Könyv

Az isteni Sarah

C. W. Gortner: Az első színésznő

Sorköz

Létezik-e színészi halhatatlanság? Nem is olyan régen ez a mély értelmű kérdés egyetlen valamirevaló színészi portréinterjúból sem hiányozhatott.

Akármi legyen is a helytálló válasz, a nagy francia díva, Sarah Bernhardt neve okvetlenül ott szerepelhetne a pozitív bizonyságok vagy épp a ritka kivételek sorában. A színpad császárnőjének emlékezete ugyan­is minden jel szerint valóban örökkévalónak tekinthető, hiszen máig születnek az isteni Sarah-t a középpontba állító filmek, színművek, életrajzi regények.

A legújabb ilyen regény a nagy nőalakokra meg a Tudorokra specializálódott amerikai szerző, C. W. Gortner műve, amely többszörösen is zavarba ejtheti gyanútlan olvasóját. Ha valaki Sarah életútját nem a színésznő szárnyaló prózájú, ám emellett erősen kozmetikázott és fikciós jellegű önéletrajzából szeretné megismerni, vagy egyszerűen csak pontosabb, egzaktabb beszámolót szeretne kapni e rendkívüli pályafutásról és annak történeti közegéről, az meglepve fogja tapasztalni, hogy a fülszöveg szerint egyetemen történelmet és írást oktató Gortner csak úgy ontja magából a tárgyi tévedéseket, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Így hát, állításával ellentétben Racine még érintőlegesen sem élt XV. Lajos korában; a Kean, a színész az 1860-as évek közepén már rég nem számított új darabnak; a modern Párizst kialakító Haussmann báró nem volt III. Napóleon minisztere; a nagy színésznő 1923. március 26-án nem egy héttel a halála előtt állt – hanem éppen aznap veszítette életét. De a legfájóbb alkalmasint mégis az a tévedésgubanca, amely az 1870-es évekre helyezi Sarah és az ifjabb Dumas megbeszélését A kaméliás hölgy tervezett ősbemutatójáról. „De Marguerite Gautier karakterét magáról mintáztam” – mondja itt a szerző, jóllehet drámájának bemutatójára valójában 1852-ben került sor, amikor a nagy színésznő alig nyolcesztendős volt csupán. Vagyis 1872 táján már vajmi felesleges volt őt darabjával a Théâtre du Vaudeville felé terelgetni, a címszerepet pedig kényszerűen Eugenie Doche-ra bízni – hiszen ez húsz esztendővel korábban már mind megtörtént. (Ehhez képest szinte csak megmosolyogtató, hogy a magyar fordításban ott leljük a 19. század közepén merőben inadekvát kérdést: „Érdeklik a musicalek?”)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.