Kedves Olvasónk!
A Sorköz Ásatás sorozatában a Narancs régi, irodalmi tárgyú cikkeinek – recenzióinak, interjúinak, semmiségeinek – legjavát bányásszuk elő lapunk archívumából. Mit olvastunk és miért 5, 10, 20 évvel ezelőtt, és mit gondoltunk róla? Mi marad abból, amit mi írtunk (az újságba), és mi abból, amit más (az örökkévalóságnak)? Élje velünk újra a magyar írott kultúra közelmúltját!
Az alábbi remek cikk 2010. április 29-i számunkban jelent meg.
Ő testesíti meg az izraeli írót külföldön. A Nobel-díj odaítélését övező latolgatásokkor rendre felmerül a neve – meg akkor is, amikor az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán a fájdalmas, de elkerülhetetlen kompromisszumok kerülnek szóba, hisz′ ezek nélkül Ámosz Oz szerint semmi kilátás a tartós megegyezésre. A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégével beszélgettünk.
Magyar Narancs: Saját bevallása szerint a szegénység, a magány és a fagylalt miatt lett író.
Ámosz Oz: Egyke gyerek voltam, a szüleim pedig rendszeresen magukkal cipeltek Jeruzsálem kávéházaiba, ahová azért jártak, hogy hosszú és kimerítő beszélgetéseket folytassanak a barátaikkal. Azt mondták, ha jó gyerek leszek, és nem zavarom a felnőttek diskurzusát, a végén fagylalt lesz a jutalmam. Jeruzsálemben azokban az években a fagylalt igazi ritkaságnak számított. És mivel a fagylalthoz vezető út hosszú volt, s valamivel agyon kellett ütnöm az időt, ami gyakran hosszú órákat jelentett, elkezdtem kémlelni a kávéházi embereket. Kihallgattam a beszélgetéseiket, megfigyeltem, hogyan öltözködnek, milyen a ruhájuk, a cipőjük, és történeteket fabrikáltam köréjük. A végén pedig jött a fagylalt; rendszerint két gombóc csokoládé, amitől a mennyekben éreztem magam.
MN: Tizennégy és fél évesen kibucba költözött, de a beletanulás a kibucnyik létbe nem ment könnyen. Önironikusan meg is jegyezte egyszer, hogy bármennyire is igyekezett, maga volt a kibuc szégyene, amiért sosem tudott igazán hozzáedződni a kétkezi munkásélethez.
ÁO: Városi gyerek voltam, honnan is tudhattam volna, mi fán terem a földeken való munka. A velem egykorú kibuclakó gyerekek számára a mezőgazdasági munka természetes volt, én a hőséget is nehezen viseltem el. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy beilleszkedjek valahogy.
MN: Mi volt az első munkája?
ÁO: Banánt szedtem, a leszedett gyümölcsöt pedig a hátunkon cipeltük a szekerekhez. Minden erőmmel azon voltam, hogy én is olyan legyek, mint az ideális kibucnyikok, azok az erős, napbarnított fiúk és lányok, akiket magam körül láttam.
MN: És mikor érezte, hogy végre olyanná vált?
ÁO: Száz százalékban soha. Nyolcvan százalékban talán.
Feltett szándékom volt, hogy belőlem nem lesz intellektuel, íróember. De ezt sehogyan sem tudtam betartani, egyszerűen nem ment. Ebben a tekintetben megbuktam, hiszen az íróvá válás ellentétes volt a fogadalmammal.
MN: A banánszedés után mi következett?
ÁO: Két-három évig a gyapotföldeken dolgoztam. Ebben az időben már nem kézzel, hanem géppel szedtük a gyapotot. Az egyik ilyen gépet vezettem én. Aztán hosszú ideig a kibuc kantinjában voltam felszolgáló. A leggyorsabb felszolgálónak kellett lennem, nehogy az emberek azt mondhassák, nézzenek oda, csak azért, mert a The New York Timesban szerepel, rá más szabályok vonatkoznak. Ugyanúgy a kibuc kantinjában szolgáltam fel továbbra is, amikor már nemzetközileg ismert író voltam. Az ott lakók szemében természetes jelenségnek számított, hogy a közösségi étkezőben egy ismert író szolgál fel, de azért volt olyan látogató, aki úgy nézett rám, amikor meglátott felszolgálni, mintha legalábbis egy tányérokkal egyensúlyozó kenguru ugrott volna elé.
Olyan pincér voltam, aki nemcsak ételt, de ha megkérték, néha autogramot is osztott.
MN: Meddig tartott a felszolgálás?
ÁO: Egészen addig, míg 1986-ban el nem költöztem a kibucból. Mielőtt elköltöztünk volna, félállásban felszolgáltam, félállásban tanítottam. Főleg irodalmat, 16-18 éves diákoknak.
MN: A Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című esszéjében az európaiak naivitását emlegeti, mert mint írja, sok európai gondolja úgy, hogy az izraeli-palesztin konfliktus megoldható lenne azzal, ha a felek behatóbban megismernék egymást, mondjuk egy jó kávé mellett. Továbbra is létezik ez a fajta naivitás?
ÁO: Hogyne, nagyon is létezik. És ez nemcsak naivitás, hanem jó adag szentimentalizmus is. Még mindig tartja magát az a széles körben elterjedt európai nézet, hogy egy konfliktus valójában nem más, mint egyszerű félreértés. Amit egy kávé mellett, némi csoportterápiás segítséggel, jótékony családi tanácsadással el lehet simítani, s mindenki boldogan megy a dolgára. Sok európai, főleg a baloldali idealisták esnek abba a hibába, hogy elbagatellizálják a konfliktusokat. Az izraeliek és a palesztinok között nincs semmiféle félreértés. Tökéletesen megértik egymást. A palesztinok azt a földet akarják, melyet a sajátjuknak tartanak. Az izraeliek ugyancsak azt a földet akarják, amit a sajátjuknak tartanak. És ez a kölcsönös megértés vezet a szörnyű tragédiához. Egy kávé, akármilyen jó is, nem oldhatja fel azt a tragikus helyzetet, melyben két nép ugyanarról a házról állítja, hogy az az ő egyetlen otthona, s mindkét félnek igaza van.
MN: Az összehasonlító fanatizmus professzora - ezzel a tudományos fokozattal saját magát tüntette ki. Mikor érezte meg, hogy rászolgált a titulusra?
ÁO: Amióta csak az eszemet tudom, a fanatizmus mindig ott ólálkodott a közelemben. De ami ennél is lényegesebb, hogy gyerekként én magam is egy kis fanatikuspalánta voltam. Militáns, soviniszta cionista, aki százszázalékosan meg van győződve arról, hogy az igazság mindenben az izraeliek oldalán van. Így neveltek, ezt tanultam az iskolában, ezt láttam magam körül.
MN: Mikor szabadult meg a fanatizmusától?
ÁO: 15 évesen, amikor elmentem otthonról, és a kibucéletet választottam. Itt jöttem rá, hogy sok minden, amit addig megfellebbezhetetlen, abszolút igazságnak hittem, nagyon is relatív. Amint képes voltam másokat és magamat is ebből a nézőpontból szemlélni, kigyógyultam a fanatizmusomból. Nagy segítségemre volt a humor is.
Megtanultam nevetni magamon is, és aki erre képes, az nem fanatikus többé.
MN: Humor terén nem mindenki volt ilyen szerencsés a családjában. A Szeretetről, sötétségről című családregényében többször is viszszatérő momentum, hogy milyen csapnivaló humorérzéke volt az édesapjának.
ÁO: Pedig egész életében ontotta a vicceket. De olyan vicceket, amiken képtelenség volt nevetni. Néhanapján még neki is sikerült saját magán nevetnie, de még ezek sem voltak vicces pillanatok. Apám vicceit gyakran kínos csöndek követték.
MN: Mint az emberek titkos megfigyelője, a szülei kávéházi társasága és a kibuclakók között megfigyelt valamilyen alapvető különbséget?
ÁO: Meggyőződésem volt, hogy két külön bolygóról származnak. Az egyik oldalon az öltönyös-nyakkendős jeruzsálemi értelmiségiek, akik kávéházakban ülnek, európai gondolkodókról, filozófusokról, ideológiákról, politikáról vitatkoznak. Velük szemben pedig a kibuclakók, a kék munkásruhát viselő, érdes kezű pionírok. És tudja, miről vitatkoztak? Európai filozófusokról, ideológiákról, politikáról.
MN: Európa még mindig ilyen fontos közéleti téma a kibucban?
ÁO: Ez a nemzedék, az alapító atyák és anyák generációja már nincs többé, manapság egy egész másfajta hangulat uralkodik a kibucokban. Jóval oldottabb a légkör, az emberek privátabb életet élnek, mint a régi időkben, harminc-negyven évvel ezelőtt. A kollektív szellem persze működik, az együttműködés, a közös felelősségek nem tűntek el, továbbra is ezek különböztetik meg a kibucot egy hétköznapi falutól. De ma már a kibuclakóknak saját, külön keresetük van, és a magánszféra is jobban elkülönül a közösségi élettől.
MN: Amikor hosszú évtizedek után elköltözött a családjával a kibucból, csakis azért tette, mert a fia asztmájára levegőváltozást írtak elő az orvosok?
ÁO: Máskülönben maradtam volna kibuclakó. Szerettem a kibucéletet.
MN: A Párduc az alagsorban című regényében a főhős sokszor megkapja, hogy áruló. Maga is sokszor megkapta?
ÁO: Hogyne, sokszor megkaptam az izraeliektől. Még ma is vannak olyan izraeliek, akiknek a szemében áruló vagyok. De ezt egyfajta elismerésnek veszem, mert alig ismerek olyan, így vagy úgy értékes embert, akit az élete során ne árulóztak volna le a honfitársai. Az áruló olyasvalaki, aki mer változni, s mert így tesz, azok szemében, akik képtelenek a változásra, árulóvá válik.
MN: Emlékszik, mikor kiáltották ki először árulónak?
ÁO: Pontosan emlékszem, közvetlenül a hatnapos háború után, '67-ben. Megjelent egy cikkem, amiben az Izrael által megszállt területeken létrehozandó palesztin állam mellett szálltam síkra. Rögtön leárulóztak. Nemcsak néhányan, hanem sok izraeli honfitársam. Ezzel volt tele a sajtó, és az ismerőseim közül is többen árulónak neveztek.
MN: Utoljára mikor történt ez meg?
ÁO: Folyamatosan kapom a gyűlölködő leveleket, van köztük halálos fenyegetés is. Legutóbb két hete kaptam egy névtelen levelet, melyben hazaárulónak neveztek. Nagy érdeklődéssel tanulmányozom ezeket az írásokat, a kézírást, a szöveg stílusát, s próbálom elképzelni, hiszen a legtöbb esetben névtelenek, hogy milyen ember írhatta őket. Nem tehetek róla, író vagyok még ilyenkor is.
MN: Milyen embernek képzeli a levélírót?
ÁO: Nagyon magányos, boldogtalan, bizonytalan embernek, akinek nagyon szegényes lehet a családi élete.
MN: A Szeretetről, sötétségről egyetlen igazán euforikus jelenete, amiben Izrael függetlenségének kikiáltását írja le. Adódott ehhez fogható esemény az életében?
ÁO: Nem, és nem is várok ilyen horderejű eseményeket. Ami talán a közelébe ért, az 1977-ben történt, amikor Szadat egyiptomi elnök Jeruzsálembe látogatott, hogy békét kössön Izraellel.
MN: És ugyanennek a fordítottja, a leglesújtóbb élménye?
ÁO: A háború.
MN: 1967-ben és 1973-ban is harcolt.
ÁO: Amikor '67-ben először voltam háborúban, az első élményem egy előttem elvonuló harckocsisor volt. Rengett a föld, gigantikus látvány volt, ha teli torokból ordítasz, akkor sem hallod meg a hangodat. És mégis, az volt az érzésem, hogy ez nem lehet igazi háború, túl nagy a csönd ahhoz. Valami hiányzik, hogy ami a szemem előtt zajlik, igazi háborúnak tűnjön. Csak hetek múlva jöttem rá, mi hiányzott. A zene. Hisz hol láthattam én korábban tankok százait háborúba vonulni? A moziban. És ott mindig zene kísérte a jelenetet.
Az igazi háborúban nem volt zene, így az igazi háború nem tűnt igazinak. '73-ban már nem volt hiányérzetem. Biztos voltam benne, hogy meg fognak ölni, minden reggel úgy ébredtem, hogy ez lesz az utolsó napom. De az embernek hihetetlen képessége van a továbbélésre. A háború semmi, ha a holokausztra, a koncentrációs táborokra gondolok. És azok az emberek, akik megjárták a haláltáborokat és hazatértek, folytatták az életet, gyereket neveltek, dolgoztak.
MN: Ugyanez vigasztalta a harcok idején is, vagy ezek csak utólagos gondolatok?
ÁO: A harctéren az egyetlen gondolatom a túlélés volt, semmi más.
MN: Aradon él, s ahogy írja, a sivataggal való együttélés meglehetősen küzdelmes feladat.
ÁO: Harmóniában élek a sivataggal. Nincs olyan reggel, hogy ne tennék egy rövid, félórás sétát a sivatagban. Segíti a tisztánlátást. Amikor hazatérek, s bekapcsolom a rádiót, és azt hallom a hírekben, hogy ez meg az a politikus a "soha" meg a "mindörökre" szavakkal dobálózik, tudom, hogy a kövek kinevetik őket.
MN: A sok "soha" és "mindörökre" helyett mit javasolna?
ÁO: A "próbáljuk meg"-et.
