Magyar Narancs: Minek a hatására lettél gyerekkönyvszerző, illusztrátor?
Dániel András: Mindig vonzott az irodalom és a képzőművészet, majd ez a kettős érdeklődés a képeskönyvekben találkozott. Hihetetlen lehetőség, elképesztő szabadság rejlik a műfajban. A képeskönyvírás és -rajzolás számomra az alkotói szabadság netovábbja. A meséknek hála, fél lábbal a valóságban állhatok, fél lábbal meg a magam kreálta világban. A történeteim általában valóságközeliek, nem az Óperencián túl játszódnak, és nem tündérekről meg varázslókról írok, sokkal hétköznapibbak, prózaibbak a szereplőim.
MN: De mégis ignorálod a realitást.
DA: Amikor kétfejű lepkehalak meg hatlábú lókutyák jelennek meg egy történetben, akkor nyilván kicsit távolabb kerülök a valóságtól. De a szereplőim, legyen akárhány lábuk meg szemük, legyenek kuflik vagy akármicsodák, mégis meglehetősen valóságos szereplők. A személyiségük és a köztük lévő viszonyok reálisak, mindenki találkozhat hasonlókkal a barátai meg rokonai, munkatársai között. Mesék ide vagy oda, a valóság izgat igazán.
| ||
MN: Mindez egyszerre szürreális, abszurd, ironikus.
DA: A groteszk is jó szó rá. Az efféle dolgok már kisgyerekkoromban is vonzottak, az egyik kedvenc könyvem az Alice Csodaországban volt. Szerettem a nonszensz verseket, Edward Lear limerickjeit például, magaménak éreztem a kicsit feje tetejére állított látásmódot, az ironikus hangot.
MN: Amikor elkezdtél gyerekkönyveket írni és rajzolni, itthon épp átalakulóban volt a piac.
DA: Őszintén kíváncsi voltam, hogy egyáltalán találnak-e helyet maguknak a dolgaim a gyerekirodalomban, milyen reakciót vált ki a gyerekekből, a szülőkből, s a kiadók nem mondják-e azt, hogy köszönjük szépen, ezt inkább nem adnánk ki.
MN: Voltak mintáid?
DA: Inkább egyfajta belső késztetés volt bennem, ami kiteljesedett. De megkerülhetetlenek számomra is Lázár Ervin meséi, azokon nőttem fel. Nagyon szerettem Békés Pál meseregényeit, a Kétbalkezes varázslót és a Doktor Minorka Vidor nagy napját, vagy Mosonyi Aliz Háy Ágnessel készült képeskönyveit, a Mesék Budapestrőlt, a Szekrénymeséket. Grafikában Réber László munkássága hatott rám. Janikovszky Évával közösen készült képeskönyveik egészen sajátosak, nagyon izgalmas a szöveg meg a kép kapcsolata, ahogy a kettő egy egészet ad ki, nyilván elég formabontók is voltak, amikor megszülettek a 60-as, 70-es években, de mai szemmel is frissnek tűnnek.
MN: Úgy alakítottad a történeteidet, hogy szabad átjárást biztosítasz kép és szöveg között. Mi az ideális, jól működő viszony szöveg és kép között?
DA: Sokféle koncepció működhet. Vannak olyan könyveim, ahol a rajz az a szó klasszikus értelmében illusztráció, tehát a grafika követi a szöveget, reflektál rá, de mégis inkább kísérő elem. Ilyen mondjuk a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvem és a folytatása. De vannak olyanok, amelyekben tényleg szétválaszthatatlan a kép és a szöveg, egyik sem áll meg a másik nélkül. Ez utóbbi nagyon izgat, ilyen volt a Mit keresett Jakab az ágy alatt? vagy A nyúlformájú kutya című könyvem, ahol úgy írtam a szöveget, hogy közben már képekben is gondolkodtam.
MN: Szabadságot, elfogadást közvetítesz, olyan teret biztosítasz, ahol az is oké, ha valami vagy valaki furcsa, másmilyen. De láthatóan tartózkodsz a direkt tanulságok megfogalmazásától.
DA: Nagyon fontos, hogy a szabadságról szóljanak a könyveim. Mostanában az állam igyekszik egyfajta szabályrendszerbe beletuszkolni a gyerekeket, sokszor a családban is ez történik. Ahogy bekerülnek az intézményrendszerbe, olyanná igyekeznek alakítani őket, aki problémamentes működésre alkalmas, hogy kérdések feltevése nélkül szolgálja a rendszert. Vannak iskolák, ahol megpróbálnak szembemenni ezzel, mégis ez a tendencia. A könyveim épp arról szólnak, hogy az élet nem előre kiszámítható, bármikor bármi megtörténhet, szabadon alakíthatjuk a körülöttünk lévő világot. Ha van tanulsága a történeteimnek, akkor az ez. De valóban, nem szeretek deklarált tanulságokat megfogalmazni.
MN: A klasszikus jó és rossz narratívát is mellőzöd.
DA: Igazából kicsit unom. Nyilván megvan a maga funkciója, lélektani szerepe már a népmesékben is, de a gyerekirodalomban millió ilyen történet van. Vannak nagyon jók, fontosak is. De más narratívákkal is lehet próbálkozni. A gyerekfilmekben például ez a jó és a rossz dramaturgia sokszor hihetetlen agresszív formában jelenik meg, ezek mára kicsiknek szóló akciófilmekké váltak. Csak annyiban különböznek a felnőtteknek szólóktól, hogy kevesebb bennük a vér, és fel vannak lazítva némi cukiskodással.
MN: Hogyan gondozod a figuráidat?
DA: A firkák egy fiókban porosodnak, nem vagyunk napi kapcsolatban. Van, hogy véletlenül kerülnek a kezembe, de olyan is van, hogy szándékosan keresek közöttük valami érdekeset. A rajzok elég türelmesek, megvárnak, jól elvannak egymás között. A nyúlformájú kutya című könyvem ötlete is egy firkából született. Rajzoltam egyszer egy kicsit antropomorf, kicsit kutyaszerű, ronda nyulat, és alá is írtam, hogy „nyúlformájú kutya”, aztán kiraktam az asztalom mellé, néha nézegettem. Közben arra gondoltam, hogy itt van ez a nem túl szép kis firka, vajon milyen lehet neki, mit gondolhat rólam, meg erről az egész helyzetről. Addig piszkált ez a probléma, hogy végül eldöntöttem, leírom, mi járhat a fejében. De a már megjelent rajzokat is kell gondozni. Legalábbis a figurákat, mert el tudnak szabadulni, önálló életet kezdenek el élni. Nem is olyan régen észrevettem, hogy Fityirc, az egyik kufli, elkezdett meghízni. Nagyon sokszor rajzolom ezeket a figurákat, fejből rajzolok, és könyvről könyvre Fityirc valahogy elkezdett testesedni. Rajzoltam egy történetet, és akkor vettem észre, hogy Fityirc irtó kövér. Újra kellett rajzolnom, mert nevetségesen nézett ki. Viszont erről közben eszembe jutott egy történet, amelyben Fityirc valóban meghízott.
MN: Mára branddé váltak a kuflik, a meséken kívül rengeteg formában léteznek már. Hogyan érint ez?
DA: Valamennyire már megszoktam, de eleinte nagyon furcsa volt. Amikor megírtam az első kuflis könyvet, azt gondoltam, hogy lesz még két-három ilyen, de több semmiképp. Nemrég jelent meg a tizenharmadik, és ki tudja, hol áll meg. Amikor igent mondtam a rajzfilmsorozat ötletére, a negyedik könyvnél tartottam. Akkor persze már lehetett gyanítani, hogy nagyobb ismertségre tesznek szert a kuflik. Próbálom ezt az egészet kicsit kívülről nézni, mint egyfajta etológus, mint egy David Attenborough. Mi történik a kuflikkal? Mi történik velem? Mi az olvasókkal? Hogy néz ki kívülről a siker? Nem élem bele magam túlságosan ebbe a helyzetbe, inkább csak kíváncsian figyelek. De azzal a veszéllyel is szembe kellett néznem, hogy túlnőnek rajtam a kuflik, sok minden olyasmit eltakarnak, amit rajtuk kívül csinálok. Ezt nem volt könnyű elfogadni, aztán úgy döntöttem, ebből nem csinálok problémát. Soha nagyobb bajom ne legyen!
MN: Sokáig a Figyelő hetilap művészeti vezetője voltál, alkalmazott grafikával foglalkoztál. Miért szálltál ki?
DA: Ez korábban történt, mint hogy szomorú véget ért volna a Figyelő. Sima, még nem politikailag terhelt tulajdonosváltás volt a lapnál, és néhányunkra már nem volt szükség. Szokásos, bár az új tulajdonos részéről elég kínos módon végrehajtott történet. Közben egyre szűkült a szabad sajtó tere. Akkor nem ért még véget teljesen a sajtóban folytatott munkálkodásom, egy darabig még dolgoztam online kiadványoknak grafikusként, de onnantól kezdve szabadúszó lettem, egyre több sajtón kívüli munkám volt, és elkezdtem könyveket készíteni.
MN: A festői és az illusztrátori éned azért elég markánsan elválik egymástól.
DA: Lehet, ilyen értelemben kicsit bipoláris vagyok. Sok szempontból jellemez kettősség, bármihez kezdek. Miközben festettem, nagyon sok alkalmazott grafikai munkát csináltam. Ezek más irányba befolyásolták a grafikai stílusomat, a rajzolói gondolkodásmódomat, ez némiképp elkanyarított attól, amit festőként csináltam.
MN: Hogy áll a festői kiteljesedésed?
DA: Áll, mint a cövek. Most nem festek.
A interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában (MaNcs 31. évf. 51. lapszám) „Fityirc irtó kövér” címmel jelent meg.
_top_story_lead_focuspoint_70x70.jpg?key=6bd8e1f253db028671f904fc5bb95246)
