Vadászati világkiállítás: ez a kormány véleménye az élővilághoz való viszonyáról

Riport

Kinek szól, kinek nem, és mit állít, ha állít bármit is a 70 milliárdból felhúzott budapesti vadászati világkiállítás? Helyszíni beszámolónk még a Szarvasbőgő Európa-bajnokság előtti hétköznap délutánról.

„Nem nekünk kell magyarázkodni a tekintetben, hogy miért vadászunk; az szorul magyarázatra, hogy miért tagadja meg valaki az őseinek az örökségét, és miért tekint előítéletesen a vadászokra és a vadászatra.” Mondotta a minap Semjén Zsolt vadász és politikus, ha minden igaz a Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács 67. közgyűlésének megnyitóján. Azt a megnyitót is, mint mostanában nagyjából mindent, Hobo koncertjétől a vidéki őzikék etetésén át a Ludwig Múzeum tárlatáig, az „Egy a Természettel” Vadászati és Természeti Világkiállítás részeként rendezték. Gyakorlatilag bármi, ami most történik az országban, ennek az expónak az ernyője alá kerül akarva akaratlanul. Legalábbis ilyen benyomást kelthet az a kormányközeli magyarázkodás, ami a beígért egymilliós látogatószám érdekében fűt, fát, virágot a 17 per 70 milliárdos rendezvény fizetővendégeként igyekszik prezentálni. Egy verőfényes hétköznapon mi is beálltunk ebbe a sorba, és a helyszínen megváltott belépőnkkel igyekeztünk utat törni magunknak a szarvastorok-kapun keresztül az általános- és középiskolás hordák között.

Már legalábbis azután, hogy az őszi hőségben végigcaplattunk az Albertirsai úton, parkolóhely ugyanis nincs az Expo bejárata közelében, vagy ha van, oda földi halandó be nem gördülhet. A biztonságiak a két kilométerre lévő P+R parkolót javasolták, igaz, egyben arra is felhívták a figyelmünket, hogy az már általában reggel megtelik. A kérdésre, hogy akkor mi legyen, annyit tudtak mondani, hogy keresni kell valahol fizető parkolót. Persze jobb a helyzet, ha valaki a belváros felől jön, az ingyenes elektromos buszjáratok valamelyikével. De az sem áll meg a környékbeli parkolóknál, szóval maradt a gyalogtúra a Kincsem Park és csatolt részeinek szép, szocreál betonkerítése mentén.

Óvatosan kérdezzük csupán, hogy egészen jól átgondolt tervezés-e egy világkiállítási helyszínt megközelíthetetlenné tenni autóval, s esetleg abból a fránya 70 milliárdból nem jöhetett volna-e ki egy kis parkolócska is?

De hát a túrázás végül is környezettudatos megoldás, gondoltuk, és ennyiben talán passzol is a világkiállítás üzenetéhez. Igaz, akkor még nem sejtettük, hogy sem üzenetből, sem környezettudatosságból nem fog sokkal több jutni arra a napra.

Bár a semjéni kijelentés már előre jelezte, mire is lehet számítani („nem nekünk kell magyarázkodni…”), mégis abban bíztunk, hogy a világkiállítás majd megmutatja, hogy miről is szól ez az egész dolog, mármint a vadállatok lőfegyverek általi sportjellegű elejtése mint olyan. Hogy ha már ennyit ráköltenek, és ilyen sok vendéget várnak, akkor tesznek arra egy halvány kísérletet, hogy bebizonyítsák, ez egy értelmes tevékenység, környezetvédelmi szempontból is értékelhető valami, hovatovább valahol még állatvédelmi vetülete is van, ha nem is az aktuálisan leölt vad, de mondjuk a szélesebben értelmezett vadállomány szemszögéből.

Sajnos itt előre kell rohannunk egy kicsit, azaz spoilerezni vagyunk kénytelenek egyet, a vadászat értelméről, hasznáról, lényegéről ugyanis nem beszél ez a világkiállítás.

De miről beszél ehelyett, kérdezhetjük, és hát erre azért nehezebb egyértelmű választ találni. Ha a hétköznap kora délutáni összképet nézzük, akkor a leginkább arról, hogy egy méretes területen meglehetősen monoton tárgyanyaggal lehessen lefárasztani a 10-16 év közötti tanulóállományt. Mintha eleve rájuk lett volna tervezve a kiállítási anyag (sok tárgy, kevés szöveg), és hát valóban ők adják a látogatók 90 százalékát, szóval ez így nem is egészen lehet véletlen. Alighanem a kiállítás tervezői számoltak azzal, hogy főleg iskolásokkal lesz itt kitöltve a csarnokok légköbmétere, ami azért felvet néhány kérdést. Elsődlegesen is azt, hogy kötelező-e menniük, vagy tényleg ekkora számban vannak oda a mai kamaszok a kitömött kőszáli zergékért? Idő közben erre részben már meg is kaptuk a választ.

Innen nézve a kiállítás talán legnagyobb visszhangot kiváltó műtárgya, a Szőke Gábor Miklós által összecsavarozott agancskapu megint csak vitatható ötletnek tűnik. Ha esztétikai objektumként vetjük rá a tekintetünket, akkor a bazári díszletelemek megalomán lendülettel, de hozzáadott gondolat nélkül felpuffasztott nagytestvérét üdvözölhetjük benne. A gyerekek ennek megfelelően reagálnak rá, s mint egy hatalmas mászókára reflexből igyekeznek rá felkapaszkodni. Csak remélni tudjuk, hogy a műtárgy mellé beosztott biztonsági emberek prémiumot kapnak a kölykökkel szembeni hősies küzdelmükért. Ami a mű elhelyezését illeti: kapuként vajmi kevéssé funkcionál, könnyebb kikerülni, mint áthaladni rajta. Az expó fogadóterületének méretes térkősivatagába állítva ráadásul egyszerűen nem érvényesülnek a dimenziói sem.

 
"Könnyebb kikerülni, mint áthaladni rajta"
Fotó: A szerző felvétele

 

A tér, amibe került, épp a tárgy ellen dolgozik. Alighanem előbb volt meg a remek ötlet, hogy kéne egy ilyen cucc, mint hogy arra a helyszín bármilyen adottsága valóban okot adott volna. Persze ez senkit nem is érdekel, hiszen nem efféle logika alapján épültek itt fel a dolgok.

Beljebb lépve ellenben vitathatatlan tény, hogy életnagyságú diorámából és különböző módon kikészített halott élőlényből nincsen hiány. Ebben már az első csarnok (Hal, víz és ember) nagyot megy. Van itt Matula bácsi kunyhója, meg kortárs horgászbüfé is amolyan skanzenszerűen közszemlére téve – fájdalom, hogy egyikbe sem lehet bemenni. Köztük diszkrét kavicsos patakmeder mintázatú padlószőnyeg vezet egyik vizes élőhelytől a másikig. Akad pár stílusosan zavaros vizű akvárium, meg feltűnően sok viza. Valamiért ez a hal lett a csarnok sztárja, habár elvileg Magyarországon már aligha e faj adja az édesvízi állomány krémjét, tekintve, hogy lényegében eltűnt. Mindenesetre fotótémának elég hálás, csak ne mozogna annyit.

A csarnok állapotára kitérve röviden, egy vörös vödörről is említést kell tennünk.

 
"A rosszul kivitelezett plázák kötelező eleme" 
Fotó: A szerző felvétele

A világkiállítás költségvetésének egy jelentős része az expo csarnokainak felújítására ment el, ha jól értjük. Ezek után kissé kínos, hogy az első pavilon fogadóterében máris a rosszul kivitelezett plázák kötelező eleme (úgyis mint műanyag vedér) fogad. De legalább odabent egy erre célszerűsített medencénél real time horgászatot is meg lehet tekinteni. Igaz, mi nem fértünk oda a halnak drukkoló gyerekektől.

A célközönség kérdése itt is – mint az expo egész területén – felmerül. Egy komoly horgásznak feltesszük, mindez tök unalmas, a vízgazdálkodási szakembereknek dettó, hogy egy laikusban felkeltsék a horgászat iránti érdeklődést, a kiállítási anyag túlságosan passzív. Maradnak megint csak a gyerekek, amolyan jolly jokerként, nekik jó lesz a kitömött gólya meg a zavarosban úszkáló dévérkeszeg is – vélik a szervezők.

De hát ugyanerre a célra vannak ennél hivatottabb intézmények is. Egy korszerű természettudományi múzeum azért többet tud ajánlani egy-egy élethűre berendezett horgásztanyánál. Nem beszélve arról a lehetőségről, hogy az ifjúságot levegőtlen, lesötétített csarnokok helyett esetleg a terepre is ki lehetne vinni. Pláne ennyi pénzből. Ha a számoknak hinni lehet, márpedig hinni tulajdonképpen másnak nem is érdemes, erre a Budapest belsejében felhúzott ál-természeti panoptikumra sokszorosát tapsolta el az állam, mint amennyiből az összes (!) nemzeti parkot üzemelteti egy egész éven át.

Innen nézve ez itt nem egy rosszul kivitelezett projekt többé, nem egy béna kiállítás, ügyefogyott kampány egy szűk elitet érintő sportért, hanem a kormány nyersen és egyenesen megfogalmazott véleménye a természethez, az élővilághoz való viszonyáról.

Ráadásul a kiállítás további része nem hogy enyhítene ebbéli rossz érzésünkön, de még jó néhány súlyos lapáttal rá is pakol arra. Egyfelől a gagyi tobzódása szembeötlőbb nem is igen lehetne már: a magyar vadászat történetét bemutató csarnokban például mit találunk? Random szituációkba helyezett sok tucatnyi döglött állatot, illetve köztük totál megmagyarázhatatlanul felvonultatott további Szőke Gábor Miklós-műveket.

Van itt drótszőrű vizsla, menekülő üregi nyúl, csarnoktetőre csavarozott nyílvessző csodaszarvas, ágaskodó pixel-barnamedve meg a személyes kedvencünk: Zrínyi Miklós petanquepálya méretűre nagyított vadászzekéjén tapodó véres agyarú vadmalac is.

 
Zrínyi halála (tényleg ez a címe)
Fotó: A szerző felvétele

Csakhogy a kortárs szobrászművészetnek itt még nincs is vége: ugyanebben a teremben 16 darab, életnagyságúnál nagyobb bronznak tűnő vadászszobor sorakozik a hátteret adó szöveges molinók karéjában. A leghíresebb magyar vadölők Xántus Jánostól Fekete Istvánig és tovább (sajnos kortárs nagyjaink nem lettek megszoborva, pedig lett volna pár magas labda a témában). Közelebb lépve és óvatosan megkapirgálva a gyanús szoboralakokat, kiderül, a bronz festék csak átverés csupán, ezek hungarocellből készült művek. Ráadásul marha rondák is, a kortárs utcai zsánerszobrászat legrosszabb vonulatát követve. Hogy mi vihette rá a jóval többre érdemes Kovách Gergő szobrászművészt, hogy ezt így bevállalja, elképzelni sem tudjuk. Azaz de, el tudjuk képzelni.

 
A hungarocell gróf
Fotó: A szerző felvétele

Ám a művészeti trip itt még nem ér véget. Fura ez, mert vadászati dolgok szemrevételezésére szerződtünk a belépőnk megváltásával, ehhez képest az artisztikus rész bőven kenterbe veri a természettudományos felhozatalt. Az európai taxidermia-bajnokság élmezőnyének tárlata például bármelyik kortárs képzőművészeti galériába beférne jóformán. Oké, hogy egy művészeti térbe helyezve valószínűleg élből kiverné a biztosítékot az anyag, és a közönség – joggal vagy jog nélkül – perverziót kiáltana. Ehhez képest az expó G csarnokában ez az alaptónus. Kettészelt szarvas, vízparton totyogó kiscsirkék, kukából akciófilmesen elővetődő mosómedvék, van itt minden.

Ismét csak a célközönség-problematikához visszatérve: hogy a derékban kettévágott, majd egymással összevarrt őzbakpár mint esztétikai élmény, milyen közönségnek szól, mondjuk úgy, rejtély.

 
Ki a célközönség? 
Fotó: A szerző felvétele

Mindenesetre nincs irigylésre méltó helyzetben az a tanár, akinek ezen a műalkotáson keresztül kell meggyőznie a nebulókat, hogy ez amúgy tökre a természet védelméről szól.

A kiállítás efféle sűrű nyomasztása után jólesik megpihenni kicsit egy szellős, csendes térben. Ilyen például az expó legnagyobb tere, az A pavilon. Ez lenne a lényegi hely, a szívcsakra, a központ, ahol zajlanak az események, köttetnek az üzletek, tűzijátékszerűen pukkannak a vadászszakmai fogalmak a levegőben. Legalábbis másféle vásárokon épp a szakmai standok között forr a legjobban a levegő, hiszen egy-egy effelé kiállításnak mégis az iparág tovább pörgetése lenne a célja. Itt a nemzeti vadászstandok konganak az ürességtől délután kettőkor. Van ahol egy-egy bágyadt host vagy hostess nyomogatja a telefonját, van, ahol senki sem vigyáz a magára hagyott pultra. Nyilván, ha a közönség nagyrésze gyerek, nehéz kellő tömeget csatornázni a különféle vadászutakat meglehetősen lanyha lelkesedéssel hirdető standok közé.

 
Új magyar népviselet vagy félreérthető műtárgyelhelyezés a Türk Tanács standjánál
Fotó: A szerző felvétele

Felmerül, hogy erre az egészre gyakorlatilag nincs is valódi kereslet. Legalábbis akkora semmiképp, amekkora feneket itt kerítettek neki, s amekkora pénzből felhúzták köré ezt a zagyva kiállítási anyagot. És ezzel tulajdonképpen a végére is értünk a látnivalóknak. A csarnokok közti folyosón még ehetünk-ihatunk, ha úgy érezzük, bár az árakat elnézve az iskolások alighanem az otthonról hozott szendvicsnél maradnak majd végül. De jó hír, van a kiállításnak hivatalos söre is. Minden megvan. Az utolsó pavilonban az úgynevezett hagyományos vadászati módok bemutatásának jegyében látunk jurtát meg honfoglaló íjászt is. Van solymász-show és ki lehet próbálni valami leszelidített elöltöltős flintát is a fáradt kamaszok nagyobb örömére.

Az egész kiállítás céltalanságán és átgondolatlanságán pedig az sem változtat lényegileg, hogy a hétvégi csúcsprogramra – a világkiállításra fineszesen rászervezett soron kívüli Fegyver, horgászat, vadászat nemzetközi kiállításra, azaz a FeHoVa PLUSZ-ra – szép számú látogató érkezett, ha hinni lehet a beszámolóknak. És talán nem csak hatóságilag kivezényelt iskoláscsoportok. Akármennyire szeretjük a morbid humort, ha azzal igyekeznek népszerűvé tenni egy végtelenül túlárazott és oktalan kiállítást, hogy felizgult szarvasbikák hangját utánzó meglett férfiakat díjaz egy ugyancsak meglett kormánybiztos-államtitkár, ott valami komoly baj van.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk