„Fityirc irtó kövér” – Interjú Dániel András íróval

Sorköz

A kuflikról szóló képeskönyv-sorozata bevette a mozikat, de van belőle társasjáték és a szakboltok polcain ott ücsörögnek a plüssfigurák is. Sorra jelennek meg kicsiknek és nagyoknak szóló könyvei. Színre lépésé­ről, szabadságról, az alkalmazott grafikáról és a festészetéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Minek a hatására lettél gyerekkönyvszerző, illusztrátor?

Dániel András: Mindig vonzott az irodalom és a képzőművészet, majd ez a kettős érdeklődés a képeskönyvekben találkozott. Hihetetlen lehetőség, elképesztő szabadság rejlik a műfajban. A képeskönyvírás és -rajzolás számomra az alkotói szabadság netovábbja. A meséknek hála, fél lábbal a valóságban állhatok, fél lábbal meg a magam kreálta világban. A történeteim általában valóságközeliek, nem az Óperencián túl játszódnak, és nem tündérekről meg varázslókról írok, sokkal hétköznapibbak, prózaibbak a szereplőim.

MN: De mégis ignorálod a realitást.

DA: Amikor kétfejű lepkehalak meg hatlábú lókutyák jelennek meg egy történetben, akkor nyilván kicsit távolabb kerülök a valóságtól. De a szereplőim, legyen akárhány lábuk meg szemük, legyenek kuflik vagy akármicsodák, mégis meglehetősen valóságos szereplők. A személyiségük és a köztük lévő viszonyok reálisak, mindenki találkozhat hasonlókkal a barátai meg rokonai, munkatársai között. Mesék ide vagy oda, a valóság izgat igazán.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Mindez egyszerre szürreális, abszurd, ironikus.

DA: A groteszk is jó szó rá. Az efféle dolgok már kisgyerekkoromban is vonzottak, az egyik kedvenc könyvem az Alice Csodaországban volt. Szerettem a nonszensz verseket, Edward Lear limerickjeit például, magaménak éreztem a kicsit feje tetejére állított látásmódot, az ironikus hangot.

MN: Amikor elkezdtél gyerekkönyveket írni és rajzolni, itthon épp átalakulóban volt a piac.

DA: Őszintén kíváncsi voltam, hogy egyáltalán találnak-e helyet maguknak a dolgaim a gyerekirodalomban, milyen reakciót vált ki a gyerekekből, a szülőkből, s a kiadók nem mondják-e azt, hogy köszönjük szépen, ezt inkább nem adnánk ki.

MN: Voltak mintáid?

DA: Inkább egyfajta belső késztetés volt bennem, ami kiteljesedett. De megkerülhetetlenek számomra is Lázár Ervin meséi, azokon nőttem fel. Nagyon szerettem Békés Pál meseregényeit, a Kétbalkezes varázslót és a Doktor Minorka Vidor nagy napját, vagy Mosonyi Aliz Háy Ágnessel készült képeskönyveit, a Mesék Budapestrőlt, a Szekrénymeséket. Grafikában Réber László munkássága hatott rám. Janikovszky Évával közösen készült képeskönyveik egészen sajátosak, nagyon izgalmas a szöveg meg a kép kapcsolata, ahogy a kettő egy egészet ad ki, nyilván elég formabontók is voltak, amikor megszülettek a 60-as, 70-es években, de mai szemmel is frissnek tűnnek.

MN: Úgy alakítottad a történeteidet, hogy szabad átjárást biztosítasz kép és szöveg között. Mi az ideális, jól működő viszony szöveg és kép között?

DA: Sokféle koncepció működhet. Vannak olyan könyveim, ahol a rajz az a szó klasszikus értelmében illusztráció, tehát a grafika követi a szöveget, reflektál rá, de mégis inkább kísérő elem. Ilyen mondjuk a Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) című könyvem és a folytatása. De vannak olyanok, amelyekben tényleg szétválaszthatatlan a kép és a szöveg, egyik sem áll meg a másik nélkül. Ez utóbbi nagyon izgat, ilyen volt a Mit keresett Jakab az ágy alatt? vagy A nyúlformájú kutya című könyvem, ahol úgy írtam a szöveget, hogy közben már képekben is gondolkodtam.

MN: Szabadságot, elfogadást közvetítesz, olyan teret biztosítasz, ahol az is oké, ha valami vagy valaki furcsa, másmilyen. De láthatóan tartózkodsz a direkt tanulságok megfogalmazásától.

DA: Nagyon fontos, hogy a szabadságról szóljanak a könyveim. Mostanában az állam igyekszik egyfajta szabályrendszerbe beletuszkolni a gyerekeket, sokszor a családban is ez történik. Ahogy bekerülnek az intézményrendszerbe, olyanná igyekeznek alakítani őket, aki problémamentes működésre alkalmas, hogy kérdések feltevése nélkül szolgálja a rendszert. Vannak iskolák, ahol megpróbálnak szembemenni ezzel, mégis ez a tendencia. A könyveim épp arról szólnak, hogy az élet nem előre kiszámítható, bármikor bármi megtörténhet, szabadon alakíthatjuk a körülöttünk lévő világot. Ha van tanulsága a történeteimnek, akkor az ez. De valóban, nem szeretek deklarált tanulságokat megfogalmazni.

MN: A klasszikus jó és rossz narratívát is mellőzöd.

DA: Igazából kicsit unom. Nyilván megvan a maga funkciója, lélektani szerepe már a népmesékben is, de a gyerekirodalomban millió ilyen történet van. Vannak nagyon jók, fontosak is. De más narratívákkal is lehet próbálkozni. A gyerekfilmekben például ez a jó és a rossz dramaturgia sokszor hihetetlen agresszív formában jelenik meg, ezek mára kicsiknek szóló akciófilmekké váltak. Csak annyiban különböznek a felnőtteknek szólóktól, hogy kevesebb bennük a vér, és fel vannak lazítva némi cukiskodással.

MN: Hogyan gondozod a figuráidat?

DA: A firkák egy fiókban porosodnak, nem vagyunk napi kapcsolatban. Van, hogy véletlenül kerülnek a kezembe, de olyan is van, hogy szándékosan keresek közöttük valami érdekeset. A rajzok elég türelmesek, megvárnak, jól elvannak egymás között. A nyúlformájú kutya című könyvem ötlete is egy firkából született. Rajzoltam egyszer egy kicsit antropomorf, kicsit kutyaszerű, ronda nyulat, és alá is írtam, hogy „nyúlformájú kutya”, aztán kiraktam az asztalom mellé, néha nézegettem. Közben arra gondoltam, hogy itt van ez a nem túl szép kis firka, vajon milyen lehet neki, mit gondolhat rólam, meg erről az egész helyzetről. Addig piszkált ez a probléma, hogy végül eldöntöttem, leírom, mi járhat a fejében. De a már megjelent rajzokat is kell gondozni. Legalábbis a figurákat, mert el tudnak szabadulni, önálló életet kezdenek el élni. Nem is olyan régen észrevettem, hogy Fityirc, az egyik kufli, elkezdett meghízni. Nagyon sokszor rajzolom ezeket a figurákat, fejből rajzolok, és könyvről könyvre Fityirc valahogy elkezdett testesedni. Rajzoltam egy történetet, és akkor vettem észre, hogy Fityirc irtó kövér. Újra kellett rajzolnom, mert nevetségesen nézett ki. Viszont erről közben eszembe jutott egy történet, amelyben Fityirc valóban meghízott.

MN: Mára branddé váltak a kuflik, a meséken kívül rengeteg formában léteznek már. Hogyan érint ez?

DA: Valamennyire már megszoktam, de eleinte nagyon furcsa volt. Amikor megírtam az első kuflis könyvet, azt gondoltam, hogy lesz még két-három ilyen, de több semmiképp. Nemrég jelent meg a tizenharmadik, és ki tudja, hol áll meg. Amikor igent mondtam a rajzfilmsorozat ötletére, a negyedik könyvnél tartottam. Akkor persze már lehetett gyanítani, hogy nagyobb ismertségre tesznek szert a kuflik. Próbálom ezt az egészet kicsit kívülről nézni, mint egyfajta etológus, mint egy David Attenborough. Mi történik a kuflikkal? Mi történik velem? Mi az olvasókkal? Hogy néz ki kívülről a siker? Nem élem bele magam túlságosan ebbe a helyzetbe, inkább csak kíváncsian figyelek. De azzal a veszéllyel is szembe kellett néznem, hogy túlnőnek rajtam a kuflik, sok minden olyasmit eltakarnak, amit rajtuk kívül csinálok. Ezt nem volt könnyű elfogadni, aztán úgy döntöttem, ebből nem csinálok problémát. Soha nagyobb bajom ne legyen!

MN: Sokáig a Figyelő hetilap művészeti vezetője voltál, alkalmazott grafikával foglalkoztál. Miért szálltál ki?

DA: Ez korábban történt, mint hogy szomorú véget ért volna a Figyelő. Sima, még nem politikailag terhelt tulajdonosváltás volt a lapnál, és néhányunkra már nem volt szükség. Szokásos, bár az új tulajdonos részéről elég kínos módon végrehajtott történet. Közben egyre szűkült a szabad sajtó tere. Akkor nem ért még véget teljesen a sajtóban folytatott munkálkodásom, egy darabig még dolgoztam online kiadványoknak grafikusként, de onnantól kezdve szabad­úszó lettem, egyre több sajtón kívüli munkám volt, és elkezdtem könyveket készíteni.

MN: A festői és az illusztrátori éned azért elég markánsan elválik egymástól.

DA: Lehet, ilyen értelemben kicsit bipoláris vagyok. Sok szempontból jellemez kettősség, bármihez kezdek. Miközben festettem, nagyon sok alkalmazott grafikai munkát csináltam. Ezek más irányba befolyásolták a grafikai stílusomat, a rajzolói gondolkodásmódomat, ez némiképp elkanyarított attól, amit festőként csináltam.

MN: Hogy áll a festői kiteljesedésed?

DA: Áll, mint a cövek. Most nem festek.

A interjú eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában (MaNcs 31. évf. 51. lapszám) „Fityirc irtó kövér” címmel jelent meg.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.