„Addig csináljuk ezt a folyóiratot, amíg lesznek, akik elolvassák”

Sorköz

Jövőre lesz harminc éve, hogy az 1958 óta megjelenő pécsi folyóirat munkatársa, majd főszerkesztője lett Ágoston Zoltán. A vele készített interjúnkban arra kerestük a választ, hogy e három évtized alatt hogyan változott és mi tette egyedivé a Jelenkort, illetve napjainkban milyen túlélési stratégiái létezhetnek egy magyar irodalmi folyóiratnak.

magyarnarancs.hu: Mióta jelenik meg a Jelenkor ezzel a jellegzetes sárga-barna borítóval?

Ágoston Zoltán: 1980 januárja óta. Martyn Ferenc tervezte, aki nagy tekintélyű képzőművésze volt Pécsnek.

magyarnarancs.hu: Nem merült fel, hogy a változtatni kellene rajta?

ÁZ: Rengeteg alkalommal felmerült. Az elmúlt húsz évben hatalmas szerkesztőbizottsági viták voltak; fontos szerzők mondták, hogy feltétlenül változtatni kellene, míg más fontos szerzők épp az ellenkezőjét. Kitaláltuk azt is, hogyan írjunk ki pályázatot fiatal képzőművészeknek, és még volt számos egyéb ötlet, de közben csak ment az idő. Végül annyi idő telt el, hogy ez a borító és a tipográfia ma épp attól érdekes, hogy már-már kiáll az időből. Valószínűleg akkor lenne érdemes váltani, ha a Jelenkor nem csak „faltól-falig” szöveg közléséből állna.

magyarnarancs.hu: Ha a Jelenkor tipográfiája kiáll az időből, nem mondható el ugyanez általában az irodalmi folyóiratokról is?

 
Ágoston Zoltán
 

ÁZ: Ha abból az irányból nézzük, hogy a mai életünk milyen – különösen a fiatalabb generációké –, akkor a 3 másodperces videókhoz és egyéb vizuális tartalmakhoz képest a Jelenkor a maga 120–130 oldalnyi illusztrálatlan szövegmennyiségével biztosan nem valami őrületesen érzéki felület. De mi nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy a világ ilyen pokoli sebességgel változik. Nem akarok túl patetikus lenni, de úgy hiszem, nekünk az a dolgunk, a küldetésünk, hogy addig csináljuk ezt a folyóiratot, amíg lesznek olyanok – ha csak kevesen is –, akik elolvassák, akiknek fontos. Egyelőre van ennyi ember – és nemcsak az idősebb generációból –, aki megveszi és elolvassa. Tudjuk, hogy ez egy vékony réteg, ezért is fazoníroztuk újra még 2013-ban a Jelenkor online felületét, amely ugyan kapcsolódik a folyóirathoz, de nagyrészt önálló és olyan tartalmakat közöl – hírek, interjúk, rövid kritikák, tárcák stb. –, amelyek a nyomtatott lapszámokba műfaji okokból nem kerülnek be; ezekkel a rövid szövegekkel próbálunk valahogy alkalmazkodni az újabb olvasási trendekhez, normákhoz.

MN: Jövőre lesz harminc éve, hogy a Jelenkorhoz került. Tekinthetjük-e ezt a harminc évet afféle „hanyatlástörténetnek”?

ÁZ: A Jelenkor kisebb-nagyobb zökkenőkkel ebben a távlatban is megmaradt ugyanannak, ami előtte volt. Tehát ilyen értelemben nem beszélhetünk hanyatlásról. De más értelemben sem, hiszen

megtartottuk azt az 1100–1200 körüli példányszámot, amely a rendszerváltás után kialakult, és ez egyáltalán nem rossz, ha összevetjük más nyomtatott irodalmi kiadványok, mondjuk, a verseskötetek példányszámával.

A rendszerváltás előtti példányszámokat viszont akkor sem célozhatnánk meg, ha nem változtak volna az olvasási szokások. Akkoriban sokan azért vásároltak folyóiratokat, hogy a „sorok közt olvassanak”, nem pusztán irodalmi élményt kerestek, hanem a szabadság élményét is. Ez a cenzúra megszűntével teljesen okafogyottá vált. De a Jelenkor az elmúlt harminc évben meg tudta tartani az olvasótáborát, ezzel együtt a korábbi arculatát, és a renoméját is. Nyilván sok mindent lehetett volna csinálni, populárisabbá tenni, több olvasót megcélozni, bár lehetséges, hogy akkor épp a törzsolvasóinkat, meghatározó szerzőinket veszítettük volna el.

MN: Miben különbözik a Jelenkor a többi irodalmi folyóirattól?

ÁZ: Az 1941-től megjelenő Sorsunk című folyóiratot az a Várkonyi Nándor szerkesztette, aki afféle apafigurája volt a 20. századi pécsi irodalomnak. Itt dolgoztak fiatal szerkesztőkként Csorba Győző és Weöres Sándor, és már ekkor kialakult egy olyan igény, hogy ne csak egy vidéki folyóirat készüljön itt, hanem a „lehető legjobb”. Ez az igényesség hagyományozódott évtizedeken és rezsimeken át, a Sorsunk után a Dunántúlnál, 1958-tól pedig a Jelenkornál. Említhetném Mészöly Miklóst is, aki szintén fontos szereplője a Jelenkor történetének. Csorba Győző egész életét ebben a városban élte le, évtizedekig volt a szerkesztőség főmunkatársa és ezt a szigorú mércét használta és közvetítette esztétikai értelemben.

MN: Tartalmában is?

ÁZ: Igen. 1931-ben alapították meg Pécsen a Janus Pannonius Társaságot azzal a céllal, hogy a Janus-kultuszt újra felélesszék; a költő a latinul írt verseivel a 19. században meglehetősen árnyékba került. Ennek ellensúlyozását jelentette a pécsi kezdeményezés, később pedig ezt a latinosságot – vagyis az antikvitásig visszanyúló európai műveltséget – vitte tovább a Sorsunk folyóirat és utódai. Azt is mondhatnám, hogy meglehetősen intakt volt az így-úgy jelentkező ideológiai kilengésekkel szemben. És ebben a mai Jelenkor hasonlít rá. Nálunk ma is erős a szelekció, azon kevesek közé tartozunk, akik visszaadunk kéziratokat; ennek súlyát a szerzők is érzik. De vannak tartalmi dolgok is, ami egész másfelé vezet. Arra gondolok, hogy a 2000-es évek eleje óta számos közép-európai ország kortárs irodalmi összeállítását fordítottuk és közöltük (és viszont). Ez legfőképp a közvetlen kapcsolatot szolgálja, hogy például egy horvát regényt ne akkor vegyünk csak észre, ha már a német könyvpiacot meghódította. Novemberi számunkban egy lengyel irodalmi összeállítást közöltünk.

MN: Megkeresésünkre azt írta, hogy azután beszéljünk, ha elkészítette a NKA pályázati anyagát. Mennyire megoldott a lap finanszírozása, de kérdezhetném úgy is: mennyire van rászorulva a Nemzeti Kulturális Alap támogatására?

ÁZ: Az teljesen világos, hogy a hazai irodalmi folyóiratok nem piaci alapon működnek, hogy nem lehet őket bedobni a kapitalizmus mélyvízébe. A Nemzeti Kulturális Alapot azért hozták létre, hogy a magyar kultúra számára fontos, támogatandó dolgok működni tudjanak, és az NKA alapítása óta ennek szellemében támogat minket is – valószínűleg konszenzuális jelleggel. Az NKA jelenleg is a legjelentősebb finanszírozási forrása a Jelenkornak. Ugyanakkor nem arról van szó, hogy mi a magunk eszközeivel ne tennénk meg mindent azért, hogy ne pusztán a NKA-ra legyünk szorulva. Ez év elején előfizetési kampányt indítottunk, van lapárbevételünk és igyekszünk hirdetési bevételekhez is jutni. Hagyományosan Pécs városától is kapunk támogatást – viszont a Baranya megyei önkormányzattól már tíz éve nem. Kimondottan új fejlemény, hogy a minisztérium a Petőfi Irodalmi Ügynökségen keresztül a szerkesztőségi munkabérekre adott támogatást.

MN: Mekkora összegekről beszélünk?

ÁZ: Az idén 17 milliót kaptunk a NKA-tól, ebből 2 milliót az online-ra lehet csak elkölteni.

MN: Ennek alapján kijelenthetjük, hogy a Jelenkor működését egyáltalán nem befolyásolta az ún. kultúrharc, illetve az ezzel kapcsolatos direkt kormányzati beavatkozás?

ÁZ: A finanszírozást illetően valóban nem befolyásolta, sőt a Petőfi Irodalmi Ügynökség megjelenésével láthatóan nagyobb támogatásokat kapunk. Egyébként is azt tudom mondani, hogy mi soha nem jelentettünk és nem is szándékozunk megjelentetni politikai jellegű közleményeket, a Jelenkor hagyományosan irodalmi-művészeti folyóirat. Persze az irodalmi szövegek oly módon beszélhetnek a mostani valóságról, bárkiről vagy bármiről, amekkora szabadság csak létezik. Ebben nincsen kivétel; még soha nem volt olyan hogy egy szöveg megjelenését elsumákoltuk volna amiatt, hogy „túl erős” volt számunkra. A döntő szempont, hogy jó legyen a kézirat, kizárólag minőségi alapon közlünk szövegeket, így az olvasó találhat köztük olyanokat is, amelyek valamilyen módon politikusak. De azt gondolom, hogy a szerkesztőségnek az efféle kérdésekkel nem kell foglalkoznia.

Az államnak – bármilyen kormány legyen is hatalmon – támogatnia kell az adófizetők pénzéből egy olyan nagy hagyományú lapot, amelybe a legjelentősebb magyar kortárs szerzők szoktak kéziratot adni.

MN: Publikus, hogy mekkora honoráriumot tudnak fizetni?

ÁZ: Ezek nem sokat változtak vagy léptek feljebb nominális értékben. Néhány 10 ezer forintokról beszélhetünk hosszabb terjedelmű szövegek esetén, egy-két vers 20 ezer forint vagy annyi sem. Úgyhogy ezt erőteljesebben kellene támogatni – ráadásul az irodalom a legolcsóbb művészeti ág. Hiszen ha az állam elgondolkodna, hogy miből lesznek a jövőnek azok a szövegei, amelyek a nemzeti kultúra magját képezik, s hasonlóképp lehet majd idézni, mint Arany Jánost, Ady Endrét vagy Pilinszky Jánost, akkor bizonyára jelentősebb támogatást kapnának az irodalmi folyóiratok.

MN: Tudomásom szerint az Ön által említett Petőfi Irodalmi Ügynökség, vagy például a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. nem évi 17 millióból, hanem sokkal több állami pénzből alapíthattak folyóiratokat.

ÁZ: Mi, ahogy más nagy hagyományú folyóiratok is, a debreceni Alföld vagy a szegedi Tiszatáj hat-hét évtizedes múlttal rendelkezünk. Úgy gondolom, a magyar irodalmi kultúra elképzelhetetlen lenne ezek nélkül. A lényeg hogy tegyük, tehessük a dolgunkat, egyebekre pedig nincs rálátásom.

MN: A napokban adták át a tavaly elhunyt Bertók László emlékére alapított díjat, elsőként épp annak a Parti Nagy Lajosnak, aki az Orbán-rezsim egyik komoly kritikusa, és akit Demeter Szilárd személyesen támadott meg. Nem tart attól, hogy ebben a kiélezett helyzetben egy ilyen gesztusnak következményei lehetnek? Hogy Demeterék hadüzenetnek tekintik?

ÁZ: Felmerült, de egészen másról van szó. Bertók László halála után azonnal elhatároztam, hogy díjat kell alapítani az emlékére. A Jelenkor főmunkatársa volt, Kossuth-díjas, és mi ugyan jól ismerjük az ő páratlan munkásságát, továbbá sok olvasó is, ám azt gondolom, hogy nem elegen. A fiával, Bertók Attilával alapítókként eldöntöttük, hogy Parti Nagy Lajos kapja elsőként ezt a díjat, méghozzá azért,

mert egyértelműen ő annak a pécsi költői „leszármazási sornak”, vonulatnak a folytatója, amit Weöres Sándor, Csorba Győző és Bertók László számos ponton összekapcsolódó életművei képeznek.

Parti Nagy első verseit 17 éves korában a Jelenkor közölte, itt, Pécsen végezte el a tanárképzőt, itt volt könyvtáros, majd a Jelenkor szerkesztője 1979 és 1986 között. Vagyis az ő irodalmi felnövekedése ugyanúgy Pécsen zajlott, mint Weöres Sándoré. Mindez olyan világos és evidens kapcsolatrendszer, hogy nem is lehetett vita abban, hogy ki legyen az első díjazott. Hogy ehhez képest mit nyilatkozott pár héttel ezelőtt Demeter Szilárd, nem számít; mi egyszerűen kitartottunk az értékeink mellett. Ugyanez áll az előző kérdésére is. Tehát kitartunk az értékek mellett, miközben persze a világ így-úgy alakul. Néha eszembe jut, hogy mit mondott volna erre vagy arra Csorba Győző vagy Bertók László… Azt is mondhatnám, hogy Szküllák és Kharübdiszek között vezet az utunk nemcsak gazdaságilag, de politikailag is. Újra. Ha nem ezekhez az értékekhez ragaszkodnánk, akkor megette a fene az egészet.

MN: De a mostani hatalom – főleg a sajtóján keresztül – már elég sokszor deklarálta, hogy nem támogat semmi olyat, ami szembemegy a kormány politikájával. Mi több, nyíltan ellenségként tekint rá.

ÁZ: Én ezt nem veszem magamra. A magyar kultúráért dolgozunk, ahogy a nálunk megjelenő szerzők is. Azt kellene megérteni mindenkinek, hogy a Parti Nagy-féle sajátos versnyelv vagy az Esterházy-féle prózai sajátosságok megszületése nagy mértékben hozzájárul ahhoz, hogy a magyar nyelv megőrizze frissességét, gazdagságát, hajlékonyságát, de a modernitását is. Ezek a dolgok állékonyabbak, mint egy-egy politikai tartalmú nyilatkozat a napi sajtóban.

MN: Említette, hogy Parti Nagy Lajos 17 éves volt, amikor a Jelenkor közölte első verseit. Most is jelentkeznek kamaszok a költeményeikkel?

ÁZ: Most is folyamatosan kapunk fiataloktól (és idősebbektől is) szövegeket. Sőt muszáj ragaszkodnunk ahhoz, hogy postai úton juttassák el hozzánk, mert különben a három irodalmi szerkesztő teljes munkaideje sem lenne elegendő, hogy az e-mailen beérkezett szövegeket átolvassa. Természetesen biztatunk mindenkit, akit tehetségesnek tartunk, akiben valami fantáziát, eredetiséget vagy tudatosságot látunk. Vannak, akik már sokadik körnél tartanak ebben az üzenetváltásban. Közben a Pécsi Tudományegyetemmel is együttműködünk, bölcsész szakosai közül sokan megfordulnak időnként vagy itt, a szerkesztőségben, vagy a rendezvényeinken. De nincs ebben semmi különös; a Jelenkor Pécsen jelenik meg, ezért városi irodalmi műhelyként is működnie kell, nem tehetjük meg azt, hogy magunkra zárjuk a szerkesztőséget a kéziratokkal, és havonta egyszer leadjuk a nyomdába az anyagot. Különösen büszkék vagyunk hatnapos irodalmi fesztiválunkra, a PécsLIT-re, amelyet szeptember közepén rendeztünk első alkalommal a Csorba Győző Könyvtárral karöltve. Tulajdonképpen mi vagyunk az „irodalmi intézmény” a városban, elérhetőknek kell lennünk, nemcsak a lapon keresztül, de élőben, face to face is. Az is feladatunk, hogy az itt létrejövő irodalmat meg kell mutatnunk a város lakóinak és e körön túl is. Rendkívül fontos a tehetséggondozás. Hiszen olyan fiatalokat kell magunk mellé állítani szerzőként és olvasóként, akik pokolian más közegben születtek meg, akiknek a számára már nem evidencia az, hogy létezik egy ilyen borítók közé zárt szövegfolyam.

Kedves Olvasónk!

Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

 

Neked ajánljuk