"Bevándorlók gyermekeként nem lehet semlegesnek lenni"

Sorköz

Színdarabjai tették világhírűvé, a Művészet vagy Az öldöklés istene megjárta a Broadway-t, a West Endet és a pesti színházakat is. A 2016-ban megjelent Babilon az első nálunk is kiadott regénye. A magyar felmenőkkel bíró Yasmina Rezával e-mailen váltottunk szót, egyebek közt Kertész Imréről, Nicolas Sarkozyről és a zsidó humorról. 

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. április 29-i számában jelent meg.  Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Bár regényíróként is régóta tevékeny, Magyarországon színpadi szerzőként ismerik: a Katona József Színházban 1997-ben bemutatott Művészet elsöprő sikert aratott. A Babilon esetében a két szomszéd, Elisabeth és Jean-Lino története mindenképpen regénybe kívánkozott, vagy lehetett volna akár színdarab is?

Yasmina Reza: Bennem soha fel sem merül, hogy a műveimet valamilyen más formában is megírhattam volna. Vegyük például a Babilon elbeszélési formáját. Az események itt csupán kapcsolódási pontjai egy hosszú reflexiónak, ami nem más, mint egy személyes memoár, illetve egy szereplő tanulmányozása. Ezt lehetetlen színpadra vinni. Magáról az írás módjáról nem is beszélve, hiszen ennek a fajta irodalomnak az introspektivitás a sajátja. A két műfajt soha nem tudnám keverni.

MN: A szomszédjában élő Jean-Linóról Elisabeth megjegyzi, hogy „Robert Frank-féle magányos ember”. Nem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy szó esik a regényben Robert Frank fotóiról, Frank 1958-as, The Americans című albumáról. Osztja Elisabeth véleményét, hogy ez az album „a földkerekség legszomorúbb könyve”?

YR: A fényképek iránti rajongásban valóban osztozom Elisabeth-tel. Szép nagy albumgyűjteményem van, főleg a „street photography” stílusú fotósok munkáiból. Szeretem beleélni magam egy-egy képbe, kivonatolni belőle egy történetet, egy érzést. Nagyszerű inspirációs forrásnak tartom ezeket. Gyakran írtam csak úgy magamnak egy-egy fényképről, de a műveim közül először a Babilonban készítettem ilyen leírást, Eli­sabeth lelkiállapotát felhasználva. De a The Americansről folytatott elmélkedés egyedül a szereplőm véleménye.

MN: A regénybeli Jean-Lino apai ágról olasz zsidó bevándorlók unokája. Az, hogy ön is zsidó bevándorlók gyermeke, ad valami másfajta rálátást a francia társadalomra?

YR: Bevándorlók gyermekeként nem lehet semlegesnek lenni. Kezdetektől fogva „másnak” érzi magát az ember, de ez az érzés sokféle formát ölthet. Tekinthetjük szerencsének, de ugyanúgy nehézségnek, egyfajta tehernek is. Franciaországban születtem, franciának érzem magam, mert ez az anyanyelvem hazája. Ezen a nyelven írok, szeretem és megtanultam használni. Lehetséges, hogy a sokféle örökségem, a hallott akcentusok, a más nyelvekből kölcsönzött kifejezések nagyban alakították az írásomat. Ami a társadalomszemléletemet illeti, nem tagadom, hogy éppen ezek miatt a hatások miatt látok bizonyos dolgokat másként, de ezt nem tisztem elemezni.

FRANCE-US-FILM-FESTIVAL-DEAUVILLE

 
 
Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: Említette az interjúiban, hogy egyfajta zsidó humorérzékkel rendelkezik. Miben áll a zsidó humor?

YR: Ez egy megmagyarázhatatlan dolog. Mint azok a bizonyos hangzások a zenében, amelyeket ha meghallunk, rögtön tudjuk, hogy melyik tájegységről, melyik kultúrából származnak.

MN: Az édesanyja magyar volt. Mesélt önnek a budapesti életé­ről?

YR: Nem sokat. Kicsit sajnálom, hogy nem kérdezgettem őt többet erről. Elutaztam vele és a nővéremmel Budapestre, amikor a Művészet premierje volt a Katona József Színházban. Akkor már több mint negyven éve nem járt Magyarországon. Megható volt vele végigjárni a várost. Megmutatta a fiatalsága helyszíneit, készségesen diskurált az emberekkel. Senki sem vette észre a beszédén, hogy ilyen régóta külföldön él. Írtam is erről, a Retour című írásom a Hammerklavier című könyvemben erről szól. Később, miután megismerkedtem Kertész Imrével és Magdával, egy párizsi tartózkodásuk során bemutattam őket az édesanyámnak. Magyarul nevettek! És emlékeket osztottak meg egymással, amelyeket én nem értettem.

MN: Mikor találkozott először Kertész műveivel?

YR: Úgy emlékszem, hogy az első könyv, amelyet Kertésztől olvastam a Kaddish a meg nem született gyermekért volt. Lenyűgözött a radikalizmusával és a vehemenciájával. Thomas Bernhardra emlékeztetett a stílusával és a rög­eszmés szókapcsolataival. Valamivel később, amikor egy irodalmi díjat vehettem át Berlinben, a beszédemben idéztem egy mondatot a Valaki másból, anélkül, hogy egy pillanatig is sejtettem volna, Kertész Imre is ott van a teremben. De az előző évben ő kapta meg ugyanezt a díjat, így ott volt! Így ismerkedtünk össze.

MN: A regényben Elisabeth ki nem állhatja az „áhítat” szót, mert, mint mondja, nemcsak a politikusok, de a mezei polgárok is túlságosan is sokat esnek mostanában áhítatba. Ennek illusztrálására felidéz egy történetet: az egyik szereplőt azért hívatja be az iskolaigazgató, mert a gimnazista fia neveletlenül viselkedett az auschwitzi iskolai kiránduláson, a kamasz gyerek végigbohóckodta a Birkenauba tartó busz­utat. Az igazgató szerint ez a viselkedés ellentétben állt a hely által megkívánt áhítattal. A regényben felelevenített auschwitzi anekdota fikció? Az „áhítat” használata önnél is kiveri a biztosítékot?

YR: Bocsásson meg, de szerintem nem lehet egy regényhőst egy az egyben az írójára vonatkoztatni, ez nem helyénvaló. Egy regényalak hatások titokzatos egyvelegéből születik, ez adja a különlegességét, egyediségét, nem a szerző saját véleményeit visszhangozza. De visszatérve az auschwitzi utazás kérdéséhez, időközben Serge címmel írtam egy könyvet, amely részben ezzel a témával foglalkozik. Franciaországban most télen jelent meg. De hogy konkrétan válaszoljak a kérdésére: nem valós, kitalált a kamasz története.

MN: A Művészet tette világhírűvé, a darab ősbemutatója 1994-ben volt. Ezt követően hol regényt írt, hol színdarabot. Első könyvét, az 1997-ben megjelent Hammer­klaviert számos másik követte. A regényírás menekülés a színdarabírásból és fordítva?

YR: Igen, nagyon szeretem váltogatni a két írásmódot. A színház társadalmi művészet. Utazással, találkozókkal jár, egyfajta izgalommal. A regényeim magányosabb pályát követnek, főleg azért, mert nagyon kevés, a lehető legkevesebb promóciós eseményen veszek részt.

MN: Bár magyarul még nem jelent meg, a Nicolas Sarkozyről írt könyvének híre anno hozzánk is elért. A 2007-es L’Aube le soir ou la nuit akkor született, miután egy évet töltött Sarkozy közvetlen közelében, az elnökválasztási kampányának megfigyelőjeként. A könyvét olvasva Sarkozy nem bánta meg, hogy bejárást engedett önnek a belső köreibe?

YR: Nem, nem hiszem. Nagyon szeretem ezt a könyvemet. Visszatekintve úgy gondolom, hogy egy igazán időtlen mű, messze túlmutat egy különleges férfi portréján. Ez a szöveg a versenyzésről, a vágyról, a dolgok abszurditása elleni küzdelemről szól, tulajdonképpen az összes irodalmi rögeszmém kivonata.

Köszönet Takács Eleonórának az interjú elkészítésében nyújtott segítségért.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk