A magyar pionír, aki kerékpáron ment Párizsig

Sorköz

„A testedző sport egyúttal a lélek sportja is” – írta az egyik első magyar kerékpáros, Borbély György, aki 1889-ben megjárta Párizst, oda-vissza.

Míg maga a kerék több évezredes történetre tekinthet vissza, a maihoz hasonló kerékpár sokkal fiatalabb, még kétszáz éves sincs. A maga módján azonban ez is forradalmat csinált. A jármű – vagy sportszer – történetének egy jeles korai fejezetét adta közre egy könyvecskében Dobozy László 1993-ban, több mint száz évvel annak megírása után: Borbély György Úti emlékek – Kerékpáron Párisig és vissza, 1889 című útileírása tanulságos és mulatságos egyben. Az eredeti formában és helyesírással közölt szöveg elé a közreadó hasznos bevezető fejezetet is írt a korabeli kerékpársportról és annak legkiemelkedőbb korai művelőiről.

Az első „bicycle” – vagy akkori (gúny)nevén vasparipa – leginkább csak alapelemeiben hasonlított a mai biciklikre: két kerék, kormány, ülés, pedál.

Közvetlen elődje a ma már csak gyerekeknél használt futóbicikli, amit pillanatok alatt kiszorított a már pedállal ellátott szerkezet. Pedál viszont csak az egyik keréken volt, és a két kereket összekapcsoló láncra még kellett pár évtizedet várni. Ezen az ősbiciklin az egyik kerék nagyon nagy, ezen van az ülés, a kormány és a pedál – ma leginkább már csak cirkuszi különlegességként látható, mert felszállni rá valóban egyfajta cirkuszi mutatványnak is beillik, leesni róla viszont elég könnyű.

 
Illusztráció egy cigarettásdobozon 1869-ből: férfi velocipéden
Forrás: Library of Congress

Ezen a tömörgumis, 17 kilós Matchless magaskerékpáron tette meg az erdélyi Tordáról származó tanár, kiváló úszó, gyalogló, bokszoló és birkózó Borbély György két társával az utat Párizsba és vissza: két hónap alatt 4300 kilométert. Ez napi átlagban hetvenet jelent, ami egy átlagos kerékpárosnak ma sem kevés. Borbély persze nem volt átlagos fickó: kivételes állóképességét jól megalapozta, többek között számos futó- és gyalogló teljesítménnyel, de kerékpáron is: egy kilométert 2 perc 47 másodperc alatt tekert le 1888-ban Kolozsváron, ami az óriási felszereltségi, technikai különbségeket figyelembe véve mai időnek sem rossz. A Kolozsvártól a Magas-Tátrán át Budapestig, majd Pécs, Szabadka érintésével vissza Kolozsvárig tartó gyalogtúráján (1950 km) 9 perc 52 másodperces átlaggal teljesítette a kilométereket, nem éppen sík terepen.

Ami az útviszonyokat illeti, a párizsi túrához a maitól radikálisan különböző utakat kell elképzelni:

bicikliút nem létezett, de aszfalt sem, azon kellett menni, ami volt, „tömött” úton, kövesúton és köves úton, sárban, vagy éppen – talán ez a legrosszabb – homokban, hegynek föl, hegyről le.

Nem napi hetven kilométert, hanem „négy nap óta jövünk rendesen 100-150 kilométer hosszuságot naponta”, írja valahol Franciaországban, ahol bosszankodik, mert időjárás ott is van: „Most itt várjuk istentől a jóakaratot, a nagy szélben nem mehetünk. Ez írást is mindegyre abba kell hagynom ajtók, ablakok becsukására, a gazdasszony meg a söprést hagyja félbe azok kicsukására, mind a ketten dolgozunk itt egymás rovására, porban, hideg szélben…”

  

De nem csak az időjárás tartóztatja, késlelteti a bicikliseket, az útba ejtett városok és falvak nevezetességeit is megnézik – Münchenben „megjártuk magunk a két nagy képtárt. Van ott sok bámulni való. Magam nem értek e müvészet bírálásához. Mint magyarokat érdekelnek a Dürer Albert képei, kinek apja még Ajtai (vagy Ajtosi) névvel jutott oda még a 15-ik században.” De müncheni élmény volt egy nagy fehér ló is, „melyet szép csendesen vezetett egy sváb elémbe egy keresztútról kijövet. Lármáztam, káromkodtam, hogy vigye idébb-odább a lovat, az én kerekem sebesen rohant s a fehér ló hasának ment. A gépem innen maradt s én túl esém, hogy megingott bele májam és vesém; most még szörnyebben lármáztam.” Egy nap, a már megtett 103 kilométer után a gőzössel keltek versenyre – sikeresen persze. A „csinos Saisant városban” „diadallal írtuk naplónkba: ’Szép menyecske, drága bor, dühöngő szél, 114 km’”. Etnográfiai, szociológiai, gazdasági megfigyeléseket is följegyez: „Mi mindenben nem nyilvánul a különböző nemzetek stilusa: a németek négy-öt lovat fognak egymás mellé, a francziák ötöt-hatot egymás elé”. Mivel a kis társaság nem éppen szokványos járművel utazott, mindenütt nagy feltűnést keltettek: „Egy utczasarkon megálltunk, s egy pillanatra nagy tábor kerekedett körénk, s lett olyan zürzavaros beszéd… egy hangot sem értettünk.” Máshol így ír:

„Gyönyörüség és keserüség nézni, mint csődül egybe a város kicsije, nagyja… s boldog az a gyerek, a melyik egy küllőt megérinthet.”

„Az útkaparónak eláll a szeme, szája. Micsoda hulló angyalok ezek itt? gondolja.” De a hírük meg is előzi őket, mert az újságok hírt adnak a furcsa jövevényekről. A „velocipéd” klubok is értesülnek a jövetelükről és elismeréssel fogadják őket. Szállást kocsmákban, vendéglőkben szereznek, francia földön már igen szegényes nyelvtudással, más nyelvvel pedig ott hiába is próbálkoztak volna. Nemegyszer van szükség „gépjavitásra” is: „Azért gépjavítással is átfutunk, ha jó idő van, 150 kmt.”

 
Jankó János karikatúrája 1887-ből
Fotó: a Kerékpáron Párisig és vissza című könyvből

Úticéljuk, Párizs, méltónak bizonyult az érte tett erőfeszítésre, ámulva járják be a várost, csodálva a hírből jól ismert helyeket, épületeket, szobrokat, múzeumokat, a felvilágosodás és a forradalom emlékhelyeit. „A Bastille-tér nemcsak Párisnak, hanem az eszmék világának középpontja. Innen ment szét egykor a triumvirátus: Egyenlőség, Testvériség, Szabadság.” Megnézik a világkiállítást is, ami „kifárasztja az ember szellemét; nem adatott türelem végignézni Guatemala minden füvét, madarát, hajszálnyi gombostűkre szurkált bogarát”.

A nagy attrakció ekkor az Eiffel-torony, ahol „az első és második emeletre egy szuszra fel lehet futni”, „s nem lehet tudni, hogy a második emelettől kezdve miért zárták el a gyalog feljárást”.

A város elbűvöli őket: „fenn a kocsi emeletén haladva végig a Szajna parton; nem is lehet másként elképzelni, mintha a mennyország derekán kocsikáznék végig az ember…” A franciákkal általában jó tapasztalatokat szereznek: „Az udvariasság, szolgálatkészség, nyájasság elvíhatatlan ékessége a francziának”. „De nagyon bántja az embert az értelmi homály, mi a nagy tömeg fejét boritja… a nagy tömeg a szomszéd falunak hirét sem hallotta. A magyar szót ki tudja miféle gorilla dolognak képzelik.” Ismerősökkel, magyarokkal is találkoznak, bár a honfitárs sem eleve barát: „A magyar egyletben sok derék ember van, de nem lehet mindenkivel barátságot kötni.”

 
Ekkor már népszerűbb eszköz volt: kerékpáros csoportkép 1900-ból
Fotó: Wein Sarolta/FORTEPAN

Borbély egyedül vág neki az útnak hazafelé, és az olaszországi és délvidéki kalandokat is ugyanilyen ízesen meséli el. Szeretne Kossuthtal találkozni Engadin környékén, de hiába keresi a „prophetát”. Így már csak egyet szeretne: hazaérni. Az Alföld homokjában már nem akar kerekezni, vonatra ül és végül boldogan veti magát az őt fogadó nagyváradi, kolozsvári és tordai ünneplők közé.

Feljegyzései utóhangjában néhány óhajt is megfogalmaz: jobb utakat kellene építeni – „az utak bizonyos müveltségnek erei” –, az útirányokat jobban kellene jelezni, mindennek gazdasági-társadalmi hasznára utalva.

És nem utolsó sorban: itthon is lehetne kerékpárt gyártani, a drága import helyett, de „ugy látom nem lesz semmi belőle, míg valamelyik székely atyámfia hozzá nem fog, mint az ágyuöntéshez”.

Borbély György útleírása és a megelőző majd záró fejezet nemcsak nagyon élvezetes olvasmány, hanem izgalmas kor- és sporttörténeti miniatűr is, amiből fontos tanulságok levonhatók, Széchenyi szavaival összefoglalva: a sportnak, mozgásnak „nemcsak a test minéműségére, hanem a lelki tulajdonságokra is a leghathatósabb befolyása van” (Lovakrul, 1828). Vagy ahogyan Borbély maga írta:

„a testedző sport egyúttal a lélek sportja is”.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1993, 140 oldal

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.