Könyv

Az isteni Sarah

C. W. Gortner: Az első színésznő

Sorköz

Létezik-e színészi halhatatlanság? Nem is olyan régen ez a mély értelmű kérdés egyetlen valamirevaló színészi portréinterjúból sem hiányozhatott.

Akármi legyen is a helytálló válasz, a nagy francia díva, Sarah Bernhardt neve okvetlenül ott szerepelhetne a pozitív bizonyságok vagy épp a ritka kivételek sorában. A színpad császárnőjének emlékezete ugyan­is minden jel szerint valóban örökkévalónak tekinthető, hiszen máig születnek az isteni Sarah-t a középpontba állító filmek, színművek, életrajzi regények.

A legújabb ilyen regény a nagy nőalakokra meg a Tudorokra specializálódott amerikai szerző, C. W. Gortner műve, amely többszörösen is zavarba ejtheti gyanútlan olvasóját. Ha valaki Sarah életútját nem a színésznő szárnyaló prózájú, ám emellett erősen kozmetikázott és fikciós jellegű önéletrajzából szeretné megismerni, vagy egyszerűen csak pontosabb, egzaktabb beszámolót szeretne kapni e rendkívüli pályafutásról és annak történeti közegéről, az meglepve fogja tapasztalni, hogy a fülszöveg szerint egyetemen történelmet és írást oktató Gortner csak úgy ontja magából a tárgyi tévedéseket, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Így hát, állításával ellentétben Racine még érintőlegesen sem élt XV. Lajos korában; a Kean, a színész az 1860-as évek közepén már rég nem számított új darabnak; a modern Párizst kialakító Haussmann báró nem volt III. Napóleon minisztere; a nagy színésznő 1923. március 26-án nem egy héttel a halála előtt állt – hanem éppen aznap veszítette életét. De a legfájóbb alkalmasint mégis az a tévedésgubanca, amely az 1870-es évekre helyezi Sarah és az ifjabb Dumas megbeszélését A kaméliás hölgy tervezett ősbemutatójáról. „De Marguerite Gautier karakterét magáról mintáztam” – mondja itt a szerző, jóllehet drámájának bemutatójára valójában 1852-ben került sor, amikor a nagy színésznő alig nyolcesztendős volt csupán. Vagyis 1872 táján már vajmi felesleges volt őt darabjával a Théâtre du Vaudeville felé terelgetni, a címszerepet pedig kényszerűen Eugenie Doche-ra bízni – hiszen ez húsz esztendővel korábban már mind megtörtént. (Ehhez képest szinte csak megmosolyogtató, hogy a magyar fordításban ott leljük a 19. század közepén merőben inadekvát kérdést: „Érdeklik a musicalek?”)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

A Fidesz házhoz megy

Megfelelő helyre kilopott adatbázis, telefonálgató propagandisták, aktivisták otthonát látogató Németh Balázs. Amit a Fidesz most csinál, régen a Kurucinfó munkája volt.

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.