Az elmúlt három hét, sőt közelebbről nézve az elmúlt három nap eseményei is világossá tették, hogy a „lex CEU”, illetve a magyar–amerikai egyetem jelenlegi működési modelljének ellehetetlenítése mögött tisztán hatalmi és politikai szándékok húzódnak. A közelebbi esemény Palkovics László felsőoktatási államtitkár kedden belengetett, szerdán bedobott, majd csütörtökön meg is erősített javaslata, miszerint a CEU egy jogi kiskaput kihasználva próbálhatna meg kibújni az új törvény követelményrendszere alól. Jogászok – beleértve az egyetem saját képviselőit is – vitatják e kiskapu létét, Palkovics nyilatkozatának az értelme viszont ennél valójában mélyebb: amit állít, nem más, mint hogy a jogszabályok nem érdekesek. A CEU megpróbálhat kibújni alóluk, a kormány ezt megengedi neki – ha úgy látja jónak, ha a politikai szándékai erre mutatnak. Ha viszont a rezsim szándéka nem a békés egymás mellett élés, hanem az egyetem eltakarítása, akkor – és erről szólt az elmúlt három hét – bármilyen, a hazai felsőoktatás és kutatás szempontjaival nem indokolható korlátozást kitalálnak, és percek alatt átverik az Országgyűlésen.
| ||
A CEU rögtön Áder János aláírása után elmondta, hogy jogi utakon igyekszik majd megtámadni a törvényt, ellenzéki képviselők pedig közösen alkotmánybírósági beadvánnyal élnek. Ezek a lépések viszont pont a rendszer hatalmi logikáját hagyják figyelmen kívül. Orbán rendszerében, mint azt Lánczi András már 2010-ben megírta, a politikai egység uralma megelőzi a jog uralmát: az Orbán-hű bírákkal föltöltött AB politikailag fontos ügyekben mindig a Fidesz álláspontját képviseli, a jogszabályi környezetet pedig akkor is könnyen átszabhatnák, ha a CEU sikeresen támadná meg a törvényt, vagy még ha ad absurdum teljesítené is az új követelményeket. Mindez csupán politikai akarat, politikai szándék kérdése.
Aki meg akarja védeni a CEU-t, annak ehhez mindenekelőtt föl kell térképeznie a hatalom logikáját: kiismerni a rezsim céljait, a környezetet, amelyben működik, és végül ezek függvényében modellezni, hogy vajon milyen lépések távolíthatják el Orbánt a céljaitól. De mik is ezek a célok? Bozóki András, a CEU professzora egy múlt heti elemzésében négy lehetséges, közszájon forgó célrendszert azonosított. Vegyük most ezeket szemügyre, külön-külön – bár a valóságban nem zárják ki egymást –, mégpedig egy olyan modell keretein belül, melyet politikai aktorok négy csoportjának egymásra hatásaival írunk le. Ez a négy a hazai politikai osztály (a rezsim és az ellenzéke), a nemzetközi politikai osztály (Trump és az Európai Néppárt), a hazai civil társadalom (a tüntetők) és végül a nemzetközi civil társadalom (a CEU mellett kiálló akadémikusok, egyetemi emberek).
A Bozóki által idézett első magyarázat a CEU megtámadását egyszerű kampányfogásnak tartja, mellyel a Fidesz a saját törzsszavazóbázisát akarja hergelni, valamint a Jobbikhoz átvándorolt egykori híveit visszacsábítani, bebiztosítandó a ’18-as választási győzelmét. Ebben az összefüggésben a nemzetközi politikai osztály és civil társadalom nyomása jó Orbánnak: a sorosozásra és a nemzeti szabadságharcra amúgy is fogékony szavazói a nemzetközi támadásokban a saját világképüket láthatják igazolva. (A fideszes, sőt KDNP-s értelmiségi kiállások szépek, de ritkák, sok kormánypártit pedig aligha győznek meg: a fideszes értelmiségnek a saját ideológiai táborukon belül nincs olyan befolyásos „megmondó” szerepe, mint a világnézetileg jóval töredezettebb bal- és liberális oldal értelmiségének.) Ami a választási logikában a Fidesznek fejfájást okozhat, az a hazai civil társadalom. A tízezres nagyságrendben tüntető, zömében fiatal polgárok elfordulnak a Fidesztől, általuk pedig saját korosztályukban polgárjogot nyerhet a „ciki fideszesnek lenni” nézete. S bár Orbánnak már önmagában ez is komoly negatívum, igazi veszélyt az jelentene, ha ez a protest ellenzéki szavazattá alakulna. A tüntetések buliba és rigmus-versenybe hajló dinamikája azt a benyomást kelti, hogy a résztvevők számára ezek közösségi élmények; ez pedig míg az említett protest kialakulásához elegendő, a támogatáséhoz már nem. A tüntetések ebben a formában mérsékeltebb hatást érhetnek csak el a kormányra nézve, és elsősorban az ellenzéki pártokon múlik, hogy igazán fájóvá tudják-e tenni a Fidesznek a CEU-ügy eme következményét.
A második magyarázat szerint a Fidesz ideológiavezérelten cselekszik: zsigerileg gyűlöli Sorost, a szabad társadalmat, az autonómiákat. Ez esetben nincs olyan szereplő, aki Orbánt jobb belátásra téríthetné: végigviszi azt, amit az ideológiája diktál. Ez a magyarázat azonban elég valószínűtlen. A rezsim eddigi működése inkább pragmatizmusról árulkodott: például a médiában is egészen addig megtűri az autonóm, ellenzéki hangokat, amíg azokat nem hallják túl sokan. Ha pedig konkrétan a CEU ügyét nézzük, Palkovics kvázi visszavonulása, vagy legalábbis enyhülése sem igazán férne bele egy vakbuzgó lendületbe.
A harmadik magyarázat értelmében Orbán a populista Trump adminisztrációjának akarta hódolatát kifejezni a „Soros-egyetem” elkergetésével, avagy a törvényben megkövetelt szerződés apropóján akart az amerikai elnökkel egy találkozót kicsikarni. Világos, hogy ebben a keretben a modellünknek csupán egy szereplője, Donald Trump az érdekes – az amerikai szövetségi kormány viszont már több ízben világossá tette, hogy a CEU-val való packázás se nem nyeri el a tetszését, se nem nyitott a kétoldalú tárgyalásokra. Orbán megteheti, hogy tovább provokál, és a végsőkig feszíti a húrt – viszont ebben a keretben valószínűbb az a meghátrálás, aminek többen Palkovics az USA állásfoglalását nem sokkal követő nyilatkozatát is látják. A CEU Amerikába látogató rektora ebben a keretben jókat lépett, egyeteme pozíciói pedig úgyszintén jók: kiharcolhatja mind a tárgyalásokat, mind a törvény módosítását.
A Bozóki által azonosított negyedik elmélet szerint Orbán a CEU megtámadásával Putyin politikai szándékait képviseli. Ha ez így van, akkor nem is Orbán, hanem Putyin fejével kell gondolkodnunk, aki Orbánra hasznos szövetségesként tekinthet az EU szétverését célzó terveiben. Mindazonáltal éppen a hasznossága csökken, ha elszigeteli magát a nemzetközi politikai elittől, a Néppárttól, továbbá a nemzetközi civil társadalomtól is. Mert Orbán befolyása Európában nem csak direkt, áttételes is volt: a migránskérdés kapcsán a populizmus hiteles képviselőjévé nőtte ki magát sok európai választó szemében, valamennyire formálhatta az európai közgondolkodást. Befolyása azonban ebben a közegben nem vetekszik a nemzetközi civil társadaloméval, amelynek tagjai igen nagy tömegben és gyakorlatilag világnézettől függetlenül kiálltak a CEU mellett, mely így a tanszabadság egyfajta szimbólumává vált. Putyin szempontjából a lex CEU az általa ellenségnek tekintett egyetem csuklóztatásával jár ugyan, de az ezért fizetett árat, az egyik hű szövetségese EU-ban való hatástalanítását már könnyen találhatja túl magasnak.
