"Ott támadta meg a kór, ahol a legcsodálatosabb képessége lakott"

Júniusban volt húsz éve, hogy elhunyt Simon Balázs költő. A rá emlékező egykori iskolatársa szerint "aki nem hallotta beszélni, nehezen tud fogalmat alkotni a tehetségéről".

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen. A legnagyobb tehetsége csodálatos verbális készsége volt. Annyira szellemesen és szórakoztatóan tudott beszélni, hogy néha valóságos kis tömeg gyűlt köré, és ő ettől a figyelemtől megrészegülve, mint afféle próféta, Keresztelő Szent János, borzasan, borostásan, vérágas szemekkel, hevesen gesztikulálva tikkadtra beszélte magát. Aki nem hallotta beszélni, nehezen tud fogalmat alkotni a tehetségéről.

Néma maradt

Az önkínzó, rigorózus esztétika, amely száműzött műveiből minden játékosságot, kellemet, bájt, minden szórakoztató futamot és minden ábrázoló és leíró elemet, ehhez a sziporkázó verbalitáshoz képest tompán és gorombán cseng – inkább a birkózás nyögése és zihálása hallatszik bennük, ahogy ez a nagyszerű elme megpróbálta a nyelvből kisajtolni azt, amit a nyelv a legkevésbé hajlamos adni: az elmében zakatoló káprázatos sokrétűség reprezentációját. Egy szó egyszerre akarta jelenteni önmagát, párhuzamát egy görög mítosz eldugott verziójában, amely csak Apollóniosz Rhodiosz egyik bizánci kommentárjában szerepel, a héber ábécé harmadik betűjét és Nietzsche gyerekkori rajzán egy pacát, amelyre Paul Klee hívja fel a figyelmet egy levelében – és még egy csomó mindent. Ha az olvasó ezt nem vágta egyből, Balázs dühbe gurult és átkozódva szapulta a műveletlen, eltompult emberi nemet.

Elviselhetetlenül sokat követelt magától és a világtól. Lázasan olvasott és gondolkodott, küzdött önmagával, a test fáradtságával, amely nem hagyja, hogy folyamatosan éber és sziporkázó legyen.

Magántanulónak állt a gimnáziumban, hogy az iskolai tennivalók ne vegyék el az energiáját az alkotástól. Lázasan írt a Fadrusz utcai lakásuk kisszobájában, a padlón felhalmozott könyvek között a szőnyegen hasalva, egyszerre olvasva Lukács Györgyöt, Dantét és Thomas Mannt. Végtelen hosszú telefonbeszélgetéseket folytattunk, amelyekben felolvasta a frissen elkészült művet, majd nekifogott elemezni. A kommentár volt az igazi életeleme, a lábjegyzet­erdő, az értelmezés végtelen játéklehetőségei. Leghőbb vágya az volt, hogy olyan szöveget tudjon létrehozni, amely kihívja ezt a játékot, alkalmat teremt, hogy kommentárok tapadjanak hozzá, éhesen, szomjasan várta, hogy észrevegyék a verseiben az eldugott célzások, rejtett hivatkozások labirintusának bejáratát, és miután erre senki sem vállalkozott, jobb híján maga látott neki, hogy elvégezze az értelmezés thészeuszi kalandját. Ebben kifogyhatatlan volt az invenciója. Hosszú órákon át tudta elemezni a verseit, amelyekről végül kénytelen volt kimondani a varázsszót, amelyre éhezett: ZSENIÁLIS. Szégyenkezve, de az igazság előtt meghajolva minősítette zseniálisnak saját műveit, kétségkívül zseniálisan. Aki hallotta ezeket az elemzéseket, amelyeket azonban megannyi biztatás ellenére sem volt hajlandó papírra vetni, meggyőződhetett arról, hogy a vers csakugyan zseniális: a kommentár nélkül azonban a szöveg többnyire néma maradt. Amikor figyelmeztettem, hogy ebben vészesen kezd hasonlítani Carlos Argentino Danerire, Borges Alefjének az egész földkerekséget megverselni készülő költőjére, halálosan megsértődött.

Amikor először találkoztunk, még tartottak a hetvenes évek. Nyolcadikosok voltunk, ő az Aga utcába járt, én a Bogdánfyba, és azt hittem, én vagyok az egyetlen ember az univerzumban, aki ógörögül tanul és Buzzatit olvas. Sorba állva fagylaltért a Budafoki úti cukrászdában – talán pont így május volt – valahogy egymásnak koccantunk, és rövid beszélgetés után kiderült, hogy legalább ketten vagyunk. Megállás nélkül, heteken át beszélgettünk, és ez aztán így folytatódott a gimnáziumban is, csak az egyetemi években távolodtunk el egymástól – expanzív és feltétlen figyelmet követelő személyisége elviselhetetlenné vált, súlyos nárcizmusa és személyiségének egyre erősödő patológiás vonásai elvágták a barátság lehetőségeit: de az már egy másik történet.

Az erő

A gimnáziumi évek a nagy újrajátszások évei voltak – feltétlenül el kellett próbálnunk és át kellett élnünk azokat a szerepeket, amelyeket a kedvenc könyveinkben olvastunk; ha lett volna bármiféle hajlamunk a keresztény misztikára, Krisztust is követhettük volna és szerzetesnek állunk, de mi Mozarton, Goethén és Thomas Mannon éltünk. Faust szerepe gyógyíthatatlanul beleégett Balázsba, mindkét, a goethei és a manni verzióban is. Rengeteg beszélgetésre emlékszem, amelyek lassú tapogatózással kezdődtek, intellektuális kísérletezgetéssel, hogy eljuthasson a megfelelő kezdőpontig, valami hasonló vitahelyzetig, mint amilyenbe Goethe vagy Mann Faustja keveredett, és ahogy ez megvolt, Balázs egyszer csak átlényegült, és előadott egy-egy komplett monológot, amelyeket a két verzióból kompilált. Sokat gondolkodott az Ördögről avagy Ürdüngről, ahogy Dr. Eberhard Schleppfuß, a démonológia hallei professzora a Doktor Faustusban nevezi; úgy gondolta, ő maga megkötötte a szerződést a Fényhozóval. Mélyen, szenvedéllyel merült ebbe a szerepbe, miközben szívből gyűlölte a romantika esztétikáját. Mindenestül a klasszikusra törekedett, abban az értelemben, ahogy ezt T. S. Eliot elemzi halhatatlan esszéjében; megvetette a betegséget, a szenvelgést és az öncélú szépséget, s igyekezett zeuszi – nem, inkább arészi – fegyelmet tartani a gondolkodásban és az életben.

Hatalmas fizikai ereje volt: sosem sportolt, de sportolókat megszégyenítő robusztusságra tett szert, amire rendkívül büszke volt: sokszor keveredett szkanderbajnokságba kocsmákban (ahová sosem piálni érkezett, nem bírta és nem szerette az alkoholt), és sokszor nyert is. Egy nyarat, talán a ’83-ast végigdolgoztuk egy ásatáson Visegrádon, a lepencei római erődről csákányoztuk le az évezredek üledékét, hétvégéken pedig építkezéseken hordtuk a maltert; a falusiak csodájára jártak, micsoda embertelen mennyiségeket tud megmozgatni. A pénzt utazásra költöttük, InterRail jegygyel bejártuk Nyugat-Európát. Nem emlékszem, hogy később utazott volna – ebben talán már kezdődő betegsége is közrejátszott. Az agyát megtámadó daganatnál nehezen lehetne elképzelni mitikusabbat: a beethoveni süketség analógiájára épp ott támadta meg a kór – és ebben talán az Ürdüngnek is szerepe volt –, ahol a legcsodálatosabb képessége lakott. Elképesztő olvasottságához hátborzongatóan csalhatatlan emlékezőtehetség társult, fejből citált bármit, amit elolvasott, és szabadon lubickolt holt nyelvek csodálatos szövegtengerében.

Hanghordozásának, beszédmódjának, gesztusainak rendkívül erős hatása volt a környezetére.

Személyiségének intenzív kisugárzása elől nem lehetett kitérni: vagy elmenekült az ember, vagy ott ragadt.

Aki huzamosabb időt töltött vele, óhatatlanul átvette a habitusát, mintha vele csak ezen a saját nyelven lehetne kommunikálni és egyében nem értene; és csakugyan, csak akkor mutatott némi érdeklődést a többiek iránt, ha azok elkezdték őt valamennyire visszatükrözni. Budapesti társaságokban néha felkapom a fejem, amikor meghallom összetéveszthetetlen hangját, amely tovább él azokban, akik egykor közel kerültek hozzá; a verseiben nyíló végtelen labirintusok szomjazva várják a felfedezést.