Kedves Olvasónk!
A Sorköz új, Olvasni muszáj sorozatában megmutatjuk: a Narancs szerzői nem csak írnak, olvasnak is a maguk örömére. Olvasnak és újraolvasnak régi és újabb klasszikusokat, méltán és méltatlanul elsüllyedt szerzőket, elfelejtett, a polc mögé csúszott könyveket és korábbi korok sztárkönyveit, véletlenszerűen vagy valami különös összejátszás révén elibük sodródott műveket. És élvezik!
Egy olyan óriásvállalatot, mint a Magyar Államvasutak (MÁV) nemcsak napjainkban, hanem évtizedekkel ezelőtt is nyilvánvalóan nehéz volt működtetni és fenntartani. A vasúttársaság mostani helyzete nagyrészt az állami felelőtlenségből és a politikai machinációkból ered, de a MÁV a korabeli viszonyok miatt nem volt jobb helyzetben a szocializmusban sem. Hasonlóan nehéz vállalkozás lehetett az 1970-es évek közepén feltárni, megírni a vasút belső életét, hétköznapjait. A kutatandó anyag óriási, a téma szerteágazó. Moldova György ehhez azért „fentről” kapott segítséget, azaz minisztériumi megbízólevelek birtokában járhatott-kelhetett a vasút területén, munkáját pedig, mint e levelekben ki volt adva, a MÁV dolgozóinak segíteniük kellett. Az Akit a mozdony füstje megcsapott... (1977) a szerző olyan, szintén nagyszabású szociográfiai riportkönyvei után keletkezett, mint a Tisztelet Komlónak! (1971, a címet kiadásoktól függően hol felkiáltójellel, hol anélkül írják) és Az Őrség panasza (1974). Mindkét műnek jelentős visszhangja volt annak idején, így a vasutasriportot azért vettük a kezünkbe Moldova június eleji halálhíre kapcsán, mert kíváncsiak voltunk: vajon milyen képet fest a szocialista Magyarországról és egyik legnagyobb üzeméről, a MÁV-ról.
„Milliók elementáris szükségletét elégítették ki azok, akik egyszerre igazolták vissza a rendszer iránti lojalitást és a rendszer abnormalitásának mindennapos tapasztalatát” – ezt írta lapunk még 2013-ban Moldova pályaképének egyik legfontosabb jellemzőjeként. Ez a megállapítás szolgálhat magyarázatul arra, miért ábrázolhatta a MÁV-ot reménytelen, lerohadófélben lévő, korszerűtlen szocialista óriásvállalatként, ami csak azért működik, mert a vasutasok főként idősebb generációja egyfajta megszállottsággal tekint a munkájára. Az Akit a mozdony füstje megcsapott... ezért úgy is értékelhető, tekinthető, mint a korszak látlelete: egy olyan országé, ami még harminc évvel a második világháború után is nyögi a háború pusztításait, szenved az 1950-es évek agyatlan gazdaságpolitikájának hatásától, az elmaradottságtól, a rendszer minden hibájától, észszerűtlenségétől. Anélkül, hogy az anyaggyűjtés és -feldolgozás módszerét részletesen elemeznénk, megállapíthatjuk: szép szociográfiai – néhol már-már néprajzi, szociológiai, történeti jellegű – anyag gyűlt össze a könyvben. Az is igaz ugyanakkor, amiről a már hivatkozott pályaképben szó volt: Moldova nem alkalmaz forráskritikát, „a riportok törzsanyagát jegyzetfüzetből rekonstruált beszélgetések adják. (…) A megszólaltatottak moldovául beszélnek, Moldova-hősökké stilizálódnak.” Ám ez nem volt le semmit a riportkötet értékéből; abból, hogy olyannak ábrázolja a magyar vasutat, egyben az akkori viszonyokat, állapotokat, amilyenek voltak: rettenetesen nyomorultnak.
Mert sok vidám, lelkesítő dolog nincs ebben a könyvben, az biztos.
Csak rosszul fizetett, éjjel-nappal robotoló melósok, élet távol a családtól a zsúfolt és korszerűtlen munkásszállásokon ivászattal, verekedéssel, a rossz infrastruktúrára és a modernizációhoz hiányzó pénzre panaszkodó vasutasok, elavult vasúti pályák, a vonalbezárásokat sirató lakosság. A megszólalók történetei a legritkább esetben pozitív kicsengésűek, általában keserű, olykor tragikus sorsokról szólnak; a riportalanyok panaszkodnak, nehéz élethelyzetek és -történetek villannak fel. Majd’ minden személyes történet mögött ott a szinte teljes 20. századi magyar történelem, ami végigkíséri a könyvet. Az idős vasutasok nosztalgiával emlékeznek a század első felére, amikor kiváltság, megtiszteltetés volt vasutasnak lenni, de ott bennük a keserűség, hogy ma már ez nincs így, a fiatalokat nem érdekli a vasút, nincs presztízse a szakmának. Visszaköszönnek az emberi sorsokban a szocializmus túlélési technikái: a ferencvárosi rendező pályaudvaron lopják az árut a vagonokból; a korszak elavult munkamódszerei, technikái: Záhonyban meg másutt is sok helyen még kézi erővel rakodnak; a korszakra jellemző bürokrácia: tizenegy fős bizottság bírálja el, hogy egy rokkant vasutas kaphat-e művégtagot. „A vasút mindig rosszul fizetett”; „A vasárnap olyan nap, mint a többi, a vasút nem áll le, a forgalomnak mennie kell”; „Kocsirendező voltam, tolatás közben összenyomott a vonat, a mellkasom beszakadt, tüdőlebennyel operáltak. Drótozott mellel dolgozom” – szomorú sorsok, deprimáló, komor hangulat uralja végig e vasutasriportot, amit, ha lehet, még nyomasztóbbá tesznek a könyv fekete-fehér illusztrációi. Ráncos, idősödő vasutasarcok néznek ránk a fotókról, cigarettával a szájban, elhasznált svájci sapkában; düledező állomásépület, szétbontott mozdony, balesetet szenvedett, csonkolt lábú vasutasok képei.
Mintha csak azt akarnák mutatni, bizony, ilyen a létező szocializmus.
Moldova György a vasútról akart szociográfiai riportot írni, de könyve ennél több, az egész szocializmus működését megragadó munka lett. Filmbe illő jelenetei – mivel mégiscsak egy dramaturg végzettségű íróról beszélünk –, képei, történetei, az ábrázolt sorsok, hangulatok, minden, amiről ebben a könyvben szó van, az 1970-es évek lenyomata. És ez még a szocialista Magyarország viszonylag normális évtizede volt…
Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott..., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977, 374 oldal
Az Olvasni muszáj sorozatának korábbi részeit itt találja:
