Könyv

Az isteni Sarah

C. W. Gortner: Az első színésznő

Sorköz

Létezik-e színészi halhatatlanság? Nem is olyan régen ez a mély értelmű kérdés egyetlen valamirevaló színészi portréinterjúból sem hiányozhatott.

Akármi legyen is a helytálló válasz, a nagy francia díva, Sarah Bernhardt neve okvetlenül ott szerepelhetne a pozitív bizonyságok vagy épp a ritka kivételek sorában. A színpad császárnőjének emlékezete ugyan­is minden jel szerint valóban örökkévalónak tekinthető, hiszen máig születnek az isteni Sarah-t a középpontba állító filmek, színművek, életrajzi regények.

A legújabb ilyen regény a nagy nőalakokra meg a Tudorokra specializálódott amerikai szerző, C. W. Gortner műve, amely többszörösen is zavarba ejtheti gyanútlan olvasóját. Ha valaki Sarah életútját nem a színésznő szárnyaló prózájú, ám emellett erősen kozmetikázott és fikciós jellegű önéletrajzából szeretné megismerni, vagy egyszerűen csak pontosabb, egzaktabb beszámolót szeretne kapni e rendkívüli pályafutásról és annak történeti közegéről, az meglepve fogja tapasztalni, hogy a fülszöveg szerint egyetemen történelmet és írást oktató Gortner csak úgy ontja magából a tárgyi tévedéseket, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Így hát, állításával ellentétben Racine még érintőlegesen sem élt XV. Lajos korában; a Kean, a színész az 1860-as évek közepén már rég nem számított új darabnak; a modern Párizst kialakító Haussmann báró nem volt III. Napóleon minisztere; a nagy színésznő 1923. március 26-án nem egy héttel a halála előtt állt – hanem éppen aznap veszítette életét. De a legfájóbb alkalmasint mégis az a tévedésgubanca, amely az 1870-es évekre helyezi Sarah és az ifjabb Dumas megbeszélését A kaméliás hölgy tervezett ősbemutatójáról. „De Marguerite Gautier karakterét magáról mintáztam” – mondja itt a szerző, jóllehet drámájának bemutatójára valójában 1852-ben került sor, amikor a nagy színésznő alig nyolcesztendős volt csupán. Vagyis 1872 táján már vajmi felesleges volt őt darabjával a Théâtre du Vaudeville felé terelgetni, a címszerepet pedig kényszerűen Eugenie Doche-ra bízni – hiszen ez húsz esztendővel korábban már mind megtörtént. (Ehhez képest szinte csak megmosolyogtató, hogy a magyar fordításban ott leljük a 19. század közepén merőben inadekvát kérdést: „Érdeklik a musicalek?”)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Pizsamapartizánok

Régen a film az életet utánozta (a vonat érkezett, a munkások a gyárból meg távoztak, csak hogy a klasszikusoknál maradjunk), ma már fordítva van: úgy akarunk viselkedni, mint kedvenc filmjeink szereplői, rájuk akarunk hasonlítani, azt akarjuk átélni, amit ők.

Amerikai legenda

Ez a film annyira áhítatos tisztelgés az Ed Sullivan nevű legenda előtt, hogy szinte észre sem vesszük, mennyire hiányzik belőle az Ed Sullivan nevű ember, aki egykor, a tévézés hőskorában a róla elnevezett, minden idők leghosszabb ideig létező és legnagyobb nézettséget elérő show-ját vezette – tulajdonképpen megteremtve a tv-show műfaját, mint olyat.

AI kontra Al Bano

A kisebb-nagyobb kihagyásokkal és különböző neveken, de 1987 óta létező Vasvári Színjátszó Fesztivál az alkalmi falusi színjátszóktól a független színházi szféra elismert társu­la­tai­ig terjedően reprezentálja a hazai nem hivatásos színjátszás különböző szintjeit.

Családban marad

A kiállításon apa és fia műveit látjuk generációs párba állítva, nemzetközi kontextusba helyezve és némileg rávilágítva a hazai üvegművészet status quójára.