Ellenségképgyártás és pogromok – hogyan váltak egyes csoportok a társadalmi harag célpontjaivá?

Apor Péter történész legújabb könyvében a második világháború utáni pogromok és a kollektív erőszak természetét vizsgálja. 

Apor Péter történész legfőbb kutatási területe Kelet-Közép-Európa kultúrtörténetének vizsgálata a 20. század második felében, a térség nemzetközi folyamatokban betöltött szerepének áttekintésével kiegészítve.

Első önálló kötetében, a 2014-ben megjelent Elképzelt Köztársaság – A Magyarországi Tanácsköztársaság utóélete 1945–1989 című hiánypótló munkájában, az 1919-es kommünnek a magyar kollektív emlékezetben elfoglalt szerepét tekintette át a második világháború végétől a rendszerváltásig.

Most megjelent munkája, a Forradalom a hátsó udvarban „öt történészi mese” egy előszóval, egy epilógussal és a felhasznált levéltári dokumentum- és szakirodalom-jegyzékkel kiegészítve.

 

 

Kollektív erőszak

Apor a tárgyát világosan rögzíti rögtön a bevezető (A történész meséje) második bekezdésében:

„Ennek a könyvnek a Magyarországon 1945 őszén, illetve 1946. február és augusztus között kirobbant erőszakos tömegmegmozdulások története a témája.”

Talán nem felesleges rögzíteni, hogy pontosan milyen támadásokra utal a szerző – megkockáztatva, hogy az első világháború utáni 1918-as „forró” őszi vidéki paraszti és katonai megmozdulásokhoz képest a második világégést követő (nagyrészt hasonló motivációjú) tömegerőszaknak a kollektív emlékezetben elfoglalt helye sokkal kisebb. Gondoljuk ezt még úgy is igaznak, hogy Závada Pál nagy sikerű regénye, az Egy piaci nap 2016-os megjelenése sokat tett a kunmadarasi – és részben a miskolci – pogromok újbóli köztudatba emeléséért (a kötetre Apor a jegyzeteiben hivatkozik is).

A második világháborút követő másfél évben tömeges erőszakhullám söpört végig az országon, különösen vidéken. 1946. február 23-án Ózdon, március 2-án Békéscsabán, március 7-én Szegváron, március 9-én Mindszenten és Szegeden is. Ezeknek a pogromoknak, „népítéleteknek” és tüntetéseknek az áldozatai molnárok, kereskedők, rendőrtisztek, tanárok vagy épp papok voltak, a tömeges erőszak leghírhedtebb eseményei a május 21-i kunmadarasi és július végi miskolci antiszemita pogromok.

Apor e szomorú példákra alapozva ugyan, de elemelkedik a konkrét tárgyától, és kutatásai fókuszába a társadalmi helyzet, a jellemző testi tulajdonságok és az erőszak viszonyát emeli be, ezek egymásra hatására keres válaszokat. Az egész kötet talán leginkább gondolatébresztő és legfontosabb szakmai újdonsága ez a fajta, a különböző erőszaktörténetek megszokott narratíváitól való elrugaszkodás. Aport ugyanis nem az erőszaknak megágyazó előzetes motivációk érdeklik, vizsgálódásának fókusza „az erőszak elkövetésének közvetlen, konkrét helyzeteire” irányul (15. oldal), általánosságban pedig arra, hogy a hétköznapi erőszak honnan eredt és hogyan vált (válhatott) a háborút követő magyar társadalomban a hatalom szereplői által is többé-kevésbé legitimnek tekintett (ideig-óráig tűrt) tömeges eszközzé.

A kötet kulcsfogalmának talán a kollektív erőszak fogalmát tarthatjuk.

A vizsgált esetekben az elkövetők zömmel acél-, gép- és textilgyári munkások, valamint földművesek és napszámosok voltak – „a hatalom intézményeitől távol eső emberek” (11. o.) –, motivációik legkisebb közös többszöröse pedig – noha egyáltalán nem kizárólagosan – a holokauszt után is létező antiszemitizmus. Ebből (is) fakad, hogy a legtöbb tömeges erőszakos akció során zsidókat is találunk a bántalmazott és meglincselt áldozatok között.

A test mint morális minőség

A fejezetek („mesék”) sorrendisége nem kronológiai, hanem tematikai egymásutániságot mutat. A vállalt töredékesség célja, hogy az erőszakos akciók több aspektusából bemutathassa a második világháború után is létező (gyakran tovább élő) ellenségképgyártás céltábláit, konkrét helyszíneit, tetteseik és áldozataik érdekütközését. Apornak nem az a célja, hogy a nemegyszer évtizedek óta létező ellenérzéseket bemutassa, hanem annak kiderítése, ezek milyen formákban léteztek, és adott esetben milyen kollektív társadalmi csoport (zsidóság), szakma (molnárok) vagy alkati típusok (kövérek) estek áldozatául.

Apor az első fejezetben (Mese a molnárról) az 1946. július 30-án Miskolcon meglincselt két malomtulajdonos példáján keresztül mutatja be, hogyan váltak a molnárok a társadalmi harag célpontjává. A történtektől nem független, hogy a kenyérgabona szerepe a háborút követő liszt-, cukor-, zsír- és húshiányos időszakban jelentősen megnőtt, míg a búzatermés a korábbi (az 1941/1942-es szint) harmadára csökkent. A molnár a hagyományos paraszti társadalomban a 19. század második felétől átmeneti helyet foglalt el a jobbágy és a földesúr között, és megrekedt ezen a „senki földjén”. Már az első világháború időszaka alatt is számos nyoma van annak, hogy a vidéki „populáris kultúrában” megjelenik a piaci szempontokat kijátszó spekuláns molnár toposza, ami a második világháborút követően is megmaradt. A molnár személye mellett malmok és kereskedők is váltak támadások áldozataivá, sőt „az intézményesített társadalmi rendet képviselő jegyzők, tanárok, rendőrök, vagy egyházi személyek” (56. o.) is.

Az 1946 márciusában kirobbant miskolci tüntetések célja az árdrágítók és a zugkereskedőkkel szembeni erőfelmutatás volt. A kötet második fejezete (Mese a kövér emberről) a tüntetéseket az „igazságszolgáltatás”, vagyis a „bűn és büntetés” „rituális aktusaiként” mutatja be. A népítéletekben – értesülhetünk az egészen új értelmezési szempontról – a test identitáshordozó szerepet is kapott. Apor meggyőző példákon keresztül mutatja meg azt a sajátos társadalmi törésvonalat, amely a fizikai munkát végző „nép” és a „dologtalan” – magát a közös munkából kihúzó – kereskedő, pap és ügyvéd osztálykonfliktusaként értelmeződött. A jóltápláltság külső jegyei kerültek szembe a „verejtékkel és kínlódva, nélkülözve és küszködve” dolgozó föld- és ipari munkás napbarnított testével, a test milyenségéhez tehát morális minőséget társítottak (107. o.), mely ezáltal politikai jelentőségre tett szert (108. o.).

„A zsidó kiváltságosság” toposzának 1945 utáni újjáéledése (sokkal inkább: tovább élése) a kelet-európai antiszemitizmusok és a kollektív erőszak példáinak mindenütt közös eleme volt (246–247. o.). A Mese a zsidókról című fejezetben a szerző a holokauszt borzalmait túlélt hazatérő zsidó közösséggel szembeni vidéki gyűlölet példáit és a társadalomra nehezedő háború utáni antiszemita erőszak világát mutatja be. Az elhurcoltak hátrahagyott javai számos lakos (vagy a községi vezetés) számára váltak szabad prédává, hazatérésük tehát fenyegetést jelentett az „új tulajdonosok pozícióira” (245. o.). Az antiszemita szókészlet már a márciusi miskolci lincselések előtt a „munkáslázongások nyelvének fontos eleme volt” (189. o.). Ezeken is jócskán túltett ugyanakkor az a középkori és újkori vérvádakat felmelegítő fantazmagória a nem zsidó gyerekeket evő zsidókról, amely 1946 tavaszán kelt lábra. Az abszurd rituális gyilkosságoknak és a zsidók kannibalizmusának hitelt adó lakosok zsidókkal szembeni utcai akcióit felsorakoztató példák a könyv legmegdöbbentőbb és egyben legszomorúbb oldalai.

Apor az összefoglalásában a háborút követő magyar vidéki erőszakhullámot kelet-európai (leginkább szlovákiai és lengyel) mintázatokkal veti össze. A tömegerőszak – állapítja meg – „számos tekintetben igen hasonló volt” (246. o.), még úgy is, hogy fontos különbségek is kimutathatók. Úgy véli, a háborút követő erőszak önmagában nem tekinthető csupán értelmetlen pusztításnak, anticivilizációs aktusnak vagy barbár rombolásnak: a védteleneket megtámadók ugyanis őszintén hitték, hogy társadalomjobbító akarattal hajtják végre cselekedeteiket (250. o.).

A szerző hasonlóan fájó következtetése az is, hogy a hétköznapi életből eredezteti az erőszakot, amely – emeli ki – egyáltalán nem a „harmónia és a béke valamiféle természetesen adott, biztonságos szigete”. Ahogy Apor „meséi” nem végződnek happy enddel, úgy a kötet konklúziói sem túlságosan megnyugtatók. De tanulni rendkívül sokat lehet belőlük, úgy egyénileg, mind közösségként. 

Jaffa Kiadó, 2021, 320 oldal, 3499 Ft

(Borítóképünkön: A kunmadarasi antiszemita pogrom vádlottjai 1946-ban.)