Aki mást megöl, bűntettet követ el, és öttől tizenöt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A büntetés tíz évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztésre emelkedik egy sor esetben, így például, ha az emberölést előre kitervelten, nyereségvágyból vagy más aljas indokból, illetőleg célból, különös kegyetlenséggel, több emberen követik el, vagy ha tizennégy éven aluli vagy védekezésre képtelen személy az áldozat - így a büntető törvénykönyv.
A cigányok elleni merényletek több minősítő körülményt is kimerítenek: anélkül, hogy megelőlegeznénk a nyomozó hatóságok munkájának eredményét vagy a bíróság véleményét, a sajtóból tájékozódva, az ismertté vált tények alapján valószínűsíthető, hogy előre kitervelten, több esetben különösen kegyetlenül több embert, köztük gyermekkorú és védekezésre képtelen embereket gyilkoltak meg. Ez nemhogy egy, de több élet hosszáig tartó szabadságvesztésre is elegendő, és ha nem Magyarországon történt volna a cselekmény, több száz év is járna érte; ha nem halál. Amennyiben tehát egy gyanúsított, majd vádlott bűnössége bebizonyosodik, borítékolható az életfogytiglan.
Az alábbi gondolatmenet az aljas indok vagy cél értelmezéséről ezért a végeredmény tekintetében teljesen közömbös, ám annál aktuálisabb. Rasszista indítékról, faji motívumról szól a híradások többsége a hat roma halálos áldozatával járó, kilenc támadásból álló gyilkosságsorozat kapcsán. A Btk. azonban nem nevesíti önmagában a rasszista motívumot, azt a "más aljas indok vagy cél" alatt tudja értékelni. De vajon miért aljasabb egy cigányembert megölni, mint egy fogyatékkal élő vagy idős embertársunkat, vagy akárki mást? A válasz: nem aljasabb. Az aljas indok vagy cél megáll minden esetben, amikor valaki egy csoporthoz való vélt vagy valós tartozása miatt válik bűncselekmény áldozatává. Melyek lehetnek ezek a csoportok? A cigányok, zsidók, melegek, biciklisták, pékek?
Védett tulajdonságok
A legfontosabb, egyes csoportoknak fokozott védelmet nyújtó nemzetközi jogi dokumentumok a II. világháború után születtek.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (1948), az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950), a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló New York-i egyezmény (1965), a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966) a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy bármely más vélemény, nemzeti vagy társadalmi eredet, nemzetiségi vagy etnikai származás, vagyon, születés, nemzeti kisebbséghez tartozás szerinti diszkriminációt tiltja. A védett csoportok felsorolása tipikusan nem zárt - egyéb körülményre tekintettel sem megengedett a hátrányos megkülönböztetés. Ma már a védett tulajdonságok körébe tartozónak tekintjük a szexuális orientációt vagy a genetikai alapú diszkriminációt, sőt az újabb alapjogi dokumentumok nevesítik is ezeket. Nyílt listát tartalmaz egyébként a magyar Alkotmány és az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló antidiszkriminációs törvény is.
Érdekes, hogy az Európai Unió normái közül a faji vagy etnikai származás alapján való diszkriminációt tiltó irányelv kiterjesztőbb, mint a valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni irányelv.
Ennek többek között gazdasági okai vannak, hiszen míg az első irányelv lefedi, a második kifejezetten kizárja a szociális biztonsági és a szociális védelmi rendszerekre való alkalmazhatóságát. Ezért is mondhatjuk, hogy egy bizonyos egyenlőségi hierarchia van kialakulóban Európában, ahol a faji és etnikai diszkrimináció a legüldözöttebb, a többi védett tulajdonság pedig inkább csak a munka világában történő hátrányos megkülönböztetés ellen jelenthet védelmet. Ezt egyébként több európai uniós intézmény is nehezményezi, és szorgalmazzák a minél átfogóbb és minél több területre kiterjedő egyenlőségi normák elfogadását.
Az Egyesült Államokban mindez nem jelent problémát. Az amerikai legfelsőbb bíróság mindig a legszigorúbb alkotmányossági tesztet alkalmazza, ha valamely szabály faji vagy etnikai alapon különböztet egyének között. Ahhoz, hogy egy ilyen norma túlélje az alkotmányossági próbát, azt kell bizonyítania az államnak, hogy különösen jelentős, kényszerítő érdek tette szükségessé a jogalkotást, és ezen érdek elérése feltétlenül szükségessé tette a személyek közötti faji különbségtételt, amelyet csak a legszükségesebb mértékben alkalmazott az állam. A faji megkülönböztetés mindig gyanús, és gyakorlatilag nincs esélye a túlélésre egy ilyen diszkriminatív szabálynak. Más, például a fogyatékosság- vagy koralapú megkülönböztetéssel élő jogszabályok esetében csak annyit kell bizonyítania az államnak, hogy a cél egy törvényes (és nem különösen jelentős) állami cél elérése volt, s a megkülönböztetés és a cél között ésszerű kapcsolat állt fenn.
De vajon miért tartja alábbvalónak a legfelsőbb bíróság a feketék elleni diszkriminációt például a fogyatékkal élő személyek megkülönböztetésénél? Valószínűleg a rossz lelkiismeret miatt. Fokozott védelmet azon csoportok élveznek, amelyeket a történelem adott pontján államilag üldöztek. A társadalmi berendezkedés az USA történetének kezdetén a rabszolgatartáson, a rabszolga-kereskedelmen alapult. Hasonló állami üldöztetés nem érte a fogyatékosokat. A munka világában érte ugyan őket diszkrimináció, de ez elsősorban abból származott, hogy a munkáltatók önállótlan embereknek, koloncnak tekintették őket, akik nem termelnek elégséges profitot. Ez aztán ördögi kört indított el, hiszen a szellemileg ép, versenyképes fogyatékkal élők sem invesztáltak a tanulásba: joggal gondolhatták, hogy úgysem alkalmazzák majd őket magas presztízsű, jól fizető állásban. A végeredmény ugyanaz, mint a feketék vagy az indiánok esetében, mégis eltérő az alkotmányossági teszt.
Egy ilyen különbségtétel a II. világháborút követően Európában nehezebben volna indokolható, hiszen a holokauszt alatt embereket faji, etnikai alapon, fogyatékosságuk, szexuális orientációjuk, vallásuk vagy politikai meggyőződésük miatt egyaránt sterilizáltak, kínoztak és gyilkoltak. Ma már az unió is egyre több és átfogóbb jogszabályt fogad el a bűnügyi együttműködés területén. A tavaly novemberben elfogadott tanácsi kerethatározat a rasszizmus és az idegengyűlölet egyes formái és megnyilvánulásai elleni, büntetőjogi eszközökkel történő küzdelemről szólva felszólítja a tagállamokat, hogy a rasszista és idegengyűlölő indíték súlyosbító körülménynek számítson, illetve hogy az ilyen indítékot a bíróságok a büntetések kiszabásánál figyelembe vehessék.
Az aljasnál is aljasabb
Visszatérve az emberölésekre: az élet elleni szándékos bűncselekmények mindig aljasak. Az aljasnál is aljasabb, azaz jogilag aljas indokból vagy célból elkövetett az az emberölés, amely erkölcsileg elvetendő motívumból fakadó, vagy amelyet ilyen célból valósított meg az elkövető. Tipikusan ilyen a bosszú, a féltékenység, a szexuális indíték, a más bűncselekmény felderítésének megakadályozása, a rasszista motívum, vagy bármilyen csoporthoz való vélt vagy tényleges tartozás miatti indíték. Az aljas indok feltételezhető, ha valakit azért bántalmaznak, mert cigánynak gondolják, ha a kerekes székes személyt azért ütik meg, mert úgy vélik, hogy kártékony tagja a társadalomnak, vagy ha az öregembert azért gyilkolják meg, mert az elkövető szerint a nyugdíjasok élősködnek az adófizetőkön. A támadó és a támadott közötti, a támadó javára fennálló erőkülönbség, az áldozat kiszolgáltatottsága, a fokozott rettegés kiváltása amúgy is megvalósítja a minősített körülményt.
Az etnikai, faji vagy vallási üldöztetés nemcsak a XX. század velejárója, hanem végigkíséri történelmünket. Már a legelső büntető törvénykönyvünk, a Csemegi Kódex (1878. évi V. törvény) is ismerte és "izgatásként" büntetni rendelte, ha valaki egy osztály, nemzetiség vagy hitfelekezet elleni gyűlöletre izgatott. Az 1948. évi XLVIII. törvénycikk az állam belső biztonsága elleni bűncselekményként definiálta, ha valaki egy magyar hitfelekezetre használt lealacsonyító kifejezést. Az 1961. évi V. törvény már kiterjesztőbb módon izgatásként rendelte büntetni a valamely nép, nemzetiség, felekezet vagy személyek ellen gyűlölet keltésére alkalmas cselekmény elkövetését. Az 1961-es törvény pedig ismerte a népirtást és a nemzeti, faji vagy vallási csoport elleni bűntettet is.
A jelenleg is hatályos 1978. évi IV. törvény átvette e két bűncselekményt. Érdekes ugyanakkor, hogy az utóbbi törvényhelyet a legritkább esetben alkalmazta a bíróság. A bírák jellemzően arra hivatkoztak, hogy nem egy csoportot támadtak meg az elkövetők a csoport egy tagjának bántalmazása által, hanem egy konkrét elkövető egy konkrét cigány vagy nigériai embert gyűlölt és bántalmazott, tehát a csoport-hovatartozás nem játszott szerepet. A 90-es évek skinheadügyei szinte mindig ezt a mantrát követték, és a szélsőséges fiatalok ügyei egyéni elbírálás alá estek, azaz a bíróság a nemzeti vagy faji indíttatású bűncselekmény helyett az aljas indokból elkövetett testi sértés bűntettében marasztalta el az elkövetőket. A nemzeti, faji vagy vallási csoport elleni bűncselekményről szóló paragrafust 1996-ban hatályon kívül helyezte a jogalkotó, és beiktatta a 174/B paragrafust, amely szerint aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz, illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy valamit tegyen vagy ne tegyen, illetve eltűrjön, öt évig terjedő, minősített esetben kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. 2008 óta a bűncselekmény új neve közösség tagja elleni erőszak, és a sértetti kör kiegészült azokkal, akiket a lakosság egyes csoportjaihoz való vélt vagy valós tartozásuk miatt bántalmaztak vagy kényszerítettek. A jogalkotó a tavalyi melegfelvonulást követően nyilván a melegeket kívánta védeni, de bármely más csoport is fokozott védelemben részesülhet.
Tehát nemcsak az antidiszkriminációs szabályozás, de a büntetőjog sem tesz különbséget csoport és csoport között. Amennyiben bárkit kifejezetten vélt vagy valós csoportképző tulajdonsága miatt - amely tulajdonságra egyébként az érintettnek nincs befolyása - ér bűncselekmény, azt a jog fokozottan értékeli.
Bizonyítás
Vannak azonban olyan bűncselekmények, ahol egyes privilegizált csoportok fokozott védelmet élveznek. A népirtás bűntettét valósítja meg, és tíztől tizenöt évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő, aki valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges kiirtása céljából a csoport tagjait megöli. "Emberiség elleni bűntett, ha azért ölnek meg valakit, mert megszületett" - mondta André Frossard a náci Klaus Barbie perében. A magyar jog, tekintettel az előző századok tapasztalataira, osztja ezt a nézetet, ám csak a történetileg üldözött csoportok tekintetében ismeri el emberiség elleni bűncselekménynek. A biciklisták vagy a pékek szisztematikus kiirtása hatályos jogunk szerint az emberölés minősített esetét valósítja meg.
Az indulati bűncselekmények jellemzően sok nyomot hagynak maguk után. A romák elleni sorozatgyilkosságnál azonban nem ez a helyzet. Azt hideg fejjel, matematikai pontossággal működő gyilkosok követték el. A motívum megtalálása nélkül nehéz a bizonyítás, azaz azt kell kideríteni, hogy miért is kívánta az elkövető magatartásának következményeit, mit akart elérni a gyilkosságokkal. A tragikus gyilkosságok között nagyon nehéz nem látni az összefüggést, a raszszista motívumot, amelyet a büntetőeljárásban akár be is vallhatnak a terheltek, amennyiben bebizonyosodik, hogy ők követték el a bűncselekményeket. Ebben az esetben ugyanis vesztenivalójuk nincs, egy ilyen vallomás pedig akár a börtönhierarchiában betöltött helyüket is befolyásolhatja.
A szerző az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa, a CEU oktatója.
