Alig néhány héttel a Mueller-jelentés publikálása előtt került a boltokba három, az Egyesült Államokkal foglalkozó brit politikatudós közös könyve Donald Trump szokványos elnöksége címmel. Jon Herbert, Trevor McCrisken és Andrew Wroe azt állítják: habár Trump rendkívüli személyiség, aki egészen sajátosan viszonyul az elnöki hivatalhoz, eredményei szerények, és ha az első két évéből indulunk ki, nem hozhat tartós változást az amerikai politikában. Hangzatos retorikája ellenére a valós teljesítménye nem tér el jelentősen attól, amit akármelyik republikánus politikus hasonló viszonyok között elért volna – az intézmények és a struktúra tehát legyőzik a személyiséget.
Való igaz: legfontosabb eredménye, a gazdagoknak kedvező adótörvény visszatérő republikánus programelem megvalósítása volt, míg időnként hajmeresztő külpolitikai húzásait a jól beágyazódott tradicionális diplomácia ellensúlyozza. Esetenként még a személyek is ugyanazok, akik a korábbi republikánus kormányokat képviselték: két fontos konfliktuszónát (Afganisztán, Venezuela) is Trump különmegbízottjaként egy-egy, a Reagan- és mindkét Bush-kormányhoz köthető veterán politikus felügyel.
Trump azonban kétségkívül mond olyan dolgokat, amiket más elnök soha nem mondana, ezek a mondatai pedig – különösképpen, amikor utasításként is értelmezhetők – hosszú távon legalább annyira károsak lehetnek az amerikai politika intézményrendszerére, mint a konkrét politikai döntések. Ha tehát a cselekvéseket és a retorikát nem választjuk el szigorúan egymástól, akkor már rögtön más megítélés alá eshet a tevékenysége.
Márpedig Trump mondatainak következményei vannak. Amikor még elnökjelöltként 2016 nyarán egy sajtótájékoztatón „felszólította” Oroszországot arra, hogy keressék meg Hillary Clinton hiányzó e-mailjeit, az orosz titkosszolgálathoz köthető hekkerek órákon belül célba vették Clinton személyes hivatalát, köztük tizenöt olyan e-mail-címet, amelyek nyilvánosan nem is voltak elérhetők. Ez csupán egyetlen részlet, amit Robert Mueller 448 oldalas jelentéséből tudtunk meg, de jól illusztrálja: Trump esetében nem valamiféle titkos összeesküvést kell keresni, hanem a politika lezüllesztése a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt zajlott.
Az akadályozás igazsága
Mueller jelentése ráadásul – bármennyire is próbálta William Barr igazságügyi miniszter a négyoldalas kivonatában és sajtótájékoztatóján leplezni – részletekbe menően taglalja, hogy Trump milyen kiterjedten igyekezett a politikai intézményeket korrumpálni. A beszámoló két vaskos kötete közül különösen a második, az igazságszolgáltatás akadályozásának vádját vizsgáló rész tár fel súlyos tényeket. Márpedig az elnöki hatalommal való visszaélés ilyen komoly gyanúja alapvetően ingathatja meg a politikai intézményrendszer működésébe vetett hitet – s ez végső soron mégis rendkívülivé teheti Trump elnökségét.
Persze nem teljesen egyedülálló, hogy az elnök vagy környezete folyamatban lévő vizsgálat lefolytatását igyekszik hátráltatni. Richard Nixonnak végül emiatt kellett lemondania a Watergate-ügy során (a kongresszusi vádemelés egyik pontja az igazságszolgáltatás akadályozása lett volna, amit szinte biztosan meg is szavaznak, ha nem mond le hamarabb), és a Bill Clintonnal szembeni impeachment – azaz alkotmányos vádemelés – is részben erről szólt. Ronald Reagan személyes érintettsége nem bizonyosodott be az Irán-gate botrányban, de több közeli munkatársát hasonló vádak alapján ítélték el.
Trump ügye azonban még ezeknél is súlyosabbnak tűnik (talán a Watergate-et leszámítva, de abba Nixon bele is bukott – bár a képviselőház hírszerzési bizottságának demokrata elnöke, Adam Schiff a múlt vasárnap azt állította, hogy a jelentés még Nixonnál is rosszabb fényben tünteti fel az elnököt). Clinton végső soron egy magánéleti információt próbált sikertelenül eltitkolni, az Irán-gate vizsgálat pedig egyetlen – bár elég szövevényes – külpolitikai akcióra vonatkozott.
Mueller azonban tíz különböző esettel foglalkozott, ahol felmerülhetett, hogy Trump akadályozta az igazságszolgáltatást, ez pedig arra utal: az elnök szisztematikusan aláásta az elvileg tőle független intézményeket, hogy hátráltassa az igazság kiderítését egy súlyos nemzetbiztonsági kérdéseket is felvető ügyben. Az amerikai jogi gyakorlat szerint három elem meglétét kellene igazolni egy ilyen vád bizonyításában: egyrészt magának az akadályozó cselekedetnek a létezését, másrészt a kapcsolatot az akadályozás és egy folyamatban lévő eljárás között, továbbá a korrupt szándékot ennek az eljárásnak a befolyásolására. A különleges ügyész minden egyes esetben alaposan megvizsgálta, hogy megvolt-e ez a három elem. Habár Mueller szándékosan nem fogalmazott meg egyértelmű végkövetkeztetéseket, a Lawfare jogi szakblog elemzése szerint a tízből hatszor – köztük James Comey FBI-igazgató menesztésének, illetve magának a Mueller-vizsgálatnak a leállítására vagy korlátozására tett próbálkozások ügyében – gyakorlatilag bebizonyította mindhárom kritérium teljesülését.
Sokatmondó, hogy Mueller – bár kerüli a jelentésében a határozott állásfoglalást Trump bűnösségéről – azt nem titkolja, hogy ha akarta volna, felmenthette volna az elnököt, de ezt mégse tette: „Ha a tények alapos vizsgálatát követően megfelelő magabiztossággal kijelenthetnénk, hogy az elnök nem követte el az igazságszolgáltatás akadályozását, akkor megtennénk. Az elnök cselekedeteiről és szándékairól rendelkezésre álló bizonyítékok azonban nem teszik lehetővé, hogy meggyőzően kijelentsük: nem történt bűncselekmény. Tehát, miközben ez a jelentés nem jutott arra a következtetésre, hogy az elnök bűnt követett volna el, nem is menti fel őt.” Ez így igen távol van attól a felmentéstől, amit Donald Trump diadalittas Twitter-bejegyzésekben hirdetett a jelentés nyilvánosságra hozását követően, de még attól is, ahogyan Barr megpróbálta beállítani Mueller konklúzióit.
Sőt, minél jobban elmélyedünk a részletekben, annál világosabb, hogy ugyan Mueller nem mond ítéletet, de alig leplezi: ha tehetné, eljárást indítana az elnökkel szemben. Az igazságügyi miniszter sajtótájékoztatóján elhangzottakkal szemben egyértelmű, hogy a különleges ügyészt csak az a minisztériumi gyakorlat akadályozta a vádemelésben, hogy hivatalban lévő elnök ellen ilyet nem lehet megtenni. Mueller azonban több helyen utal rá, hogy ilyen körülmények között a kongresszus joga (sőt, kötelessége), hogy az elnök felett ítélkezzen, a jelentés utolsó előtti lábjegyzete pedig arra is utal, hogy egy esetleges impeachment eljárástól függetlenül az ügy újra elővehető, amint Trump elnöksége véget ér.
Mueller akkor is határozottan állást foglal, amikor nem fogadja el azt a védekezést, hogy hivatalban lévő elnök nem követhet el bűncselekményt pusztán alkotmányos jogköreinek gyakorlásával – például az FBI-igazgató menesztését ezzel védték Trump támogatói. Ehelyett a fékek és ellensúlyok elvére hivatkozva leszögezi: az alkotmány sem hatalmazza fel az elnököt abszolút jogkörökkel, ezért a kongresszus törvényeken keresztül korlátozhatja az elnöki hatalom korrupt alkalmazását. Mueller végső soron arra jut, amit már korábbi cikkünkben (lásd: A vörös boszorkány nyomában, Magyar Narancs, 2018. június 21.) is említettünk: az alkotmány és az arra hivatkozó elnöki eskü jóhiszeműségre utaló kitétele („he shall take Care that the Laws be faithfully executed”, azaz „gondot fordít arra, hogy a törvényeket híven hajtsák végre”) nem szentesítik a rosszhiszemű hatalomgyakorlást.
De miért?
A jelentést olvasva felmerülhet a kérdés, hogy mi lehetett egyáltalán Trump célja – főleg, hogy ugyan Mueller sok aggályos kapcsolatot feltárt az első kötetben a Trump-kampánycsapathoz köthető személyek és Oroszország között, de nem emelt vádat senkivel szemben sem ezek alapján. Az eltussolás maga súlyosabbnak tűnik, mint amit el kellett tussolni, ez pedig arra utal: Trump igazán erős indok nélkül hozta magát egyre nehezebb helyzetbe.
Mueller több lehetséges magyarázattal is szolgál. Egyrészt felveti annak a lehetőségét, hogy bár ő nem állapított meg bűncselekményt, Trump mégis attól félhetett, hogy nem minden zajlott törvényesen korábban a kampánya során. Másrészt az elnök joggal tarthatott a politikai következményektől is: több feltárt részlet – gondolhatunk akár a New York-i Trump-toronyban lezajlott 2016. júniusi találkozóra, ahol az elnök fia és veje Hillary Clintonra nézve kompromittáló információk átadására számított, vagy azokra a tárgyalásokra, amelyek Trump esetleges moszkvai terjeszkedéséről szóltak – elég kínos úgy is, hogy végül nem vezettek konkrét vádemeléshez. Ráadásul Trump úgy érezhette: a vizsgálat és annak eredménye korlátozhatja elnöki lépéseit, például Oroszországgal kapcsolatos politikáját. Nem véletlenül reagált annak idején úgy a különleges ügyész kinevezésére, hogy ez „elnöksége végét” jelentheti.
Van azonban egy harmadik lehetséges szempont is: Trump egyszerűen nem tudott nem Trump lenni, márpedig egész pályafutását végigkísérte a tagadás és az eltussolás reflexe, amint bármilyen kellemetlen fejleménnyel találkozott. Közismert, hogy üzletemberként hogyan próbálta több-kevesebb sikerrel a negatív publicitást jelentő hírek elterjedését megállítani és önmagát minél jobb színben feltüntetni. Részben ennek lehetett a kiterjesztése az orosz vizsgálatra adott reakciója – csakhogy nem mérte fel, hogy a politikára más szabályok vonatkoznak, mint az üzleti életre, s ez akár politikai vesztét is okozhatja.
Innen a politikáé
a döntés
Akármi is lehetett Trump pontos motivációja (és valószínűleg az előbbiek valamely kombinációja), a jelentés éppen elég terhelő információt tárt fel ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Ha ítéletet nem is javasolt
Mueller, de elég támpontot adott a kongresszusnak, ahol első körben a képviselőház feladata eldönteni, hogy vádat emelnek-e az elnökkel szemben.
Az alkotmányos felelősségre vonás, azaz az impeachment eljárás elindítása persze nem tisztán jogi döntés, és gyaníthatóan a végső mérlegelésnél a politikai szempontok legalább akkora szerepet játszanak majd, mint Mueller jogi elemzése. A demokrata többségű képviselőház könnyedén elindíthat egy ilyen eljárást, de Trump elítélésére nincs sok esély: ehhez a szenátusban kétharmados többségre lenne szükség, ami a jelenlegi viszonyok mellett 20 republikánus szenátor átállítását követelné meg. Amíg Trump uralja pártját, addig ez a republikánus politikusok számára politikai öngyilkossággal érne fel. A kudarccal végződő vádemelés ráadásul politikailag még meg is erősítheti az elnököt, aki a 2020-as kampányban magát a túlbuzgó demokraták áldozataként állíthatja be.
Ez megmagyarázza, hogy a demokrata politikusok többnyire óvatosan nyilatkoztak az impeachment elindításától. Nancy Pelosi házelnök például továbbra sem gondolja, hogy feltétlenül ehhez az eszközhöz kéne nyúlniuk a kongresszusi demokratáknak, a képviselőházi vezetés egyelőre inkább arra fókuszál, hogy hozzájusson a kitakarások nélküli teljes jelentéshez, és esetleg magát
Muellert is beidézze a megfelelő bizottság elé. A fontosabb elnökjelöltek közül pedig eddig egyedül Elizabeth Warren szorgalmazta egyértelműen az alkotmányos felelősségre vonást. Persze ahogy élesedni fog az előválasztási kampány, nem kizárt, hogy többen követik: végül is az impeachment a demokrata bázis körében népszerű pozíció lehet, csak kérdéses, hogy a végső elnökválasztáson fontos szerepet játszó mérsékeltek hogyan gondolkodnak róla.
Vannak, akik szerint a politikai szempontok nem indokolhatják a vádemelés elmaradását egy ilyen pusztító jelentés után. Susan Hennessey és Quinta Jurecic a Lawfare-en úgy érvelnek: a Mueller-jelentés megköveteli legalább az eljárás elindítását; ha pedig ez elmarad, az azt erősíti meg, hogy a választási győzelem felülírhatja az intézményekben okozott károkat, és végső soron sérül az egymást ellenőrző hatalmi ágak egyensúlyának alkotmányos elve. A Vox újságírója, Ezra Klein viszont vitatkozik velük, és úgy véli: hiba lenne a politikai szempontokat figyelmen kívül hagyni, még ha ez azt is jelenti, hogy esetleg Trumpnak soha nem kell elszámolnia a cselekedeteivel. Addig is Klein szerint a demokraták helyesen teszik, ha folytatják a kongresszusi vizsgálatokat.
Nixonnak távoznia kellett a hatalomból, Bill Clintonnak a szenátus előtt felelnie kellett cselekedeteiért, az Irán-gate ügyben pedig több magas rangú tisztviselőt elítéltek a bizonyítékok visszatartásáért és az igazságszolgáltatás akadályozásáért (az más kérdés, hogy idősebb George Bush vitatott módon kegyelmet adott az ügy szereplőinek, ugyanúgy, ahogy Gerald Ford is Nixonnak). Ha Trump ügye nem jut el a vádemelésig, akkor bizonyos értelemben tehát tényleg átírja az amerikai politika normáit és szokásait, ami pedig – legalábbis e tekintetben – mégis rendkívülivé teszi az elnökségét.
