Az utóbbi években széles körben elterjedt az a vélemény, hogy mozgósítani a civil szervezetek tudnak, a politikusokra pedig senki sem kíváncsi. Ezt bizonyította a netadós tüntetés, majd később a Tanítanék mozgalom is sokak számára. (Nem mellesleg ezektől a mozgolódásoktól várták sokan, hogy lecseréljék az elhasználódott régi, hiteltelen baloldali gárdát.)
A pártok azonban nem feltétlenül képtelenek arra, hogy tiltakozásokat szervezzenek. Múlt vasárnap a korrupció ellen és a sajtószabadság mellett tüntetett a három ellenzéki párt politikusa, Hadházy Ákos (LMP), Juhász Ferenc (Együtt) és Jávor Benedek (Párbeszéd), továbbá beszédet tartott még Hargitay Miklós, a Népszabadság újságírója is. Szép számmal jelentek meg résztvevők egy kimondottan pártok, politikusok részéről szervezett rendezvényen, amelyben nyilvánvalóan része volt a Népszabadság felszámolásának is. A tüntetésen ugyanis mintegy 3000 résztvevő jelent meg, nagyjából annyian, mint a kvótanépszavazás előtt tartott és mások mellett Alföldi Róbert által kezdeményezett, “Lásd meg az embert!” nevű civil demonstráción. Igaz, korábban ekkora tömeget nem tudtak megmozgatni az ellenzéki pártok önmagukban. Hogy csak az utóbbi egy évet nézzük, a menekültválság csúcsán, 2015 szeptemberében mintegy 1000 fő vett részt a DK tüntetésén az Egyetem téren, és ennek kb. 2-szeresa az Együtt ugyanezen a napon rendezett tüntetésén. Idén február végén a Várkertbazár mellett tartott tüntetést a miniszterelnöki évértékelő alkalmával az Együtt, ahol beszédet mondott Karácsony Gergely, a Párbeszéd zuglói polgármestere is: az eseményen kb. 1500-2000 tüntető jelent meg.
| ||
Ezek a megmozdulások nagyságrendjükben nem mérhetőek az említett civil tüntetésekhez, azonban jelzik, hogy nem lehetetlen feladat az ellenzéki pártok számára sem, hogy észrevehető demonstrációkat szervezzenek. Természetesen fontos különbségek vannak az egyes pártok között mozgósítási lehetőségeik szerint. Így azok, amelyek jellemzően felülreprezentáltak a fővárosban, könnyebben tudják elhívni támogatóikat az olyan bejáratott budapesti tüntetési helyszínekre, mint pl. a Kossuth tér. A lakóhely mellett fontos tényező még ebből a szempontból az iskolai végzettség, az anyagi háttér, a társadalmi önbesorolás, tehát mindazon jellemzők, amelyek az aktívabb állampolgári részvétel felé mutatnak. Hasonlóan lényeges szempont az utcai mozgósításra alkalmas vezetők szerepe is. Nem véletlen, hogy a liberális és a baloldali pártok közül elsősorban a DK és az Együtt képes észrevehető tüntetéseket szervezni, hiszen ott a szimpatizánsok társadalmi háttere és a hívek mozgósítására képes politikusok (Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter) is adottak.
A fent ismertetett vélemény szerint azonban a pártok számára létezik egy mozgósítási üvegplafon, így ők nem képesek elérni a civil tüntetések számosságát. Valójában a hivatkozott civil tüntetéseken is pártos szavazók jelennek meg, és a pártoknak sem politikai újszülötteket, hanem saját választóikat kellene mozgósítaniuk. A 2014-es országgyűlési választásokon a kormányváltókra (MSZP-EGYÜTT-DK-PM-MLP) kicsivel kevesebb, mint 350 ezer választó szavazott a fővárosi választókerületekben. Tehát ha csak a budapesti szavazóik 5 százalékát tudnák mozgósítani a baloldali ellenzéki pártok, az már elérné, meghaladná a Tanítanék tüntetéseinek résztvevőit.
Az egykori választók sikeres utcai mozgósítása természetesen nem teljesen magától értetődő feladat, hiszen az elköteleződésük egy párt iránt nem tart örökké, valamint kevesebben hajlandóak a tiltakozó, mint a választási részvételre. További szempont, hogy sokan hajlandóbbak egy kiélezett választási helyzetben behúzni az ikszet, mint ugyanannak a politikai formációnak lelkesen drukkolni. A nemzetközi felmérések azonban azt mutatják, hogy a 2000-es évektől kezdve a magyar választók 7-11 százaléka vett részt tüntetésen, bojkottált terméket vagy írt alá petíciót, az 5 százalék tehát nem légből kapott szám. Ahogyan azt azonban Charles Tilly mozgalomkutató megállapította, a tüntetők egyik célja az érdem, az egység, a számosság és az elköteleződés kifejezése maguk és a közvélemény felé. Mindezeknek az együttes felmutatása azonban akadályokba ütközik a széttöredezett pártos baloldalon, így lehetőséget rá a tüntetők csak az egységesebb civil tiltakozások alkalmával találnak.
A civilek tehát nemcsak a politikaellenesség, de az egységre vagy legalábbis annak látszatára való képességük miatt is sikeresebbek lehetnek a tiltakozások szervezésében. A helyzet pikantériája, hogy a civil tüntetéseken megtapasztalt közösségi élmény, a „sokan vagyunk” érzése tovább hitelteleníti a politikai pártokat és erősíti a politikaellenességet.
