A teljes feledéstől menti meg a 90-es évek egyik legizgalmasabb költőjét gyűjteményes kötete

A 2001-ben elhunyt Simon Balázst nem tanítják egyetemen, mégis a kilencvenes évek legjobb költői közé tartozik. 

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Simon Balázs nincs a köztudatban, de az biztos, hogy a köztudat-alattiban nagyon is ott van. A korosztályomból, a 90 után születettek közül bárki, ha találkozott vele, az elsüllyedt földrészről szóló híradások, legendákról szóló legendák formájában történt. Mégsem olvastuk sosem, mert a legendák rémisztőek, mint egy sötét erdő.

Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) Simon Balázs-összkiadás Összegyűjtött versek címmel ezt a nagy életművet.

 

De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

A következetessége a legmegdöbbentőbb.

Első kötetétől (Minerva baglyát faggatom mégis, 1992) kezdve a legutolsó, posztumusz megjelent könyvéig (Halálgondola, 2003) ugyanazt a versformát használja: versszakokra nem osztott, középhosszú (20–40 soros), rímtelen szövegek, egy versmondattal, erős jambikus lüktetéssel, a motívumok sűrű egymásba fonásával. A Minerva annyira erőteljes dobás, hogy az utána következő munkák csak kis mértékben tudnak a röppályáról letérni. (Mondjuk néhány gyönyörű szonettel. Vagy formai variációkkal: az idő előrehaladtával például hosszabb sorokba, tömörebb formákba rendeződik az anyag.)

De következetessége és ereje nem problémamentes. Nagy, talán túlságosan is nagy önbizalmat mutat az anyag. A szövegfolyam áradása nem áll meg, nem csillapodik, a versbeszélő mondja, mondja, mintha nem is érdekelné, figyelnek-e rá. Holott a versek sűrűségük (elsősorban poétikai összetettségük, mint a sokat emlegetett kultúrtörténeti utalásrendszerük miatt) a szokásosnál jóval elmélyültebb olvasást igényelnek. Ez a feszültség az életmű legjobb darabjai esetében tud csak feloldódni. Máskor kellemetlen utóízként marad meg, tudálékosság, too long didn’t read.

Verseinek az a rétege tud újdonságként hatni, amelyben az ősit, sőt, az időtlent kutatja mitológiai, rituális és antropológiai szempontból, minden irónia nélkül (a pszichológiának, ahogy a történettudománynak is, ez a költészet mereven ellentart). Ez az irány az első három kötetben érvényesül a legszigorúbban.

Első ránézésre modernizmuskritikának tűnhet ez a mitológiai érdeklődés, de hamar rájövünk: valójában civilizációkritikáról van szó.

Arról, hogy az emberi társadalmak együttélési formái már a kezdetektől elfedik és széttöredeztetik az egészként tételezett ősi tudást.

Ahogy Arany János hun-eposzkísérletében a magyarság történetét közelítette meg, úgy Simon az egész emberiséggel (pontosabban: a közel-keleti eredetű európai civilizációkkal) teszi ezt; nem csak a felvilágosodás elé megy vissza, hanem a Biblia, a görögség, a Gilgames-eposz elé. Ebben természetesen óriási ellentmondás rejlik: e korai írásos emlékek, melyek az ősi tudás gyarló, de fragmentumként is hiteles továbbéléseiként tűnnek fel, ugyanennek az ősegységnek a legkorábbi kapuőreinek, meghamisítóinak is tarthatóak. Ez az ellentmondás ugyanakkor hatalmas költői lehetőségeket tartogat, és ezeket Simon korai versei nagyon magas fokon ki is aknázzák. Nem rekonstruál valamilyen történelem előtti múltat, hanem magától értetődő természetességgel ír róla: mintha mindannyian ezeken a legelőkön gyönyörködnénk a héroszok küzdelmeiben.

Későbbi műveiben, az évtized második felében verseinek látószöge a mindennapi életre vetül, de a mitológiai és filozófiai rétegek ott maradnak a háttérben, és időről időre aktiválódnak is. Az őseredeti tapasztalatok gondolati rekonstrukciója itt már nem önmagában képvisel esztétikai tétet, hanem az válik a költészet fő kérdésévé, hogy a belőlük megszerezhető tudás (amelyhez immár az irodalmi hagyomány is társul) hogyan egyeztethető össze a mindennapisággal, a létezés és az írás minden szintjén, minden pillanatában. Ha kinézek az ablakon, madarat látok vagy madárszimbólumot? Simon versei a kettőt mindig egyszerre látják és láttatják. (Hol Weöres jut róla eszünkbe, hol Borbély Szilárd, Takács Zsuzsa, Térey János, hol Balla Zsófia.)

Egyszóval: a kifejezhetőség határait kutatják. Ebben rejlik Simon igazi költői tehetsége.

E többértelműség, illetve szemléletbeli, poétikai összetettség miatt látszanak sokkal időtállóbbnak 1996 utáni versei.

Az erős szerkesztéssel megalkotott versciklusok összerendezése sokszor erőltetettnek látszik. És mindegyik kötetben van az anyag negyedét–harmadát kitevő mennyiségű gyenge szöveg is. (A saját átlagához viszonyítva gyenge vagy önismétlő.) Olyanok, amelyek miatt ma bármely kiadó azt mondaná: várj még, rakjunk össze inkább a három egyenetlen helyett egy jó kötetet.

Persze ne feledjük, Simon a kilencvenes évek elején indult, amikor elképzelhetetlen mennyiségű szépirodalmi kötet jelent meg, felfoghatatlanul sokféle kiadónál; az állampárti kultúrpolitika utórengései találkoztak akkor a vadkapitalizmus aranyásóival, ezért a mainál százszor könnyebb volt kötetmegjelenéshez jutni, míg ma sok esetben a ’89 előttinél is nehezebb. Simonnak nyolc aktív alkotói éve folyamán hat verseskönyve jelent meg. A tempó egyedül Téreyével kelhet versenyre az évtizedből, és azóta nem akadt hasonló. Ez akkor is lenyűgöző, ha valódi fényét inkább egy jól megrostált, mennyiségre az összkiadás harmadát kitevő, válogatásban tudná megcsillantani.

Van ugyanis az életműben tíz–tizenöt igazán kiemelkedő, nagy vers (a legjobb magyar költők egyikének sincs sokkal több), már most a klasszikusság előszobájában.

Ezek azok, amelyek nem avulnak el, sőt, maguk képesek ízlést és kánont formálni. Azokat a verseket látom ilyen helyzetűnek, amelyek igazán eredeti és izgalmas módon keverik a vallomásos tartalmat a vizionáriussal (ilyen például a Ha így eszébe jutnék), a léttapasztalatot az írás önreflexiójával (Ismét rendben), vagy mindezt sűrítik egybe (mint a Születésnapom, vagy a Makdír kötetnek az anya halálát megidéző darabjaiból a Tehát a styxi járat, a Makdír a gyász), vagy amelyek a posztmodern nyelvkritikus líra egészen egyéni megvalósulásait mutatják (Fönt jobban tán, vagy a nem látott képről szóló szenzációs képleírás: Azelőtt).

Igen, Simon Balázs valóban a legjobb magyar költők közé tartozik. Épp csak értelmezői fogódzóink, elfogadott vagy vitára ingerlő kritikai közhelyeink nincsenek még készen, amelyek kijelölnék az ösvényt szövegeinek sötét erdejében. (Az átláthatatlanságot nem könnyítik bizonyos kiadói megoldások. A tartalomjegyzékben nem szerepelnek a kötetek megjelenési évei; és szerencsés lett volna fejlécben minden lapon jelölni az évszámot, illetve kötetcímet.) Jánossy Lajos utószava ezért nem másra, mint útmutatásra vállalkozik: írásában a vállalt elfogultsággal felidézett emlékek váltják egymást az érzékeny és értő olvasatokkal; az egészből mégsem annyira kritikai pályaív, mint elegáns, tágasan esszéisztikus szerzőportré kerekedik. Hiába szerepel a könyv hátuljában, ajánlott ezzel kezdeni az olvasást. Bevilágítja az erdőt.

Jelenkor, 2021, 728 p., 4999 Ft