Míg maga a kerék több évezredes történetre tekinthet vissza, a maihoz hasonló kerékpár sokkal fiatalabb, még kétszáz éves sincs. A maga módján azonban ez is forradalmat csinált. A jármű – vagy sportszer – történetének egy jeles korai fejezetét adta közre egy könyvecskében Dobozy László 1993-ban, több mint száz évvel annak megírása után: Borbély György Úti emlékek – Kerékpáron Párisig és vissza, 1889 című útileírása tanulságos és mulatságos egyben. Az eredeti formában és helyesírással közölt szöveg elé a közreadó hasznos bevezető fejezetet is írt a korabeli kerékpársportról és annak legkiemelkedőbb korai művelőiről.
Az első „bicycle” – vagy akkori (gúny)nevén vasparipa – leginkább csak alapelemeiben hasonlított a mai biciklikre: két kerék, kormány, ülés, pedál.
Közvetlen elődje a ma már csak gyerekeknél használt futóbicikli, amit pillanatok alatt kiszorított a már pedállal ellátott szerkezet. Pedál viszont csak az egyik keréken volt, és a két kereket összekapcsoló láncra még kellett pár évtizedet várni. Ezen az ősbiciklin az egyik kerék nagyon nagy, ezen van az ülés, a kormány és a pedál – ma leginkább már csak cirkuszi különlegességként látható, mert felszállni rá valóban egyfajta cirkuszi mutatványnak is beillik, leesni róla viszont elég könnyű.
Ezen a tömörgumis, 17 kilós Matchless magaskerékpáron tette meg az erdélyi Tordáról származó tanár, kiváló úszó, gyalogló, bokszoló és birkózó Borbély György két társával az utat Párizsba és vissza: két hónap alatt 4300 kilométert. Ez napi átlagban hetvenet jelent, ami egy átlagos kerékpárosnak ma sem kevés. Borbély persze nem volt átlagos fickó: kivételes állóképességét jól megalapozta, többek között számos futó- és gyalogló teljesítménnyel, de kerékpáron is: egy kilométert 2 perc 47 másodperc alatt tekert le 1888-ban Kolozsváron, ami az óriási felszereltségi, technikai különbségeket figyelembe véve mai időnek sem rossz. A Kolozsvártól a Magas-Tátrán át Budapestig, majd Pécs, Szabadka érintésével vissza Kolozsvárig tartó gyalogtúráján (1950 km) 9 perc 52 másodperces átlaggal teljesítette a kilométereket, nem éppen sík terepen.
Ami az útviszonyokat illeti, a párizsi túrához a maitól radikálisan különböző utakat kell elképzelni:
bicikliút nem létezett, de aszfalt sem, azon kellett menni, ami volt, „tömött” úton, kövesúton és köves úton, sárban, vagy éppen – talán ez a legrosszabb – homokban, hegynek föl, hegyről le.
Nem napi hetven kilométert, hanem „négy nap óta jövünk rendesen 100-150 kilométer hosszuságot naponta”, írja valahol Franciaországban, ahol bosszankodik, mert időjárás ott is van: „Most itt várjuk istentől a jóakaratot, a nagy szélben nem mehetünk. Ez írást is mindegyre abba kell hagynom ajtók, ablakok becsukására, a gazdasszony meg a söprést hagyja félbe azok kicsukására, mind a ketten dolgozunk itt egymás rovására, porban, hideg szélben…”
De nem csak az időjárás tartóztatja, késlelteti a bicikliseket, az útba ejtett városok és falvak nevezetességeit is megnézik – Münchenben „megjártuk magunk a két nagy képtárt. Van ott sok bámulni való. Magam nem értek e müvészet bírálásához. Mint magyarokat érdekelnek a Dürer Albert képei, kinek apja még Ajtai (vagy Ajtosi) névvel jutott oda még a 15-ik században.” De müncheni élmény volt egy nagy fehér ló is, „melyet szép csendesen vezetett egy sváb elémbe egy keresztútról kijövet. Lármáztam, káromkodtam, hogy vigye idébb-odább a lovat, az én kerekem sebesen rohant s a fehér ló hasának ment. A gépem innen maradt s én túl esém, hogy megingott bele májam és vesém; most még szörnyebben lármáztam.” Egy nap, a már megtett 103 kilométer után a gőzössel keltek versenyre – sikeresen persze. A „csinos Saisant városban” „diadallal írtuk naplónkba: ’Szép menyecske, drága bor, dühöngő szél, 114 km’”. Etnográfiai, szociológiai, gazdasági megfigyeléseket is följegyez: „Mi mindenben nem nyilvánul a különböző nemzetek stilusa: a németek négy-öt lovat fognak egymás mellé, a francziák ötöt-hatot egymás elé”. Mivel a kis társaság nem éppen szokványos járművel utazott, mindenütt nagy feltűnést keltettek: „Egy utczasarkon megálltunk, s egy pillanatra nagy tábor kerekedett körénk, s lett olyan zürzavaros beszéd… egy hangot sem értettünk.” Máshol így ír:
„Gyönyörüség és keserüség nézni, mint csődül egybe a város kicsije, nagyja… s boldog az a gyerek, a melyik egy küllőt megérinthet.”
„Az útkaparónak eláll a szeme, szája. Micsoda hulló angyalok ezek itt? gondolja.” De a hírük meg is előzi őket, mert az újságok hírt adnak a furcsa jövevényekről. A „velocipéd” klubok is értesülnek a jövetelükről és elismeréssel fogadják őket. Szállást kocsmákban, vendéglőkben szereznek, francia földön már igen szegényes nyelvtudással, más nyelvvel pedig ott hiába is próbálkoztak volna. Nemegyszer van szükség „gépjavitásra” is: „Azért gépjavítással is átfutunk, ha jó idő van, 150 kmt.”
Úticéljuk, Párizs, méltónak bizonyult az érte tett erőfeszítésre, ámulva járják be a várost, csodálva a hírből jól ismert helyeket, épületeket, szobrokat, múzeumokat, a felvilágosodás és a forradalom emlékhelyeit. „A Bastille-tér nemcsak Párisnak, hanem az eszmék világának középpontja. Innen ment szét egykor a triumvirátus: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság.” Megnézik a világkiállítást is, ami „kifárasztja az ember szellemét; nem adatott türelem végignézni Guatemala minden füvét, madarát, hajszálnyi gombostűkre szurkált bogarát”.
A nagy attrakció ekkor az Eiffel-torony, ahol „az első és második emeletre egy szuszra fel lehet futni”, „s nem lehet tudni, hogy a második emelettől kezdve miért zárták el a gyalog feljárást”.
A város elbűvöli őket: „fenn a kocsi emeletén haladva végig a Szajna parton; nem is lehet másként elképzelni, mintha a mennyország derekán kocsikáznék végig az ember…” A franciákkal általában jó tapasztalatokat szereznek: „Az udvariasság, szolgálatkészség, nyájasság elvíhatatlan ékessége a francziának”. „De nagyon bántja az embert az értelmi homály, mi a nagy tömeg fejét boritja… a nagy tömeg a szomszéd falunak hirét sem hallotta. A magyar szót ki tudja miféle gorilla dolognak képzelik.” Ismerősökkel, magyarokkal is találkoznak, bár a honfitárs sem eleve barát: „A magyar egyletben sok derék ember van, de nem lehet mindenkivel barátságot kötni.”
Borbély egyedül vág neki az útnak hazafelé, és az olaszországi és délvidéki kalandokat is ugyanilyen ízesen meséli el. Szeretne Kossuthtal találkozni Engadin környékén, de hiába keresi a „prophetát”. Így már csak egyet szeretne: hazaérni. Az Alföld homokjában már nem akar kerekezni, vonatra ül és végül boldogan veti magát az őt fogadó nagyváradi, kolozsvári és tordai ünneplők közé.
Feljegyzései utóhangjában néhány óhajt is megfogalmaz: jobb utakat kellene építeni – „az utak bizonyos müveltségnek erei” –, az útirányokat jobban kellene jelezni, mindennek gazdasági-társadalmi hasznára utalva.
És nem utolsó sorban: itthon is lehetne kerékpárt gyártani, a drága import helyett, de „ugy látom nem lesz semmi belőle, míg valamelyik székely atyámfia hozzá nem fog, mint az ágyuöntéshez”.
Borbély György útleírása és a megelőző majd záró fejezet nemcsak nagyon élvezetes olvasmány, hanem izgalmas kor- és sporttörténeti miniatűr is, amiből fontos tanulságok levonhatók, Széchenyi szavaival összefoglalva: a sportnak, mozgásnak „nemcsak a test minéműségére, hanem a lelki tulajdonságokra is a leghathatósabb befolyása van” (Lovakrul, 1828). Vagy ahogyan Borbély maga írta:
„a testedző sport egyúttal a lélek sportja is”.
Magyar Könyvklub, Budapest, 1993, 140 oldal
