Meghirdetett stratégiája nem működött. A múlt héten tett politikai ajánlatát – az MSZP-lista helyeinek felét átengedi ellenzéki partnereinek – változatos hangnemben, de valamennyi számottevő partnere elutasította. Ez nem meglepő, hiszen a DK korábban is kijelentette, hogy nem hajlandó levenni az elnökét a közös lista érdekében. Az LMP és a Momentum identitásához tartozik, hogy nem működik együtt sem az MSZP-vel, sem a DK-val (és valószínűleg az Együtt-tel és a Párbeszéddel sem), míg az Együtt már Botka előtt meghirdette, hogy csakis külön listán képzeli el az indulását, de hajlandó az egyéni választókerületekben koordinálni. Az ellenzéki pártok közül elsőként miniszterelnök-jelöltet választó Párbeszéd hezitált, hogy aztán Karácsony Gergely hol Botka oldalán, hol az Együtt rendezvényén tűnjön fel.
A közös lista, közös jelöltek, közös miniszterelnök-jelölt stratégia csak akkor működhetett volna, ha az ellenzéki pártok identitás-stratégiák helyett egységesen győzelmi stratégiát követnek, és az MSZP erősödése szinte kikényszeríti, hogy a győzelemre szomjazó választóiknak tetsző döntést hozzanak, azaz megállapodjanak Botka Lászlóval.
A lemondás második oka pedig éppen az, hogy sem az MSZP támogatottsága, sem Botka László népszerűsége nem erősödött. Pontosabban: átmeneti erősödés után mindkettő visszaesett – és Botka pártbéli ellenlábasait nyilván az sem vigasztalta, hogy egészen szeptemberig a többi ellenzéki párt is stagnált, vagy, mint a DK, enyhén csökkent, minden bizonnyal éppen a Botkával vívott meccs hatására.
A harmadik ok egyben magyarázatot ad a döntés időzítésére is. A HVG nagyobb cikket készült megjelentetni a rejtélyes, magát baloldali kötődésűnek tekintő üzletember, Tarjányi Péter mozgásáról. Az újságíró, Hont András a szakma szabályai szerint a főszereplőt is megszólaltatta. A közelgő leleplezés híre valóságos nyilatkozatcunamit indított el, aminek az ATV meglepően készségesen helyt adott.
Előbb megtudtuk, hogy van egy titkos baloldali miniszterelnök-jelölt (Lattmann Tamás nemzetközi jogász), aztán azt is, hogy van egy titkos kampánystratéga, miniszterelnöki casting felelős – a biztonságpolitikai szakértőként elhíresült Tarjányi – és ráadásként azt is, hogy ténykedésük az MSZP felső vezetésének tudtával, sőt, jóváhagyásával folyik. Nem sokkal később e két személy, Bodnár Zoltán egykori liberális főpolgármester-jelölttel kiegészülve egy valóságos mozgalom létrejöttéről adott számot, melynek egyetlen deklarált célja Botka kinyírása.
Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy e vállalkozás politikai súlya a kazánvállalkozó Morvai Petőfi-kutatásainak tudományos relevanciájával állítható párhuzamba. Pontosabban: eltekintenénk, de nem lehet mégsem. A józan ész szabályai szerint az ilyen vádakat, feltételezéseket az adott párt, esetünkben az MSZP felső vezetése ellentmondást nem tűrő hangon cáfolja. Ám nem ez történt. Néhány, láthatóan nem különösebben összehangolt nyilatkozat után mindenki eloldalgott a médiatérből. Okát nem tudni, de az tény, hogy az MSZP vezetői csak félszájjal védték a Botka-projektet, amit a laikus szemlélő úgy is értelmezhet, hogy nem védték egyáltalán.
Ha semmi más nem történik az elmúlt hetekben, ez önmagában is elegendő indok lehetett ahhoz, hogy Botka László úgy érezze, nem kívánja folytatni.
A szokásostól eltérő időpontra, hétfő reggelre összehívott elnökségi ülés résztvevői már úgy érkeztek a helyszínre, hogy postaládájukban ott volt miniszterelnök-jelöltjük lemondó e-mailje. Egy régi mondás szerint a hétfő reggeli politikai bejelentéseket hosszú, hétvégi beszélgetések előzik meg, amelyeknek gyakran a családi ebéd látja kárát. Gyanítható, hogy nem történt másként ezúttal sem.
A tanulságok
Botka László nem végezte el a házi feladatot, és ebben nem segítette őt a pártja sem. Egy jelöltnek egyszerűen szólva három feladata van, amelyek – a néhai Kiss Péter szavajárásával – teleszkopikusan épülnek egymásra: teremts egységet a pártban, erősítsd meg a szavazói bázisodat, végül szerezz többséget személyednek és politikádnak. Botka nem teremtett egységet, nem növelte a bázist, így aztán már az sem derülhet ki, hogy képes lett volna-e többséget szerezni.
A kívülálló számára az elsöprő kongresszusi támogatás dacára is úgy tűnt, megjelenése kényelmetlen helyzetet teremtett, tevékenysége pedig egyenesen kellemetlen volt mindazoknak, akik már tavaly ősszel megállapodásra készek voltak a DK-val. Más megközelítésben Botka a vidéki tagság szkepszisét képviselte a többi demokratikus ellenzéki párttal kapcsolatban („látott már valaki elempést Tarcalon vagy dékást Tapolcán?”), miközben a fővárosi realitás az, hogy a vidéken jóindulattal is hézagosnak mondható posztszoci jelenléttel szemben Budapesten plurális politikai világ működik – az együttműködés kényszerét növelve.
A volt miniszterelnök-jelölt csökönyössége és a stratégiai korrekciós képesség hiánya, tetézve az eljövendő ellenzéki partnerekkel szembeni arrogáns magatartással, azért is nehezen érthető, mert szűkebb stábjának gyökerei, korábbi kötődései éppenséggel a lenézett „kispártokkal” szembeni nagyobb affinitást vetítettek volna előre.
Botka ugyanabba a csapdába esett, amivel ellenfeleit és egyben jövendő szövetségeseit vádolta: egyszerre harcolt mindenkivel, Orbánnal, Vonával, Gyurcsánnyal stb. Miközben bázisának egy jelentős része (elsősorban a vidéki aktíva) lelkesen támogatta ebben, pártjának stakeholderei távolságtartó szkepszissel szemlélték, legjobb esetben is csak asszisztáltak. És legfőképpen az MSZP a maga 9–10 százalékos támogatottságával egy pillanatig sem volt abban a helyzetben, hogy bárkinek is diktáljon.
Mindehhez képest szinte másodlagos, hogy az éppen Budapesten fontos véleményformálók jelentős részét sem tudta maga mögé állítani, aminek legalább három oka volt. Egyrészt a Gyurcsány Ferencre kimondott fatvával az összefogás mítoszát rombolta. Másrészt markáns baloldali programjával („fizessenek a gazdagok!”) elidegenítette a baloldali-liberális világ liberális részét. Harmadrészt a Szegedre összehívott véleményformáló dzsembori végzetesen megkésett. Komoly ember nehezen hiheti, hogy budapesti értelmiségiek augusztus végén (!) Szegeden (!) akarnák tölteni a hétvégéjüket egy olyan jelölttel, aki január óta hirdeti az igét, és azóta egy pillanatig sem tartotta fontosnak, hogy megszólítsa őket.
Mindent egybevetve, az is szép teljesítmény, hogy ilyen körülmények között kilenc hónapig élt a Botka-projekt.
Következmények
Botka bukása közvetlenül az MSZP-t, közvetve az egész ellenzéki gondolatot sújtja, miközben egyes pártok akár profitálhatnak is belőle.
Itt meg kell jegyezni, hogy a lemondás gesztusával a miniszterelnök-jelölt kifejezetten szolidáris volt pártjával. Igen, a politikai maffia emlegetése nem eminensen baráti gesztus – de Botka nem rendezett teátrális jeleneteket, nem hívta tetemre az ellenfeleit, nem próbálta a pártot megosztani, állásfoglalást kikényszeríteni. Így persze nem volt katarzis sem. A szocialista párt vezetése megkapta Botka Lászlótól azt a lehetőséget, hogy a kampány teendőire összpontosítson, a belső árulásokat, törésvonalakat ne kelljen feltárnia, s a kudarc gyászmunkáját is a lehető legrövidebb időre korlátozza. Kérdés, hogy ezzel tud-e élni a vezetés. S hosszabb távon vajon ez mire lesz elég?
Hét hónap van a választásokig, ami nyilvánvalóan kevés idő ahhoz, hogy egy politikai szerveződés belső szerkezetét érdemben lehessen átalakítani. A lemondás koreográfiája mindenesetre azt sugallja, hogy Botka László megadta az esélyt az MSZP-nek ahhoz, hogy rendezze a sorait.
Ez nem lesz könnyű.
A fogyatkozásában is legerősebb demokratikus ellenzéki párt szavazóira mindjárt három kérő is jelentkezik. A DK a hagyományos baloldali ethosz igazi örökösének tekinti magát, éppen az MSZP-vel szemben. Ami nem sikerült az önálló párttá váláskor, összejöhet most, hiszen ebben a világban ma Gyurcsány Ferenc a stabilitást és kiszámíthatóságot jelenti az esetleg megroppanó szocialista párttal szemben. A Jobbik már 2010-ben is elvett szavazókat, néppártosodva és a corbyni baloldaliság eszméit visszhangozva („béruniót!”) elsősorban vidéken lehet sikeres. Némi szerencsével és okos taktikával Vona Gábornak van talán a legnagyobb esélye arra, hogy a még ma is 800 ezer feletti szocialista tábort tovább apassza. A re-brandelt, ambícióiban néppártosodó, az ökopolitikát programjából kilúgozó, sorait a szocialista észjárás egyik legjobb hermeneutájával, Ron Werberrel erősítő LMP lehet a harmadik erő, amelyik ebből a helyzetből profitál – kérdés, hogy az ezzel való szembesülés mekkora feszültséget okoz a működését illetően ma is inkább bázisdemokratának tekinthető politikai képződményben.
A Fidesz mellett az MSZP az utolsó, máig létező rendszerváltó párt. Sokszor fogcsikorgatva, saját pillanatnyi érdekei ellenében, külső kényszerek hatására, azaz sok-sok megszorítással, de működése eredményét tekintve mindenképpen annak tekinthető.
2018 egyik kérdése, ha nem is a legfontosabb, az lesz, jelen vagy múlt időben mondjuk majd mindezt.
