„Írd meg a világ irodalmának történetét! Határidő: jövőre”

Szerb Antal éppen 120 éve született, és 80 éve, 1941-ben jelent meg eredetileg háromkötetes munkája, A világirodalom története. A mű friss, minden eddiginél precízebb kiadásának sajtó alá rendezőjével annak népszerűségéről, hányattatott sorsáról, 21. századi aktualitásáról beszélgettünk.

 

Magyar Narancs: Bár a világirodalmi összefoglalóban a 20. századi irodalomnak csak az első harmada jelenik meg, sokan mégis kézikönyvként forgatják ma is. Mi lehet a titka?

Pálfy Eszter: Bár én hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy kézikönyvszerű tudásért a mai olvasók inkább a Google után nyúlnak, azt én is észlelem, hogy sok érdeklődő olvasó számára a mai napig Szerb Antal az irodalomtörténész. Az a körülmény pedig, hogy régebbi szövegről van szó, ebben a műfajban érdekes módon megbízhatóságot is jelent: ez már kiállta az idők próbáját, kanonikus mű.

Szerb ráadásul az utóbbi években kultikus szerzővé emelkedett, ha jól érzékelem, a Szerb-olvasás egyfajta trenddé is vált.

De ha Szerb irodalomtörténeteinek népszerűségéről beszélünk, azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez legfőképp a Kádár-korszakból ered, amikor az irodalom társadalmi szinten sokkal nagyobb súllyal volt jelen, mint ma. Amikor ezeknek a szövegeknek a népszerűségéről beszélünk, az szerintem egyfajta Kádár-kori örökség is, mind az attitűd, mind a családi polcokon megtalálható példányok tekintetében.

MN: A könyv kiadástörténete elég hányattatott volt a 40-es évek végétől kezdve: kihúztak, betoldottak részeket, aztán megint kihúztak, a politikai széljárásnak megfelelően. Ezek a cenzurális változtatások mennyire hagytak maradandó nyomot a szövegen?

PE: Valóban elég viharos történetről beszélünk. A legdrasztikusabb cenzurális változtatás kétségtelenül az volt, amikor az 1945-ös és az 1947-es kiadásokban a Mai orosz irodalom című, az akkori Szovjetunió irodalmáról szóló fejezetet egyszerűen kivették a kötetből és újraírták úgy, hogy az a szovjet irodalom propagandisztikus összefoglalásává vált. Ezt a fejezetet Lányi Sarolta jegyzi, aki egyébként Csehov, Gorkij, Majakovszkij és több további szerző jelentős fordítója volt. Azért volt szükség a beavatkozásra, mert a szovjet diktatúra magyarországi kiépülésének évei­ben nem volt megengedhető az a kritikus hangvétel, amellyel Szerb korának szovjet irodalmáról szólt. Ő ugyanis elítélte a szovjet irodalomfelfogást, károsnak és abszurdnak tartotta, hogy az irodalmi termelésre is ötéves tervet dolgoztak ki. Lányi Sarolta változata persze kritikátlanul és leplezetlenül ünnepelte az új szovjet irodalmat. Annyira kritikátlanul és leplezetlenül, hogy az egy évtizeddel későbbi kiadás már túlságosan is propagandisztikusnak, oda nem illőnek ítélhette meg, így azt az egyszerű megoldást választották, hogy mind Szerb, mind Lányi változatát kihagyták, és ez így is maradt végig a Kádár-korszak kiadásaiban. Ami áldozatul esett még a cenzúrának, az a kisebb európai népek (bolgár, szerb, szlovén stb.) irodalmáról szóló függelék volt. Ezt valószínűleg amiatt hagyták ki, mert érvényben volt az a politikai utasítás, hogy mindent el kell hagyni, ami zavarhatná viszonyunkat a szomszéd népekkel. Ez a függelék az 1940-es évek óta most került először vissza a kötetbe.

MN: Ha jól tudom, a függeléken kívül egyetlen mondat volt, ami most tért vissza a kötetbe…

PE: Előzetesen arra számítottam, hogy hasonló lesz a helyzet, mint a Magyar irodalomtörténet esetében, ahol a rendszerváltás utáni kiadásokba sem került vissza a könyv főszövegéből több korábban cenzúrázott bekezdés vagy mondat, egyszerűen azért, mert a szöveg gondozói nem fésülték össze a Kádár-kori kiadások szövegeit az eredeti kiadással. A világirodalom esetében a cenzúra a fenti fejezetek elhagyásán túl nem igényelt változtatásokat, egyetlen eset kivételével. Amikor Szerb az orosz realizmusról értekezik, és arról, hogy a szlavofil irányzat szerint a Nyugatnak már lealkonyult, és a jövő a fiatal orosz népé, ironikusan felteszi a következő kérdést: „De mire fogja megtanítani Európát Oroszország, amely eddig még a szamováron kívül nem adott semmit az emberiségnek?” E mondat második felét törölte ki a cenzor, és ez került most vissza a kötetbe.

 

Pálfy Eszter irodalomtörténész, szerkesztő. Fotó: Jáger Viktor

MN: 2019-ben te szerkesztetted a Magyar irodalomtörténet új kiadását. Mennyiben volt más a két könyvön dolgozni?

PE: Bár ugyanazokkal a sajtó alá rendezési elvekkel dolgoztam, a kiadói szándék is az volt, hogy a két nagy irodalomtörténeti mű egységes alakban, modernizált helyesírással és teljes, eredeti szövegében jelenjen meg, azért tényleg voltak bizonyos különbségek. A Magyar irodalomtörténet még közelebb állt a szaktudományos irodalomtörténet műfajához. Igaz, hogy a kortárs kritika egy részénél már az is kiverte a biztosítékot, mert úgy látták, hogy nem veszi elég komolyan a tárgyát, ironizál, túl könnyed a stílusa. Ugyanakkor ott mégiscsak vannak rendes hivatkozások, forrás- és szakirodalom-jegyzék a fejezetek végén, vagyis Szerb ott még többé-kevésbé a tudományosság szabályai szerint játszik.

A világirodalom története sokkal lazábban kezeli a tudományosság kérdését,

aminek több oka is lehet. Talán valóban a szűkös időkorlát miatti kapkodás, illetve az is, hogy a szöveg írásakor, 1940 körül Szerb már valószínűleg lemondott arról, hogy rendes állása legyen a tudományos szférában, így kevésbé lehetett fontos számára, hogy tudományos normákhoz alkalmazkodjon. A könyv szerkesztőjével, Schmal Alexandrával együtt próbáltunk utánaeredni Szerb épp csak odavetett szakirodalmi forrásainak, és pontosítani azokat. Ez a feladat először lelkesítő volt, mert a Szerb által idézett német, angol és francia szakkönyvek ma már szinte mind elérhetők a neten, ám ez rengeteg hivatkozott szerzőt és művet jelent egy ekkora terjedelmű munka esetében, úgyhogy őszintén szólva voltak olyan pontok, amikor teljesen reménytelennek tűnt ez a vállalkozás. Persze azzal nem áltatom magam, hogy ezek a könyvbe bekerült jegyzetek majd fokozzák az olvasói élményt, viszont irodalomtörténeti szempontból érdekes lehet az ezekből kirajzolódó kép Szerb olvasmányairól és szellemi hatásairól.

MN: Utószavadban idézed Szerb egy levelét, amelyben azt írta: „Hónapokon át görög klasszikusokat olvastam, ugyanis egy világirodalmat írok, egy humbug, aki vagyok.” Egy szintén általad idézett anekdotában Szerb egy kiránduláson azt mondta Kerényi Károlynak: „Meséld el nekem a Zsíros-hegyre menet a római irodalom történetét!” Ezek alapján valóban kevéssé vádolható túlzásba vitt tudományos precizitással.

PE: Van abban a felkérésben valami abszurd, hogy írd meg az egész világ irodalmának a történetét, határidő jövőre. Szerbnek jó érzéke volt az öniróniára és önreflexióra, és nem hezitált kiaknázni az ebből a helyzetből fakadó lehetőségeket sem. Havasréti József monográfiája szerint egyébként Szerb nagyon tudatosan formálta a nyilvánosságban róla élő képet, és ezek a történetek is ennek az imázsépítésnek a részei: Szerb egyszerre akarta önmagát szakértőként és szélhámosként is láttatni. Szóval ezek a megnyilvánulások inkább csak írói pózok. Azt pedig leszögezhetjük, hogy Szerb kiváló és hatalmas műveltségű irodalomtörténész volt, aki messzemenőkig alkalmas volt egy ilyen nagyszabású mű elkészítésére.

MN: Sokat idézett 1941-es előszavában azt írja Szerb, hogy a mű írása közben jött rá, „a világirodalom nem is olyan nagy”. A mából nézve ez felveti a Szerb által is elfogadott kánon problematikus voltát. Ez mennyire befolyásolhatja Szerb világirodalom-történetének mai olvasatát?

PE: Szerintem azt, hogy Szerb világirodalmi kánonja problematikus lenne, egyedül az erre érzékeny irodalmárok, kritikusok érzékelhetik, de ők feltételezhetően képesek lesznek a történeti helyén kezelni a könyvet. Szerb így is elég széles merítéssel dolgozott. Ma a posztkolonialista szemléletből fakadóan van az az abszolút méltányolandó kortárs irodalmi törekvés, a kiadók részéről is, hogy ismerjük meg a dél-amerikai vagy ázsiai irodalmakat, de Szerb korában ez a jelenség még nem létezett. És az a benyomásom, hogy mintha ma is sokkal inkább a kortárs irodalmi mezőre lenne érvényes ez a megközelítés, kevésbé a történeti kutatásokra. Az az olvasó, aki mondjuk, csak a közoktatásban tanult világirodalomról, valószínűleg eleve nem fog számon kérni ilyesmit, mert nagy vonalakban hasonló kánont sajátított el ő is, mint ami Szerbnél szerepel.

MN: Némi jóstehetséggel Szerb erre is rá­érez, amikor azt írja, hogy ötven év múlva a szakemberek már nem azt fogják értékelni a könyvben, amit az irodalomról mond, hanem amit a saját korának olvasóiról állít.

PE: Nem, jóstehetséget nem olvasnék ki Szerb meglátásából, inkább csak bizonyítéknak látom arra, hogy olyan jó irodalomtörténész volt, aki tisztában van a történeti tudományok működésével. Mint minden tudomány, az irodalomtörténet módszerei is változnak az idővel, és Szerb világosan látta, hogy azok a módszertani meggyőződések, amelyeket ő nagyon fontosnak tartott, mint például a szellemtörténet vagy Spengler történetfilozófiájának az irodalomra való alkalmazása, azt az utókor előbb-utóbb úgyis elavultnak fogja látni. Éppúgy, ahogyan ő maga elavultnak látta például a pozitivizmus fejlődéselvű irodalomfelfogását.

MN: Az, hogy Szerb szépíróként kultikus szerzővé vált, kihat irodalomtörténeti munkái­nak a népszerűségére is. Hiába írtak azóta hasonló szubjektív irodalomtörténeteket, egyik sem vált olyan népszerűvé. Lehet, hogy ma már egész egyszerűen nem hiteles a teljes magyar- vagy világirodalmat a saját szubjektív-centralizált, sőt, privilegizált helyzetéből bemutató író-irodalomtörténész pozíciója?

PE: Jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben az, ahogyan egy irodalomtörténet megírását elképzeljük. Amikor az irodalomtörténet-írás mint tudomány létrejött a 19. században, magától értetődő volt, hogy ez egyszemélyes vállalkozás, mert a múltból a jelenkorig vezető, egységes narratívát kellett létrehozni. Ez az örökség még a 20. század első felében is meghatározó. Később viszont az vált alapmeggyőződéssé, hogy az irodalomnak nincs egyetlen érvényes története, csak különböző szempontú és töredékes történetei vannak. Irodalomtörténeti összefoglalók persze ma is léteznek, de azokat több tudós jegyzi, mindenki a saját szűkebb szakterületéről ír, így ezek szükségszerűen és szándékuk szerint is széttartóbb munkák.

Az is fontos változás Szerb korához képest, hogy mintha ma sokkal zártabbnak gondolnánk el az irodalomtörténészi és az írói buborékokat.

Az irodalomtörténész csak komoly szaktanulmányt ír, az író csak irodalmat, az irodalomtörténeti esszé műfaja pedig alig létezik. Vagy ha létezik is, eleve gyanús: ha irodalomtörténész ír ilyet, az bulvárosodás, ha pedig író, az dilettáns, mert ugye az író nem irodalomtörténész. Persze vannak ma is átfedések a két pozíció között, a mai írók-költők közül sokaknak van irodalomtörténészi munkássága is, de épp ezt a zárt felfogást jelzi, hogy ők is jellemzően külön kezelik ezeket a szerepeket, és az adott közegnek megfelelően cserélgetik az irodalomtörténészi és az írói kabátot. Az biztos, hogy nem lenne könnyű helyzetben ma az az író-irodalomtörténész, aki az irodalomtörténet egyszemélyes megírására vállalkozna.

(Címlapképünkön: Szerb Antal)