„Fityirc irtó kövér” – Interjú Dániel András íróval

Sorköz

A kuflikról szóló képeskönyv-sorozata bevette a mozikat, de van belőle társasjáték és a szakboltok polcain ott ücsörögnek a plüssfigurák is. Sorra jelennek meg kicsiknek és nagyoknak szóló könyvei. Színre lépésé­ről, szabadságról, az alkalmazott grafikáról és a festészetéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Minek a hatására lettél gyerekkönyvszerző, illusztrátor?

Dániel András: Mindig vonzott az irodalom és a képzőművészet, majd ez a kettős érdeklődés a képeskönyvekben találkozott. Hihetetlen lehetőség, elképesztő szabadság rejlik a műfajban. A képeskönyvírás és -rajzolás számomra az alkotói szabadság netovábbja. A meséknek hála, fél lábbal a valóságban állhatok, fél lábbal meg a magam kreálta világban. A történeteim általában valóságközeliek, nem az Óperencián túl játszódnak, és nem tündérekről meg varázslókról írok, sokkal hétköznapibbak, prózaibbak a szereplőim.

MN: De mégis ignorálod a realitást.

DA: Amikor kétfejű lepkehalak meg hatlábú lókutyák jelennek meg egy történetben, akkor nyilván kicsit távolabb kerülök a valóságtól. De a szereplőim, legyen akárhány lábuk meg szemük, legyenek kuflik vagy akármicsodák, mégis meglehetősen valóságos szereplők. A személyiségük és a köztük lévő viszonyok reálisak, mindenki találkozhat hasonlókkal a barátai meg rokonai, munkatársai között. Mesék ide vagy oda, a valóság izgat igazán.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mindez egyszerre szürreális, abszurd, ironikus.

DA: A groteszk is jó szó rá. Az efféle dolgok már kisgyerekkoromban is vonzottak, az egyik kedvenc könyvem az Alice Csodaországban volt. Szerettem a nonszensz verseket, Edward Lear limerickjeit például, magaménak éreztem a kicsit feje tetejére állított látásmódot, az ironikus hangot.

MN: Amikor elkezdtél gyerekkönyveket írni és rajzolni, itthon épp átalakulóban volt a piac.

DA: Őszintén kíváncsi voltam, hogy egyáltalán találnak-e helyet maguknak a dolgaim a gyerekirodalomban, milyen reakciót vált ki a gyerekekből, a szülőkből, s a kiadók nem mondják-e azt, hogy köszönjük szépen, ezt inkább nem adnánk ki.

MN: Voltak mintáid?

DA: Inkább egyfajta belső késztetés volt bennem, ami kiteljesedett. De megkerülhetetlenek számomra is Lázár Ervin meséi, azokon nőttem fel. Nagyon szerettem Békés Pál meseregényeit, a Kétbalkezes varázslót és a Doktor Minorka Vidor nagy napját, vagy Mosonyi Aliz Háy Ágnessel készült képeskönyveit, a Mesék Budapestrőlt, a Szekrénymeséket. Grafikában Réber László munkássága hatott rám. Janikovszky Évával közösen készült képeskönyveik egészen sajátosak, nagyon izgalmas a szöveg meg a kép kapcsolata, ahogy a kettő egy egészet ad ki, nyilván elég formabontók is voltak, amikor megszülettek a 60-as, 70-es években, de mai szemmel is frissnek tűnnek.

MN: Úgy alakítottad a történeteidet, hogy szabad átjárást biztosítasz kép és szöveg között. Mi az ideális, jól működő viszony szöveg és kép között?

DA: Sokféle koncepció működhet. Vannak olyan könyveim, ahol a rajz az a szó klasszikus értelmében illusztráció, tehát a grafika követi a szöveget, reflektál rá, de mégis inkább kísérő elem. Ilyen mondjuk a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvem és a folytatása. De vannak olyanok, amelyekben tényleg szétválaszthatatlan a kép és a szöveg, egyik sem áll meg a másik nélkül. Ez utóbbi nagyon izgat, ilyen volt a Mit keresett Jakab az ágy alatt? vagy A nyúlformájú kutya című könyvem, ahol úgy írtam a szöveget, hogy közben már képekben is gondolkodtam.

MN: Szabadságot, elfogadást közvetítesz, olyan teret biztosítasz, ahol az is oké, ha valami vagy valaki furcsa, másmilyen. De láthatóan tartózkodsz a direkt tanulságok megfogalmazásától.

DA: Nagyon fontos, hogy a szabadságról szóljanak a könyveim. Mostanában az állam igyekszik egyfajta szabályrendszerbe beletuszkolni a gyerekeket, sokszor a családban is ez történik. Ahogy bekerülnek az intézményrendszerbe, olyanná igyekeznek alakítani őket, aki problémamentes működésre alkalmas, hogy kérdések feltevése nélkül szolgálja a rendszert. Vannak iskolák, ahol megpróbálnak szembemenni ezzel, mégis ez a tendencia. A könyveim épp arról szólnak, hogy az élet nem előre kiszámítható, bármikor bármi megtörténhet, szabadon alakíthatjuk a körülöttünk lévő világot. Ha van tanulsága a történeteimnek, akkor az ez. De valóban, nem szeretek deklarált tanulságokat megfogalmazni.

MN: A klasszikus jó és rossz narratívát is mellőzöd.

DA: Igazából kicsit unom. Nyilván megvan a maga funkciója, lélektani szerepe már a népmesékben is, de a gyerekirodalomban millió ilyen történet van. Vannak nagyon jók, fontosak is. De más narratívákkal is lehet próbálkozni. A gyerekfilmekben például ez a jó és a rossz dramaturgia sokszor hihetetlen agresszív formában jelenik meg, ezek mára kicsiknek szóló akciófilmekké váltak. Csak annyiban különböznek a felnőtteknek szólóktól, hogy kevesebb bennük a vér, és fel vannak lazítva némi cukiskodással.

MN: Hogyan gondozod a figuráidat?

DA: A firkák egy fiókban porosodnak, nem vagyunk napi kapcsolatban. Van, hogy véletlenül kerülnek a kezembe, de olyan is van, hogy szándékosan keresek közöttük valami érdekeset. A rajzok elég türelmesek, megvárnak, jól elvannak egymás között. A nyúlformájú kutya című könyvem ötlete is egy firkából született. Rajzoltam egyszer egy kicsit antropomorf, kicsit kutyaszerű, ronda nyulat, és alá is írtam, hogy „nyúlformájú kutya”, aztán kiraktam az asztalom mellé, néha nézegettem. Közben arra gondoltam, hogy itt van ez a nem túl szép kis firka, vajon milyen lehet neki, mit gondolhat rólam, meg erről az egész helyzetről. Addig piszkált ez a probléma, hogy végül eldöntöttem, leírom, mi járhat a fejében. De a már megjelent rajzokat is kell gondozni. Legalábbis a figurákat, mert el tudnak szabadulni, önálló életet kezdenek el élni. Nem is olyan régen észrevettem, hogy Fityirc, az egyik kufli, elkezdett meghízni. Nagyon sokszor rajzolom ezeket a figurákat, fejből rajzolok, és könyvről könyvre Fityirc valahogy elkezdett testesedni. Rajzoltam egy történetet, és akkor vettem észre, hogy Fityirc irtó kövér. Újra kellett rajzolnom, mert nevetségesen nézett ki. Viszont erről közben eszembe jutott egy történet, amelyben Fityirc valóban meghízott.

MN: Mára branddé váltak a kuflik, a meséken kívül rengeteg formában léteznek már. Hogyan érint ez?

DA: Valamennyire már megszoktam, de eleinte nagyon furcsa volt. Amikor megírtam az első kuflis könyvet, azt gondoltam, hogy lesz még két-három ilyen, de több semmiképp. Nemrég jelent meg a tizenharmadik, és ki tudja, hol áll meg. Amikor igent mondtam a rajzfilmsorozat ötletére, a negyedik könyvnél tartottam. Akkor persze már lehetett gyanítani, hogy nagyobb ismertségre tesznek szert a kuflik. Próbálom ezt az egészet kicsit kívülről nézni, mint egyfajta etológus, mint egy David Attenborough. Mi történik a kuflikkal? Mi történik velem? Mi az olvasókkal? Hogy néz ki kívülről a siker? Nem élem bele magam túlságosan ebbe a helyzetbe, inkább csak kíváncsian figyelek. De azzal a veszéllyel is szembe kellett néznem, hogy túlnőnek rajtam a kuflik, sok minden olyasmit eltakarnak, amit rajtuk kívül csinálok. Ezt nem volt könnyű elfogadni, aztán úgy döntöttem, ebből nem csinálok problémát. Soha nagyobb bajom ne legyen!

MN: Sokáig a Figyelő hetilap művészeti vezetője voltál, alkalmazott grafikával foglalkoztál. Miért szálltál ki?

DA: Ez korábban történt, mint hogy szomorú véget ért volna a Figyelő. Sima, még nem politikailag terhelt tulajdonosváltás volt a lapnál, és néhányunkra már nem volt szükség. Szokásos, bár az új tulajdonos részéről elég kínos módon végrehajtott történet. Közben egyre szűkült a szabad sajtó tere. Akkor nem ért még véget teljesen a sajtóban folytatott munkálkodásom, egy darabig még dolgoztam online kiadványoknak grafikusként, de onnantól kezdve szabad­úszó lettem, egyre több sajtón kívüli munkám volt, és elkezdtem könyveket készíteni.

MN: A festői és az illusztrátori éned azért elég markánsan elválik egymástól.

DA: Lehet, ilyen értelemben kicsit bipoláris vagyok. Sok szempontból jellemez kettősség, bármihez kezdek. Miközben festettem, nagyon sok alkalmazott grafikai munkát csináltam. Ezek más irányba befolyásolták a grafikai stílusomat, a rajzolói gondolkodásmódomat, ez némiképp elkanyarított attól, amit festőként csináltam.

MN: Hogy áll a festői kiteljesedésed?

DA: Áll, mint a cövek. Most nem festek.

A interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában (MaNcs 31. évf. 51. lapszám) „Fityirc irtó kövér” címmel jelent meg.

Figyelmébe ajánljuk

„Boldog békeévek”

A több mint kétszáz műtárgyat felvonultató kiállítás fókuszában a szecessziós plakátművészet és reklámgrafika áll, a magyar művészetnek az az aranykora, amikor összhangba került a nyugati művészeti törekvésekkel, radikálisan modernizálva a kiegyezést követő évtizedek (fél)feudalista, konzervatív, a historizmus béklyóiba zárt világát.

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Séta a Holdon

A miniszterelnök május 9-i tihanyi beszédével akkora lehetőséget kínált fel Magyar Péternek a látványos politikai reagálásra, hogy az még a Holdról is látszott.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.

Egyszerű világpolgár, hídépítő

  • Mártonffy Marcell

Észak-amerikai pápára senki sem számított. Íratlan szabály volt – állítják bennfentesek –, hogy jezsuita és amerikai szóba sem jöhet. A szilárd alapelv egyik fele 2013-ban, másik fele 2025. május 8-án dőlt meg. A Chicago környékéről származó Robert Francis Prevost bíboros a megbízható szakértők listáján sem szerepelt a legesélyesebbek között. A fehér füst azonban meglepően hamar előgomolygott a Sixtus-kápolna ideiglenes kéményéből.