Az ellenzéki szavazóknak a választási év mindig azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy végre sikerülhet változtatni a politikai erőviszonyokon. Ez egyszerre értékeli föl a választást megelőző évet – mint amilyen ez a 2017-es is volt –, és szab irányt a róla szóló elemzéseknek: közelebb vitte-e az ellenzéket idei teljesítménye ahhoz, hogy megfeleljen az említett szavazók igényeinek? Képesek lesznek-e jövőre a pártok érdemben változtatni az erőviszonyokon?
Első ránézésre a baloldalon az utóbbi napokban már látunk némi pozitívumot. Bár az viszonylag nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy 2017 – akárcsak az azt megelőző esztendő – nem az ellenzék éve volt, legalább a végére sikerült egy baloldali megállapodást tető alá hozni. Ugyan a szövetségi tárgyalásoknak még nincs vége, és a jelen megállapodásnak is vannak még vakfoltjai, egyelőre nagyon úgy látszik, hogy január végére konszolidálódni fog egy Karácsony Gergely vezette baloldali ellenzéki blokk. Ezzel pont kerülne egy igen hosszú és megvalósult formájában káros történet végére, melyet összefogás-diskurzusnak hívunk, a baloldal pedig így valamennyire fölül tudna végre kerekedni a fragmentáció hosszú ideje jelen lévő problémáján is.
Karácsony MSZP-s jelöltként akár még nagyon jó dolgokat is kihozhat az összefogásból
Ehhez viszont mellébeszélés helyett programvitára lenne szükség. Az egyik fontos dolog, amit idén megtanulhattunk Botka László miniszterelnök-jelölti pályafutásából, az az, hogy bárki is készül a baloldal vezetője lenni, világos tervvel kell rendelkeznie az összefogás-probléma megoldására. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy tudja, milyen formációban kéne jövőre az ellenzéknek fölállnia - ennyit Botka László is tudott.
Ha azonban kicsit mélyebben átgondoljuk ezt a kérdést, akkor azt kell látnunk, hogy egy MSZP-DK dominálta szövetségtől nem várható el, hogy 2018 áprilisában érdemben gyengíteni tudja a Fidesz állásait. Bár vannak, akik abban bíznak, hogy valamilyen csoda folytán az ellenzék képes lesz a Fideszt még az abszolút többségétől is megfosztani (bár a számok tükrében ez inkább science fiction-kategória), ami ettől az alakulattól reálisan elvárható, az az, hogy megakadályozza a Fidesz újbóli kétharmadát. Persze a legtöbb ellenzéki szerint ez is nagyon fontos, sőt mi több, ez a legalapvetőbb: gyakran találkozni azzal a gondolattal, hogy ha az ellenzék nyerni nem is tud, legalább a kétharmadot akadályozza meg. A Momentum és az LMP összefüggésében is fölmerült, hogy a különindulásukkal az a fő gond, hogy így újból kétharmadhoz fog jutni a Fidesz, úgyhogy számukra morális kötelesség, hogy az ország vesztét hozó kétharmad ellen legalább koordináljanak a baloldal pártjaival.
Ez a fölfogás viszont az orbáni hatalom alapvető meg nem értéséről árulkodik. Az orbáni rendszert nem a kétharmad tartja életben, sőt lévén, hogy az első ciklusában lényegében már minden fontosabb sarkalatos törvényt átalakított – legfőképp a választási szabályokat –, különösen nincs is már rá operatíve szüksége. Különösen komikussá válnak a kétharmad megakadályozásának fontosságát hangsúlyozók érvei, ha belegondolunk, hogy az Orbán-rezsimnek immár csaknem 3 éve nincs is kétharmada. Az elmúlt három év összes olyan eseménye, amit az ellenzék demokrácia-ellenes alkotmánytiprásként értékelt – a kopaszok Választási Irodánál történt megjelenésétől a Népszabadság bezárásáig, a lex CEU-tól az ÁSZ legutóbbi bírságaiig –, mind kétharmados többség hiányában történt. Persze volt pár jogszabály, amit Orbán nem tudott keresztül verni a Parlamenten, de amikor igazán érdekében állt, talált erre is megoldást; gondoljunk csak a plakáttörvényre, amely kétharmados formájában elbukott, de feles törvényként sikerült elfogadtatnia a kormánynak.
Az Orbán-rezsim hatalmi alapját nem a kétharmados fölhatalmazás adja – arra csupán a rendszer kiépítésekor volt szükség, elműködni viszont már nélküle is elműködik. Ami nélkül viszont nem tudna működni, illetve ami hosszabb távon biztosítja a rezsim stabilitását, az a centrális erőtér. A centrális erőtér lényege, hogy a pártversenyben a Fidesz jobb- és baloldalán egy-egy, nagyjából egyforma méretű, de egymással mindennemű együttműködésre képtelen erő helyezkedjen el. Ez a fölállás a legtöbb helyzetben biztosítja a Fidesz relatív többségét, ami pedig bőven elegendő számára a választások megnyeréséhez, illetve a zavartalan, az ellenzék megerősödése által nem fenyegetett kormányzáshoz. Ha a centrális erőtér feltételeinek bármelyike sérülne, úgy a Fidesz is sebezhetővé válna: akkor is, ha a két erő nem egyforma súlycsoport, hanem az egyik képes lényegesen nagyobbra nőni, és akkor is, ha a pártok együtt tudnak működni. Mindkét esetben ugyanis az ellenzék lényegében egypólusúvá válik, s így már veszélyeztetni tudja a Fidesz (relatív) többségét.
„Megroppant a NER" - Török Gábor a kormány és az ellenzék 2018-as esélyeiről
A Fidesz nyer 2018-ban, de elveszítheti abszolút többségét - mondja Török Gábor, aki szerint ha ez bekövetkezik, a NER véget ér abban a formában, amilyennek az elmúlt hét évben megismertük.
A centrális erőtér fönnállásához az elmúlt hét évben a baloldal és a Jobbik nagyjából egyforma táborai és összefogás-képtelensége járultak hozzá. Fontos hangsúlyozni, hogy ez utóbbi nem pusztán a politikusok elhatározásának a kérdése: ez a két blokk csak az Orbánnal szembeni ellenzékiségben tartozik egy platformra, minden más – választók számára nagyon is lényeges – kérdésben azonban világok választják el őket. Máshogy nézne ki azonban a helyzet, ha a régi baloldal jelentősége jövő áprilisban csökkenne, a Jobbiké, az LMP-é és a velük akár valamilyen együttműködési konstrukcióban bekerülő Momentumé pedig nőne. Ebben az esetben ugyanis olyan pártok kerülnének hangsúlyosabb szerepbe, melyek – mint „a 21. század pártjai” – sokkal több szempontból vannak egy platformon, mint bármelyikük külön-külön az óellenzékkel. Ezt az LMP és a Momentum ugyan még vonakodik fölismerni, már amennyiben a Jobbik fáklyás tüntetésén hangsúlyozottan nem a Jobbik mellett, hanem a diktatórikus kormányzati lépésekkel szemben mentek ki tüntetni. Azonban már pusztán az ő jelenlétük – melyhez társult, hogy a DK és az MSZP nem mentek el – egy „21. századi koalíciót” vetített előre, mint Vona Gábor a beszédében fogalmazott.
Ilyenformán érdekes módon az óbaloldal Karácsony Gergely általi – vélhető – stabilizálódása Orbán érdekét is szolgálhatja, már amennyiben ez segít fönntartani a centrális erőteret. De az is lehet, hogy Karácsony hosszabb távon is annyira meghatározó figura lesz, hogy 21. századi pártokat farag majd a 20. század baloldali pártjaiból. De ami a jelen helyzetben valószínűbbnek látszik, hogy – és ez különösen igaz a következő néhány hónapra – a Jobbiknak, a Momentumnak és az LMP-nek van rá igazán esélye, hogy megszólítsa az ellenzék egyetlen potenciális növekedési bázisát jelentő, bármely párt(csoport) dominánssá válásához elengedhetetlen bizonytalanokat, s maga mellé állítva őket növelje a 21. századi ellenzék jelenőségét a pártrendszeren belül. Ez a 2018-as választás tétje: nem az, hogy lesz-e a Fidesznek újabb kétharmada, vagy sem, hanem hogy meg tud-e billenni a centrális erőtér.
Liberális szemmel – A Republikon blogja a magyarnarancs.hu-n
Liberális szemmel – Republikon
Számok. Politika. Elemzés. Feminizmus. Mozgalmak. Liberalizmus.
