Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 1-jei számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Talán ezért, talán nem, a Macskaszem egyenetlen könyv lett. A cselekmény két idősíkon fut: Elaine Risley középkorú festőművész egy retrospektív kiállítás erejéig visszatér gyerek- és fiatalkora városába, Torontóba, miközben töredékes visszaemlékezésekben reflektál addigi életére. Az emlékek is két jól elkülönülő részre oszlanak. Az egyik szálon tízéves koráig követjük Elaine-t, azt, hogy milyen nehezen illeszkedik bele az iskolai környezetbe, s hogyan válik egy komoly bullying áldozatává, a másikon pedig kamaszkorát, művésszé és anyává válását meséli el. A gyerekkori fejezetek Atwood legjobbját idézik, a múltjával szembenéző festő figurája is érdekes, de ami a kettő közötti űrt kitölti, az meglehetősen elnagyolt, sőt helyenként egyenesen unalmas is.
A 40-es évek elején, amikor a kislány nyolcéves, az erdei rovarkutatóként dolgozó apja egyetemi állást kap Torontóban, a család így felhagy addigi nomád életvitelével. Elaine ekkor kezd rendszeresen iskolába járni. Nagyon komoly asszimilációs kihívást jelent ez, genderszempontból is. Elaine-nek ugyanis bátyja van, és soha nem voltak lánybarátai: „Lányokkal más játszani, és először furcsán érzem magam közben, félszegnek, mintha csak utánozni próbálnék egy lányt.” Idővel aztán már nemcsak a társadalmi helyzete és vallástalansága miatti kisebbrendűségi érzéssel kell megbirkóznia, hanem azzal is, hogy három „legjobb barátnője” az egy évvel idősebb Cordelia vezényletével zaklatni kezdi. Folyamatos megfigyelés alatt tartják és kritizálják Elaine viselkedését, egzecíroztatják, megalázó feladatokat találva ki számára, például hogy feküdjön bele egy mély gödörbe. Atwood mesterien érzékelteti hőse kétségbeesését. Egyrészt olyan fizikai tünetekkel, mint a gyakori ájulás vagy a talpán lévő bőr tépkedése, másrészt a benne dúló kettős érzések leírásával: „rettegek, hogy elveszítem őket. Meg akarok felelni. A gyűlölet könnyebb lett volna. A gyűlölet esetében tudtam volna, mit tegyek.” Vagy: „Ürügyeket eszelek ki, hogy ne kelljen kimennem játszani. Még most is játéknak hívom.”
A fordulópont azután jön el, hogy Elaine majdnem halálra fagy, miután Cordelia a jeges patakba dobja a sapkáját. „Látom, hogy nem kell megtennem azt, amit Cordelia mond, és ami még rosszabb, vagy jobb, soha nem is kellett volna.” A köztük lévő dinamika és hatalmi játék végérvényesen megváltozik, Elaine pedig ki is űzi emlékezetéből a zaklatást, „kiesett időként” hivatkozik rá.
Csak később, anyja halálakor „nyílik meg előtte az élete”, amikor megtalálja azt az üveggolyót, a macskaszemet, amelyet gyerekkorában talizmánként őrizgetett.
Elaine és Cordelia kapcsolatának felnőttkori története őriz még valamit a regény kezdeti feszültségéből, ám Elaine életének egyéb eseményei viszont, bár látszólag nem kevésbé drámaiak (válás, öngyilkossági kísérlet, terrormerénylet és egy idősebb professzorral folytatott titkos viszony), valahogy mégis súlytalanok maradnak, és néhol szinte kiesnek a regény szövetéből.
A saját retrospektív kiállításán bóklászó művész önéletrajzi ihletésű képe aztán megint csak jól eltalált helyzeteket eredményez, például amikor Elaine eltávolítja magától a ráaggatott „feminista” vagy „női művész” kategóriákat, vagy amikor jókat derül a kiállítás katalógusának a műveiről alkotott értelmezésein. A festmények leírásából kiderül az is, hogy hiába nyomta el magában Elaine a gyerekkori traumát, a művészete elárulja, milyen kitörölhetetlen nyomot hagyott benne a bántás. Ám hiába az életmű-kiállítás jelentette katarzis, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Macskaszem valójában egy kissé túlírt elő- és utóhang ahhoz a nagyjából 130 oldalnyi drámához, amely kisiskolás lányok között játszódik, és amely Atwood tolmácsolásában van olyan szorongató, mint a legsötétebb disztópia.
Fordította: Csonka Ágnes. Jelenkor, 2020, 668 oldal, 4499 Ft