A fügefavitéz

A közelmúltban újabb, mondhatni szokásos felháborodáshullám kísérte Demeter Szilárd nyilatkozatát: a funkcióhalmozó intézményvezető nemcsak a magyar irodalom nagy részét, de a könnyűzenét, a filmet, a színházat is leszólta. Ám ennél sokkal érdekesebb a színfalak mögötti lázas osztozkodás.

„Kulturális életünk talán legnagyobb problémája, hogy a szekértábor-logika hamis dilemmájába ragadt bele. Az egyik oldal azt mondja magáról, ő képviseli a progressziót, a másik pedig a mucsai.” Régi mániáját ismételte el Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) főigazgatója október végén a Mandinernek adott interjújában. Ugyanerről beszélt az Indexnek is, nagyjából ugyanakkor: „Mert nem ahhoz kell bátorság, hogy a másik szekértáborba tartozót kritizáljam – az az igazi, amikor a sajátjaimat is tudom. Szeretnék eljutni odáig, hogy egy kortárs irodalmi mű szempontjából érdektelenné váljanak a szekértáborok.” Igaz, több mint egy éve a szekértáborosdiról már megoldott kérdésként beszélt a Kontra.hu című, középen állással aligha vádolható blognak: „Jómagam az irodalmi élet szekértábor-logikáját írtam felül azáltal, hogy kiszélesítettem, demokratikusabbá tettem a szakmai döntéshozatalt.” Mindeközben a kortárs irodalmi teljesítmények kritizálásakor egyetlen szerzőt emelt ki példaként, Parti Nagy Lajost, ami nehezen értékelhető a szekértábor-logika nagyvonalú meghaladásaként. De Demeter egy évvel korábbi okfejtése – miszerint vannak támogatandó, „magyarhírű” szerzők, meg nem támogatandó, világhírre törekvők – sem az „árokbetemetés” szándékával hangozhatott el.

Ám mindez csak a felszín, és ebben az esetben is érvényes az orbáni alapelv: nemcsak azt kell figyelni, hogy mit mond, inkább azt, hogy mit csinál. Demeter ígérete, amellyel 2019-ben belépett a kultúrpolitikai térbe, amennyire komolyan vehetetlen volt akkor, annyira beváltatlan maradt máig. Sőt, amit látunk, az jóval inkább a polarizált struktúrák kiépítéséről szól, illetve az efféle építkezés újabb lépcsőfokaként megjelenő hosszú távú kisajátításról: a kiszervezésről.

 

Minden kezdet nehéz

Csak egy kicsit kell visszaugrani az időben, hogy nagyszabású, ám döglött tervek egész sorozata táruljon elénk. Azt a történetet már sokan és sokféleképpen megénekelték, hogy az éppen a Mészáros Lőrinc-féle, az összes vidéki lapot kisgömböcként felzabáló Mediaworks egyik vezető szerkesztője egy véleménycikk-sorozattal hogyan buktatta sorra az elhajló fideszes kulturális vezetőket. Hammerstein Juditot a Balassi Intézet éléről, Prőhle Gergelyt a PIM igazgatói székéből menesztették állítólag Szakács Árpád cikkei miatt. (Szakács azóta maga is elvérzett a kultúrharc egy kevéssé nagyszabású csatájában, és Fidesz-kritizáló, illetve oltásellenes cikkekkel bukkan fel időnként sokadrangú határon túli online lapokban és a Mi Hazánk Mozgalom megmozdulásain.)

Mindezt azért idézzük föl, mert 2019 elején mintegy vészmegoldásként nevezték ki a néhány hónapig azt megelőzően megbízottként a PIM-et vezető Demeter Szilárdot. A Habony-féle Századvégtől érkező filozófus-író-rockzenész Demeter amolyan önjelölt reneszánsz emberként (s ebben némiképp a hierarchiában elvileg fölötte álló Kásler Miklós miniszterre hasonlítván) kezdett neki a kulturális intézményi struktúra újragondolásának. Egy akkoriban a kulturális támogatási rendszerben vezető beosztásban dolgozó forrásunk arról beszélt, hogy Demeter gyakorlatilag ismeretlen volt a területen évek óta dolgozó szakemberek számára, eleinte nem is tudták, mire számítsanak. „Voltak mendemondák 2019-ben arról – idézi fel forrásunk –, hogy milyen tervei vannak Demeternek, de az év végéig ezekből gyakorlatilag semmi sem lett. Úgy vették sokan, hogy sikerült visszaverni a próbálkozásait. De 2020 elején már egy konkrét beadványt kellett véleményeznünk az intézményi összevonásokról, ami sokakat meglepett.”