni, hogy miért naiv az a remény, hogy a kecskeméti Neumann János Egyetem vagy akár a Corvinus valaha is úgy fog gazdálkodni, ahogy ezek.)

Az egyetemek – és nem csak az államiak – szerte a világon tandíjakból (ha szedhetnek), állami alaptámogatásból (ha kapnak), és ilyen-olyan kisebb adományokból fedezik a költségeiket: az oktatók és az adminisztrátorok bérét, az ingatlan- és eszközfenntartás meg a diákok jólétének költségeit, az ösztöndíjakat, a nívós egyetemi oktatáshoz dukáló néminemű kutatást. Ahol az egyetemek egyben komoly természet- és orvostudományi kutatóintézetek is, mint Amerikában, ott mindehhez jelentős további kutatási kiadás járul.

A forrást ehhez nagyrészt állami, miniszté­riu­mi kutatástámogatási alapok osztják szét kemény versenyben, s ezek az alapok többnyire az intézmény alapfinanszírozásához is hozzájárulnak. Ha az egyetemek – az orvoskarukhoz kapcsolódóan – kórházat is működtetnek, annak költségeit még adjuk hozzá a kiadásaikhoz, a bevételeikhez meg azt, ami a páciensektől és az egészségbiztosítóik­tól bevasalható. Muszáj, hogy legyenek némi tartalékaik az éves gazdálkodáshoz, de saját, komoly, a költségvetésüket akár többszörösen meghaladó, befektethető vagyonuk általában nincs.

Az amerikai elit magánegyetemek viszont vaskos kivételek e modell alól. A leggazdagabbnak, a Harvardnak több mint 53 milliárd dollárnyi, a Princetonnak 35 milliárdnyi, a Columbiának vagy 14 milliárdnyi félretett vagyona (angolul: endowment) van. A Harvard hét, a Princeton tizenegy, a Columbia pedig úgy két éven át minden kiadását fedezni tudná az endowmentjéből.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter szupersztár

Napok alatt tökéletesen összeállt a Tisza Párt által koordinált zarándokút, Magyar Péter speciális országjárás keretében gyalogol el Budapestről Nagyváradra. De miért nem a sajtószabadsággal foglalkozik? Elmondta.

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.