Tusnádfürdői utórezgések

A múlt héten főként arról vitatkozott a magyar nép, hogy tusnádfürdői beszédében a miniszterelnök úr fajgyűlölő kijelentésekre ragadtatta-e magát, avagy sem. Az ellenzék felháborodott Orbán Viktor szavain, a kormánymédia pedig azon, hogy az ellenzék rasszistának nevezte korunk talán legnagyobb antirasszistáját. Ebben az írásban ezt a beszédet és a kontextusát fogom elemezni.

Szavak, értelmezések, elődök

Mivel főként a diktatúrák és a propaganda nyelvének kutatásával foglalkozom, számomra Orbán Viktor beszéde mint nyelvi-kultúr­antropológiai jelenség is érdekes. Milyen keretben értelmezhető egy modern, populista népvezér imázsalkotása és retorikája? Nehéz minderről harag és részrehajlás nélkül írni, de a tények és a kritériumok adottak, így az olvasót semmi sem fogja gátolni abban, hogy mindezekből az enyémtől eltérő következtetéseket vonjon le. Előbb azonban próbáljuk meg tisztázni, hogy miről is beszélünk.

A faj szónak van biológiai jelentése, de van egy régi köznyelvi jelentése is: ’nép’. A miniszterelnök úr utóbb Bécsben utalt arra, hogy ő a fajról kulturális, nem pedig biológiai értelemben beszélt. Mivel azonban ebben az értelemben a szó a nyelvünkben eddig nem fordult elő, sürgősen intézkedni kellene, hogy a faj új jelentése bekerülhessen nagyszótárunk készülő, IX. kötetébe. Amíg viszont ez nem történik meg, ’kultúra’ értelemben lehetőleg a kultúra szó használatát javasoljuk.

A fasizmus, fasiszta szavakkal kapcsolatban George Orwell 1944 márciusában a Mi a fasizmus? c. esszéjében azt írja, hogy ezeket a szavakat a legkülönbözőbb dolgokra használják, így ezek már szitokszavakká váltak, amelyek pusztán a megbélyegzést szolgálják. A szónak valóban van ilyen köznyelvi használata (pl. a volt férjem egy fasiszta állat). Másrészt a fasiszta szakszót ma a történészek főként az olasz fasizmusra alkalmazzák, bár akad, aki úgy véli, hogy a nácizmus a fasizmus tökéletesített (német) változata, sőt van olyan vélemény is, hogy erre a kaptafára lehet ráhúzni a múlt századi japán militarista diktatúrát is. Erről szól egyébként Yoshimi Yoshiaki Alulról építkező fasizmus (Kusa no ne no fashizumu) című monográfiája. A történészek a fasisztoid rendszereket ismérvek együtteseként definiálják. Ilyen ismérv például az egyén alárendelése a nacionalista hatalomnak, a központi vezérlés, egységesítés, vezérkultusz, militarizmus, terror, lágerek, cenzúra, elitellenesség. Ezek az ismérvek azonban eltérő módon jelennek meg a fasisztoid diktatúrákban, sőt előfordulnak olyan rendszerekben is, amelyeket nem szokás „fasisztának” nevezni.

Miről is van szó? Az olvasó talán el tud képzelni egy olyan országot, ahol az állampárt a szabad politikai választás bizonyos díszleteit megtartva korlátlan hatalmat gyakorol. Nem rohamosztagosok terrorja révén, de mégis sikeresen létrehozza a de facto egypártrendszert a parlamentben. Nem cenzúrázza, nem zárja lágerekbe a politikai, tudományos és művészi elit kollaborálni nem akaró részét, de ellehetetleníti, kiszorítja, illetve elzavarja őket. Náci mintára központosít és egységesít mindent, primitív demagógiával a hatalma alá vonja az egyszerű üzenetekre fogékony embereket, akiknek esélyük sincs arra, hogy autonóm, öntudatos politikai lénnyé váljanak. Mindezt lényegében egyetlen eszközzel éri el: azzal, hogy einstandolja és totális uralma alá hajtja a médiát. Az ilyen rendszereknek egyelőre nincsen nevük, noha a létrejöttüket már a 19. század végén többé-kevésbé megjósolta a tudomány.