László Csaba: A baj láthatóan elég nagy

  • László Csaba
  • 2022. augusztus 1.

Publicisztika

A legfrissebb uniós előrejelzések szerint jövőre 76 százalék lesz Magyarország GDP-arányos államadóssága, a költségvetési hiány durván 3,5 százalék lesz, a kamatkiadás pedig a GDP 3 százaléka körüli. Ez több mint 2000 milliárd forint. 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. július 7-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

A világjárvány következményeinek mérséklésére létrehozott EU-s mentőcsomagból kimaradni butaság, egyenesen lúzerség – ezt én is jó párszor elmondtam már a Narancs hasábjain. (Lásd: A nagy kamatsvindli, 2020. május 7.; Vissza a startvonalra, 2020. de­cember 3.; A várható örökség, 2021. de­cember 16.) Ezek a pénzek – melyek egy része vissza nem térítendő támogatás lenne, mintegy 7,2 milliárd euró értékben, a másik pedig a durván 10 milliárd eurós hitelkeret – ma már az ukrajnai háború miatti gazdasági nehézségek kezelésében is segítenének, s rájuk, beleértve a hitelrészt is, a magyar gazdaságnak nagy szüksége van. A kormány jó ideje azt harsogja, hogy megérkezésükig a tervezett projekteket könnyedén előfinanszírozzuk a piacról. De a kormányzati szereplők azt is hangoztatják, hogy a megállapodás itt van a kanyarban. Ágostházy Szabolcs, az uniós fejlesztésekért felelős államtitkár 2021 nyarán úgy vélte, az év őszére kész is lesz a megállapodás, Varga Mihály egy 10-es skálán 8,5-re tette annak esélyét, hogy a választások előtt megszületik az egyezség. (Lásd: Mikor lesz utalás?, Magyar Narancs, 2021. augusztus 5.) Nem született meg.

Arról is írtam e korábbi cikkekben, hogy bár a pénzbőség miatti alacsony kamatkörnyezetben a magyar állam valóban könnyen jut jelentős hitelekhez, amelyekkel előfinanszírozza az uniós pénzeket, de már ez is nem elhanyagolható többletköltségekkel jár. S jeleztem, hogy amennyiben megváltoznak a finanszírozási feltételek, akkor ez a politika egy csapásra veszélyes és drága mulatsággá válik.

Jelentem: megváltoztak a finanszírozási feltételek.

Történik-e bármi a kulisszák mögött?

Azt, hogy átalakult a világ, az is érzékelheti, aki nem fürkészi naponta az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) honlapján az aktuális hozamokat. Elég rápillantani az új kormány névsorára és a miniszterek feladataira. Navracsics Tibor lenne a kormány „jó zsaruja” az EU felé. A korábbi igazságügyi miniszter és EU-biztos azt a feladatot kapta, hogy „intézze el”, hogy szőröstül-bőröstül hozzájussunk az uniós pénzekhez, mert a hitelrészre is egyre nagyobb szükségünk van. Nem lesz könnyű dolga. Nem gondolnám, hogy lehetetlen feladatot kapott, de valamilyen kompromisszumot össze kell majd kalapálni, amit Brüsszelben is győzelemként értékelhetnek, és a kormány sem bőg le itthon a Brüsszel-ellenes háborújában.

Úgy sejtem, ez a kompromisszum nem a jövő héten fog összejönni. A 10-es skálán 8,5-re tenném, hogy leghamarabb ősszel születhet meg a nagy megállapodás. Az alkudozás részének vélem azt is, hogy a tavaly nagy győzelemként tálalt globális minimumadó-megállapodást – amelyben a kormány akkori állítása szerint minden magyar szempontot sikerült érvényesíteni – most mégis egyedüli EU-s tagországként vétóznák Orbánék. Korábban a lengyelek akartak nemet mondani – aztán elálltak ettől, és az EU, úgy tűnik, felszabadítja a lengyeleknek szánt pénzeket. Lehet, hogy ennyire egyszerű az egész? Számunkra biztosan nem – az Ukrajna elleni háborúban betöltött szerepünk miatt erősen kétlem, hogy hasonlóan rugalmas elbánásra számíthatunk. A lengyelek a legelszántabb résztvevői a Putyin-ellenes szövetségnek, míg a magyar kormány az orosz elnök legjobb uniós barátjának pozíciójába lavírozta magát. Ez aligha segít, és már a lengyelekkel korábban jól működő szolidaritásra sem építhetnek Orbánék. Emellett Varsó számos kérdésben engedett is az EU-nak. A mi részünkről viszont a valós kompromisszumkeresésnek még a jelei sem látszanak – csak remélni tudom, hogy a színfalak mögött azért már folyik a munka.

De lássuk, miről árulkodik az ÁKK honlapja.

Hozamok és terhek

A tendenciák világosak. A forint állampapírhozamok 3 éves lejárattól felfelé immár hetek óta 8 százalék felett vannak. S ez az, ami igazán aggodalomra ad okot. Hogy világos legyen, mekkora változás ez, nézzük meg a két évvel ezelőtti hozamokat. Már javában a Covid-válságban gázoltunk, de a 3 éves hozam 1 százalék alatt volt; az 5 éves pedig 1,25, de még a 20 éves hozam is mindössze 2,85 százalékra rúgott. Ma lejárattól függően a 3–8-szorosát kell kamatban kifizetni a most forintban kibocsátott államkötvény után. Ez azt jelenti, hogy ha nem változnak ezek a tendenciák, pár éven belül a költségvetés mai kamatkiadásai a kétszeresére, de akár a háromszorosára is nőhetnek.

A kormány korábbi stratégiája arra irányult, hogy az államadósság finanszírozását lakossági állampapír-eladással oldja meg. Ám ez a cél az elmúlt két évben idejét múlttá vált. Az ÁKK, hogy valamennyire fékezze a kamatrobbanás hatásait, a devizafinanszírozás korábbi – az Orbán-kormány által számtalanszor és joggal elátkozott – receptjét kezdi el alkalmazni. Az ÁKK rendszeresen devizakötvények kibocsátására kényszerül. Legutóbb június 8-án 3 milliárd dollár és 750 millió euró értékben hozott ilyeneket forgalomba. A cél nemrég még az volt, hogy a devizaadósság aránya maradjon 20 százalék alatt. Mostanában már annak kell örülnünk, hogy 25 százalék alatt van. Ha a hazai eladások továbbra is gyengén muzsikálnak, lesz ez még magasabb is.

És persze: a devizában való eladósodás nem feltétlenül veszélyezteti az ország pénzügyi stabilitását – minden az arányokon múlik. De a most elindult folyamatok a külső egyensúly romlásával együtt veszélyes tendenciák előhírnökei lehetnek. Nézzük a legutóbbi kibocsátás feltételeit. A dollárkötvények hozama 5,45 és 5,89 százalék volt, az eurókötvényeké 4,5 százalék. E ponton korrigálnom kell magamat: korábbi cikkeimben, az akkori piaci viszonyok figyelembevételével úgy kalkuláltam, hogy az uniós hitel és a szabadpiaci hitel közötti hozamtöbblet sokkal kisebb lesz: azaz a magyar állam, ha az olcsó uniós hitelnél drágábban is, de nem sokkal drágábban talál pénzt a piacon. S e különbség valóban kisebb is volt. 2020 novemberében 2,5 milliárd eurónyi kötvényt bocsátott ki az ÁKK, a csomag felét 10 éves, a másik felét 30 éves – még egyszer: 30 éves – lejáratra. A 10 éves kötvény hozama 0,64 százalék, de még a 30 éveseké is csupán 1,66 százalék volt. Ilyen olcsó finanszírozás mellett talán érthető volt a magyar kormány nagy mellénye: nem vagyunk mi rászorulva az EU-s pénzekre, hitelekre!

Csakhogy a most már sokkal nagyobb kamatok mellett is muszáj kimenni a piacra kötvényt kibocsátani. Az elmúlt időszakban az EU által kibocsátott kötvények hozamai is nőttek, de például a 10 éves kötvények hozama még mindig kb. 3 százalékponttal alacsonyabb, mint amit a 10 éves magyar eurókötvény után kell fizetni. Ugye, most milyen jól jönne az uniós hitel – a fenti hozamköltségnél 3 százalékkal alacsonyabb kamaton? Ez a durván 3 százalékpontnyi hozamkülönbség 1 milliárd eurónyi, ma felvett, 10 éves lejáratú piaci kötvény esetén évente 12 milliárd, 10 év alatt 120 milliárd forint többletköltséget jelent a magyar adófizetőknek (400 forintos euróval számolva). Az uniós hitelkeretből Magyarország hozzávetőleg 10 milliárd eurót vehetne fel. Ez pedig azt jelenti, hogy tíz év alatt csak a kamatágon – nagyon optimistán számolva – 1200 milliárd forint többletkiadás sújtja az országot. Ráadásul a legbiztosabb módja, hogy növeljük az emelkedő kamatszint miatti kiadásainkat, ha minél több kötvényt kell közvetlenül az ÁKK-nak kibocsátania. És akkor a vissza nem fizetendő EU-pénzekről nem is beszéltünk. Nem véletlenül nevezték ki Navracsics Tibort annak, aminek.

Az Eur?pai N?pp?rt kongresszusa Helsinkiben

 
A pénzetekért jöttem
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Szlovákia és Szlovénia finanszírozása: az euró áldásai

Sokat elárul a helyzetünkről az, ha Magyarországot két szomszédjának pénzügyeivel hasonlítjuk össze. Szlovénia és Szlovákia is bevezette az eurót, és ennek azóta is „nyögik” a következményeit. Nos, június 24-én a szlovák 10 éves állampapír hozama 2,44 százalék, a szlovén pedig 2,51 százalék volt. Az utóbbi időszakban ez is emelkedett, de még mindig 2 százalékponttal alacsonyabb, mint a magyar eurós hozam, hogy a forintkötvények fent méltatott, 8 százalék feletti hozamairól már ne is beszéljünk. Emellett Szlovákia és Szlovénia nem futja már a szlovák korona és a szlovén tolar árfolyamának a kockázatát sem. Az euróban kibocsátott állampapírokat a szlovákok és a szlovének a költségvetésükbe befolyt euróbevételekből, új eurókötvény-kibocsátásokból törlesztik. Nekünk viszont a most kibocsátott magyar eurókötvényt, amiért eurónként 400 forintot kap a költségvetés, lehet, hogy 450 forintos euróból kell majd törleszteni. Rosszul hangzik, de nem kizárt. Pár éve a 400 forintos eurót sem tudtuk elképzelni – még a szakma pesszimista része sem.

S ezzel még nem értek véget az euró „hátrányai” az államadósság tekintetében.

Magyarországnak a legfrissebb uniós előrejelzések szerint jövőre 76 százalék lesz a GDP-arányos államadóssága, a költségvetési hiányunk durván 3,5 százalék lesz, a kamatkiadásunk pedig a GDP 3 százaléka körüli. Ez több mint 2000 milliárd forint. A helyzet gyorsan romlik: 2019-ben még csak a GDP 2,2 százaléka volt a magyar államháztartás kamatkiadása – azaz jövőre több mint 500 milliárd forinttal többet kell e célra az adófizetőknek kicsengetniük ahhoz képest, ha továbbra is csak a nemzeti össztermék 2,2 százalékát költenénk erre. Ehhez képest Szlovákia adóssága jövőre nagyjából az ország GDP-jének 53 százalékát teszi ki, a kamatkiadásuk pedig a GDP mindössze 1 százalékát. Ez még arányosan is jóval kisebb finanszírozási költséget jelent (azaz leszámítva azt, hogy a szlovák államadósság eleve jóval kisebb). Szlovénia helyzete közelebb áll Magyarországéhoz: jövőre várhatóan 73 százalék körül lesz az eladósodottságuk – viszont kamatra az államháztartás a GDP 1,1 százalékát fogja költeni. Ha nekünk 1,2 százalék lenne a kamatkiadásunk, úgy a magyar költségvetésből több mint 1200 milliárd forinttal lehetne többet költeni egészségügyre, oktatásra, szociális kiadásokra, stadionra, minisztériumi székház építésére, erre-arra. (És persze ugyanakkora, vagyis 3,5 százalékos hiánnyal számolunk, azaz a kamatmegtakarítások nem a hiánynövekedés finanszírozására mennének el.)

Nagy kérdés, hogy ez a különbség a kamatkiadásokban mennyiben köszönhető ezen országok gazdasági versenyképességének, pénzügyi hitelességének, az euróövezeti tagságnak, s mennyiben a gonosz spekulánsoknak vagy a napfolttevékenységnek. De bármi is legyen az ok, a következmény lesújtó Magyarországra nézve –

és meggyőződésem szerint ebben meghatározó tényező, hogy mind a gazdasági teljesítményünket, mind a csatlakozási hajlandóságukat tekintve fényévekre vagyunk az eurótól.

Sokba van nekünk az önálló monetáris politika, a ragaszkodás a forinthoz. És kevés kétségem van afelől, hogy az euróövezet tagjaként az inflációval is könnyebben tudna az ország megküzdeni.

A magyar élet leértékelődése

A baj láthatóan elég nagy. Nagy a veszélye a külső és belső finanszírozási feltételek további romlásának. Az ukrajnai háború akár évekig is eltarthat, ami tartósíthatja a rekordmagas energiaárakat és a magyar cserearányromlást. Az inflációellenes küzdelemben a világ jegybankjai szinte kivétel nélkül komoly szigorításra kényszerülnek, többek közt jelentős kamatemelésre, ami lelassíthatja vagy akár recesszióba is taszíthatja a világgazdaságot. Ezt a tendenciát erősítheti, hogy a világjárvány alatti korlátlan fiskális költekezésnek is véget kell vetni. Enélkül a jegybankok csak félkarú óriások lennének az inflációval szembeni harcban. (Az MNB kamatpolitikájáról lásd Várhegyi Éva írását e heti lapszámunkban – a szerk.)

A tagállamok közül tehát csak a magyar kormány nem tudott még megállapodni a hozzáférésről az uniós támogatásokhoz és hitelekhez. De Magyarország ebben a vérzivataros időszakban ihatja meg annak a levét is, hogy 2021-ben és 2022 első felében a kormánya a választási költekezés jegyében ész nélkül folyatta ki a pénzt a költségvetésből. A hazai infláció a klasszikus szocialista árszabályozások és ezek szürreális torzításai ellenére is 10 százalék felett jár.

A kormány pedig kiterjedt, „nem megszorításnak” nevezett megszorításra kényszerül, amelynek jelentős része színtiszta adóemelés.

(Ezeket részben az új külön­adók, részben az infláció által fűtött áfa- és egyéb bevételnövekedések adják ki.) Nem véletlen, hogy az elmúlt hónapokban messze a forint romlott a legjobban a környező országok valutáival összehasonlítva. A minap pedig sikerült egy szomorú rekordot is előállítani: minden idők leggyengébb forintárfolyamát június 27-én, amikor 404 forintnál is többet kellett adni a nap során egy euróért.

S hogy Szlovákiában és Szlovéniában még egy aprócska devizaválság sem tud lenni, mert a kis butusok óvatlanul beléptek az euróba? Bezzeg mi a kis nyitott gazdaságunkkal és önálló devizánkkal produkálhatunk még néhány devizaválságot, amelyek mindegyike tulajdonképpen a magyar nemzeti vagyon és jövőbeli jövedelmeink egy részének megsemmisülését okozza. Ez lenne a magyar nemzeti érdek? Mindannyiunk vagyonának, jövedelmének, munkájának leértékelődése?

A második Orbán-kormány hivatalba lépése után pár hónappal, 2010 őszén kérdéses volt, hogy meg tudjuk-e úszni IMF-mentőcsomag nélkül az összeomlást. Akkor vette kezdetét az IMF-ellenes harc, s annak jegyében egy ideig külön IMF-ügyi minisztere is volt a kormánynak. Akkor végül is túléltük. De most az akkori IMF-ügyi kormánytag helyében mindig bekapcsolva tartanám a telefonomat – nem kizárt, hogy a következő egy-két évben megint felkérést kap erre a posztra. Bár ne lenne rá szükség! Én sajnos erősen aggódom.

A szerző címzetes egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk