Turcsányi Sándor
A címbõl talán kitetszik, mégsem megkerülhetõ: arról van szó, hogy a 30. Magyar Filmszemle zsûrije szart kiadni néhány díjat. A nagyot, a kicsit meg egy elsõt. Voltaképpen hogy miért is, arról e szám két elõbbi oldala jócskán harangoz, mely mosakodást, mi persze kényszerû ráadás, azért tartózkodnék minõsíteni, leginkább mert elõzményével van bajom - kiszúrtak mindenkivel, aki éppen csak szembejött. De szemlézhetjük eme ámoksunyítást akár tételesen is. Mondjuk az okozott kár, az okozott fájdalom súlyát dekázgatva.
Elõször. Már évek óta megy a sírás-rívás, de minden lehetséges szinten, hogy a mai magyari filmcsinálás a beérkezett emberek terepe. Lámpással sem lehet találni egy valódi, egy naptár szerinti fiatalt benne. A késõi pubertás minden nyûgétõl és nyilától vert negyvenesek készítik a kvázielsõfilmeket. Miért kvázikat? Azért, mert mire odáig jutottak, hogy egy normál hosszúságú, úgymond, egész estés cuccot, rendes nyersanyagra, 35 milliméteres celluloidra végre össze bírtak hordani, alacsonynál is alacsonyabb költségvetésbõl, addigra mögöttük van már néhány negyed-, félfilm, pár visszhangtalan, csendes kudarc, az áldatlan lehetõségekbõl kifolyólag leginkább. Öt filmben voltak elsõ asszisztensek, társírók, dramaturgok, és a tévének is összedobhattak néhány szünetjelet. Más, sokkal szerencsésebb esetben a szakma egyéb területeinek érdemes mûvelõi, operatõrök, forgatókönyvírók, szinkrondramaturgok voltak addig, míg rájuk tört a nagy pillanat, nekikezdhettek az elsõ teljesen sajátot megrendezni. Kell-e mondani, hogy rajtuk a hímport hülye, ki keresné.
Ehhez képest ezen a filmszemlén versenyzett legalább négy - megengedõbb becslõk szerint nyolc, de ez már csak számmisztika - elsõ film. Most azért kapjon díjat, hogy jó legyen neki? És ha csak azért, akkor mi van? Persze nem (csak) azért, bár ehhez már nyilván istencsudája széles látókör kell, végtelen horizont, tehát azért, hogy az egésznek, az egész nem kért, de kapott mocsokban dajdajozó, komplett magyar filmcsinálásnak jó legyen, a patvarba is. Nem igaz, hogy fél percnél tovább tart bárkinek is felmérni, miért jó az a magyar filmnek, hogy egy adott évben van egy legjobb elsõ filmje. Bátran megkockáztathatjuk, hogy ha nincs legjobb elsõ filmje, nincs is elsõ filmje neki egy se, noha a szemle elõtt volt még legalább négy. Mást ne mondjak, vannak ilyen elsõ filmes fesztiválok, nem is akármilyen nemzetközi érdeklõdéstõl övezve. Lehet úgy is odamenni, hogy engem küldtek, mert föltûnt, hogy van hely. Meg máshogy is, hazai nyertesként vagy hazai vesztesként. Igaz, lemaradtam, mert az a másik piszok jó volt. Eleve megverten odaállítani, meglehet, kellemetlen. Abból a néhány vacakból lennék én az egyik, ha nem zavarok. Ne is törõdjenek velem, mintha itt se lennék, már a társadalmi zsûri is túlélte a látásomat. Ez persze átköt a második fogásba.
Másodszor. Min sírunk még? Hát, hogy vannak ezek a nagy, díszes összeuro filmfesztiválok, A és B kategóriásak, miegymás. Berlin, Velence, Cannes. Hullnak a nagy könnyeink, hogy filmgyártásunk idõtlen idõk óta képtelen egy olyan darabot összebagzani, amelyet ezen nagybecsû rendezvények a versenyükbe válogatnának. Krokodilkönnyek persze, kell-e mondani. Ma már az is jelentõs sikerként könyveltetik el, ha egy ilyen fesztivál "Hogy mik vannak!" szekciójában levetítenek egy magyar darabot. Szolid egymásra mutogatás megy, afféle verseny az okok föltárásában. Egyfelõl, hogy honi filmdiplomáciánk harminc-egynéhány éve azonos arcai talán mégiscsak ügyetlenek kicsinyt. Pedig mindent ugyanúgy (szerintük ugyanolyan jól) csinálnak, mint a hõskorban (mikor volt az, és hol tartották?), amikor a nemzetköziek itt rágták a küszöböt, hogy csak egy kockányit legalább, de adjunk nekik valami magyar filmet, mert ha anélkül mennek haza, övéik szurokba hempergetik õket. Mármost, ha õk ugyanúgy végzik dolgukat, és mégsem kell a kutyának se a magyar film, akkor csakis abban lehet a hiba. Inkább kimondva, mint kimondatlan: rosszak a magyar filmek. (Vö.: Miért rosszak a magyar filmek? Ide tényleg mindenki eljöhet klasszikusnak. Gondoltam is a lakóhelyem szerint illetékes körzetvezetõre, de nagyon elfoglalt.) Mármost, uraim: egy frászt! Lehet nézettségi indexeket lobogtatni, meg lemenni hídba.
Ez nem a kritikarovat, de az idei termést tekintve, minden extra méricskélgetést elhagyva, nem hivatkozva semmiféle relativitásra, nyugodt lelkiismerettel jelentem ki: a magyar filmek jók. Méltóztassanak erre gombot varrni.
Szóval, hogy a zsûri nem adta ki a 30. Magyar Filmszemle nagydíját, azt lehet sokféleképpen magyarázni. Ám az eddigiekbõl következik egy olyan magyarázat is, amiért igencsak lehet szégyenkezni. Eszerint ez a kinemadás az elõbb vázolt meccs része. Egy övön aluli ütés. A "kik a hülyébbek, a filmek gondozói vagy készítõi" csata része. A gondozók derekasan tökön ütötték a készítõket, passz. Most már félidõ van. Felesleges, mégis meg kell említeni, hogy bármennyire hihetetlen, de az úgynevezett nemzetközi filmvilág, na jó, az euroszekció, igenis odafigyel a magyarországi filmszemlére. Na nem nagyon, éppen csak annyira, amennyire bokros teendõi engedi. Ennélfogva az álszent rizsa, miszerint a fejlõdés jól látható, sõt szinte tapintható, és számos érdekes meg izgalmas alkotás született, az úgy elszáll, mint egy héliummal fölfújt házisertés. A zsûri indoklása senkit a világon nem érdekel, nem valuta, csak szavak, szavak, üres szavak, amit semmilyen tõzsdén, sehol sem jegyeznek (hogy az utólagos mosakodásokról már ne is szóljunk). Marad a gyalázat. Egy e-mail, egy fax, fenn van az interneten, és a következõ ûrrepülõgép fölviszi a Vénuszra is: az 1998-as év termésében a magyar zsûri nem talált díjazásra alkalmas magyar filmet.
Ráadásul azt is tudja az a mûvelt eurofilmvilág, hogy ez a zsûri elfogult volt. Ép nemzetközi ésszel gondolva csak az lehetett. Természetesen szülõhazájának filmgyártásával volt elfogult. Hogy úgy mondjam, pozitív értelemben, hazabeszélt, maga felé hajlott a szent keze, hisz ez volt a dolga. Szolgálni szegõdtek, nem is ingyen. Hülyeségeket beszélek, ítélkezni szegõdtek, benne van a nevükben is: õk a zsûri, mit képzelek. Hát nem olvasok én újságot? Még ezt sem? De.
A legszebb mégis a kiadott és ki nem adott díjak magasztos indoklása, az a szép, hazug tiszteletfutam, amit pár sorral feljebb már citáltam. Azok a szép szavak. Hogy elõttünk a szép jövõ. Hát persze. Figyeljék csak!
Harmadszor. A 30. Magyar Filmszemle zsûrije nem adott ki díjat kísérleti és kisjátékfilm kategóriában. Magyarul: nincs jövõ, másodszor. (Elõször ugyebár, mikor nincs elsõ film, akkor nincs jövõ.) Ahol már kísérletezni sem bírnak, ahol egy húszperces filmecskét sem tudnak összekalapálni, mit akarnak ott? Mit akarnak azok?
Ne ragozzuk tovább. A 30. Magyar Filmszemle zsûrije, bár igyekezett ostyába csomagolni, de üzent. Üzent mindenkinek, akit illet, meg akinek köze sincs hozzá, könnyen leveheti.
Ez az üzenet negatív. De nem ez a legnagyobb baja, hanem az, hogy hamis és kártékony. Azért lett hamis és kártékony, mert gyalázatos méricskélésbõl született. Természetesen nem a filmek esztétikai elõnyeit, nyavalyáit méricskélték egymáshoz, hanem pitiáner, kisszerû (manapság nincs is másmilyen) politizálást folytattak. Politikai méricskélés folyt, a függetlenség jegyében, de ezt már tudjuk. Ugyancsak kisszerû élcelõdés lenne a nemes grémium elnökének polgári foglalkozására célozgatnunk. Ma Magyarországon mind a gyávaság, mind a butaság politikai kategória is. Hogy ne mondjam, a biztos siker záloga. A 30. Magyar Filmszemle zsûrije sikeres volt. Hát még milyen sikeres lesz. A magyar film meg nem lesz sikeres, de az egyfelõl kit érdekel, másfelõl meg hozzászokhattunk már.
Közben sztorikat ígértem, aztán mégis az az elsõ (ugyan már, legalább egyhetes már) felindulás elragadott. Mégis, így a végszavak után, már csak tõmondatokban, a legszebbje.
A díjkiosztás után közvetlenül két filmrendezõvel találkoztam. A zsûri döntésével támadtak rám, az egyik dühöngött, a másik sírt. Egyikük volt már a magas zsûri tagja és nyertes is, õ dühöngött. A másik egyszer nyert egy elsõ filmes díjat, mellesleg a máig legérvényesebb, leghitelesebb, rendszerváltozásról szóló filmért, õ sírt, bár õ is inkább dühöngésnek próbálta eladni szomorúságát. Idén egyikük sem volt érdekelt, nem volt filmjük pontosabban.
Az eredményhirdetés után hetedhét országra szóló buli volt, hidegtálhegyek, száraz pezsgõ a festõi Iparmûvészeti Múzeumban. Az egyik zsûritag karon-karon fogta az éppen útjába kerülõ érdekelt, versenyzõ filmrendezõket, s akinek csak tudta, elmagyarázta, õ nem ért egyet a döntéssel, õ egészen mást akart, hovatovább nyilván az ellenkezõjét, csak nem sikerült keresztülvinnie az akaratát, pedig nyomta veszettül. Szegény.
A legszebb viszont az, hogy pár napja az egyik inkább vesztesnek mondható kitüntetett filmrendezõ meghívta az összes kollégáját, akit a dolog, így vagy úgy, nem hagyott sebzetlen. Egy pesti kávéházba, egy feketére. Elment mindenki. Többen közülük mesélték, hogy ilyen még nem volt. Jól érezték magukat egymással. Nem volt égreszökõ dáridó, beszélgettek. Évek óta elõször, pláne ennyien. Nem is szidták a zsûrit, csak elvoltak maguk között, mesélték egymástól függetlenül, meghatódva szinte. Alighanem ez a zsûrinek (is) köszönhetõ, hát nem több, mint valami?
