„Nem tudom jobban körvonalazni Chopint, csak ha azt mondom, elragadó szentháromság. A személye, a játéka és a munkái között olyan összhang volt, hogy többé már nem tudjuk őket különválasztani, úgy tűnik, ezek más-más vonásai ugyanannak az arcnak.” Ekként ítélt az 1830-as években egy jó szemű kortárs (éppenséggel egy zenekritikus), és az utókor is így látja mindmáig a „zongora poétáját”: az életműre is kiterjedő teljes önazonosság érzékletes példájának. Igaz, határozottan enigmatikus példájának, hiszen Chopin tartózkodóan passzív és előkelően zárt személyisége valójában igencsak tág teret hagy az értelmezői spekulációk számára, legyenek azok akár romantizáló, akár pszichologizáló jellegűek.
| ||
Alan Walker, az 1930-as születésű brit-kanadai muzikológus a háromkötetes, megkerülhetetlen Liszt-biográfiája és a nem kevésbé tiszteletre méltó, bár kissé túlzóan apologetikus és hősi irályú Hans von Bülow-életrajza után bő évtizede e rejtély, a Chopin-komplexum felderítésére vállalkozott. A hosszú évek kutatómunkáját követően, 2018-ban megjelentetett Chopin-könyv most Fejérvári Boldizsár szinte hibátlan fordításában immár magyarul is olvasható, és Walker életrajzírói teljesítménye ismét lenyűgöző. Mindenekelőtt a szerző ma már szinte anakronisztikusnak ható példás alapossága okán, amely a legkisebb részletnek is érdemi figyelmet szentel. Legyen szó akár baráti kölcsönügyletek részleteiről, akár rég elfeledett félnyilvános botrányok vagy orvosi kezelések rekonstruálásáról, a zenetörténészi gondosság minden részletre kiterjed. (A walkeri minuciózusság ilyesformán még a Chopint és George Sandot 1838-ban Mallorcára szállító gőzhajó, az El Mallorquin leírására is szán egy bő ezerleütéses lábjegyzetet.)
Ennek az alaposságnak köszönheti az olvasó a többi közt azt is, hogy Chopin baráti és szakmai környezete a maga izgalmas sokrétűségében tárul fel e könyv lapjain, azaz a hajdan Párizsban (Pianopolis) egymás sarkára hágó virtuóz zongorista-zeneszerzők seregéből nem csupán Liszt válik meg- és felismerhetővé, de Kalkbrenner, Alkan, Thalberg vagy Herz is, és a Chopin-növendékek névsorából is kiemelkedik egy-egy érdekes alak, így mindenekelőtt az erdélyi születésű és alig 15 esztendőt élt csodagyermek, a mesteréhez hasonlóan tuberkulózisos Filtsch Károly. Mi több, a rendkívüli figurák arcképcsarnoka még az Epilógus révén is bővül, hiszen itt bukkan elénk a Chopin-szerelmilevelezést tódító és hamisító lengyel zenetanárnő, Paulina Czernicka, aki egzaltált működésével és vándormeséivel még azt követően is évtizedekig hatást gyakorolt a kutatásra, hogy 1949-ben öngyilkos lett.
Chopin műveinek bemutatása és elemzése ugyancsak értékes vonulata Walker könyvének, így különösen a vokalitás, s közelebbről a bel canto operastílus ihlető hatását bizonyítja meggyőzően és helyesen választott kottapéldák segítségével. Igaz, az életmű egyes darabjait sorra véve, az egykori obskúrus bírálatokat vagy vélelmezett mai fenntartásokat újra meg újra megcáfolva azért jól felismerhetővé válik a muzikológus védőügyvédi hevülete. De hát elfogult érdeklődés nélkül ugyan ki vállalkozna évtizedes kutatómunkára – és viszont: hogyne szülne elfogultságot az évtizedes kutatómunka?
Két ponton mindazonáltal érheti némi kritika Walker hatalmas teljesítményét. Az egyik az apróbb köztörténeti bakik és mögöttük a történelemszemlélet problémája. Olyasmik, hogy például Prága és Bécs között Chopin korában nem volt határ, nem létezett Lamartine-kormány, vagy hogy 1830-ban „Ausztria-Magyarországon” keresztül nem terjedt lázongás. Apropó lázongás: Walker meglehetősen konzervatívan tekint a 19. századi társadalmi mozgalmakra, legyen szó akár 1830-ról, akár 1848-ról, a forradalom helyett szívesebben említ lázadást és olykor még ráadásul csőcseléket is.
A szerző konzervativizmusa persze nem itt, hanem szerelmi-magánéleti téren válik a leginkább szembeötlővé. Mondjuk akkor, amikor a kamaszkori barátnak, Tytus Woyciechowskinak írt, igencsak homoerotikus felhangú leveleket így magyarázza: „…Chopinen lélektani zavar és bizonytalanság vett erőt, és a szerelemről, sőt talán a nemi vágyról kibontakozó legbelső gondolatainak egy részét is eltérítette a »távoli kedvestől« [Konstancja Gładkowska], és legjobb barátjára vetítette.” Az ilyen vulgárpszichologizáló magyarázatok végeredményben magát Walkert térítik el attól a kézenfekvő kérdéstől, hogy vajha Chopin lengyel kedvesei miért voltak rendre távoliak? George Sand pedig, akinek e biográfiában éppúgy negatív, léha és intrikus szerep jut, akárcsak Marie d’Agoult-nak a Liszt-életrajzban, vajon miért bizonyul mindenestől modernebbnek, mint a nadrágos írónő cselekedeteit váltig fejcsóválva rosszalló Alan Walker?
Fordította: Fejérvári Boldizsár. Rózsavölgyi és Társa, 2020, 782 oldal, 6990 Ft
Borítókép: Bisson dagerrotípiája 1849-ből; wikipedia.org
E cikk nyomtatott változata a Magyar Narancs 2020. július 30-i számában jelent meg.
